Bárhogy is alakultak a dolgok, mégiscsak illene kipréselni magunkból valamit a Liverpool elleni vereség kapcsán – még akkor is, ha bevallottan nem könnyű a dolog. Strigo a meccs előtt már kifejtette közömbösségét a közelgő rangadó kapcsán, melyet kisebb-nagyobb mértékben mindannyian magunkénak éreztünk, és nincs ez másképp most sem. Leginkább azért, mert egész egyszerűen nincs mit mondani.

Ferguson alatt egy otthon elszenvedett, bírói tévedésekkel tarkított 3-0-s vereség a Liverpool ellen olyan indulatokat keltett volna, melyek futótűzként járták volna be az internet legapróbb zugait is, a többségen azonban mégsem ezt látni. Simán csak megtörtént, mi pedig tudomásul vettük – egész egyszerűen olyasvalamin mentünk keresztül ebben a szezonban, hogy már senkit sem ért meglepetésként a dolog.

Ha a jól ismert séma szerint haladnánk, akkor a szokásos osztályozóposztnak kellene most állnia ennek helyén, de miután ezt nagyjából le lehet tudni annyival, hogy Rafael ostoba; van Persie most sem bizonyította, miért kirobbanthatatlan a kezdőből; Januzaj túlterhelt; Mata magányos; Vidics fejben már elment; De Gea végre védett egy óriásit; és úgy összességében Fellaini volt az egyetlen, akit a mezőnyből valamilyen szinten dicsérni lehet, ezért sokkal inkább valami másról szeretnék beszélni. Arról, amit a poolosok is örömmel énekeltek meg a meccs során: David Moyes egy futballgéniusz.

Géniusz, ez az istenadta tehetség ugyanis alig több mint fél szezon alatt elérte azt, amit Fergusonnak 27 év alatt sem sikerült: közömbössé tette a United fanatikusokat. Közömbössé minden iránt, ami csak számít. Győztünk? Kikaptunk? Egyszer lőttünk kapura? Nem leszünk ott a BL-ben? Olimpiakosz? Kamutizi? Clattenburg egy fasz? Young meg gyökér? Nem számít! A modern, Moyes filozófiájával átitatott United szurkoló egyszerűen csak vállat von mindezek felett, mormog valamit az orra alatt, majd vet egy gyors pillantást a naptárra, hogy mégis mikor lesz a következő meccs. Hogy hol meg ki ellen, az annyira már nem is lényeges: az Old Trafford már legelő, nem erőd, kikapni meg a ligautolsó ellen is simán ki tudunk, így ezekkel kár idegesíteni magunkat. A lényeg a megszokás, meg hogy ott legyünk a képernyő előtt.

Vígan bújkálunk az irónia és a szarkazmus álarca mögé, hiszen mind tudjuk már, hogy ez a szezon elúszott – az egyetlen kérdés az, hogy jövőre kell-e majd szovjet utódállamokba utazgatnunk csütörtök esténként, vagy sem. Ez azonban nem az eredménytelenség miatt van – az is szokatlan ugyan, de a Stretford Endet is átitató érzéseknek első sorban nem ez a fő katalizátora. Sokkal inkább a következmények hiánya. Hiába történnek ugyanis ezek a dolgok hétről hétre, a visszacsatolást nem látod: a játékosokon, a kezdőtizenegyen, a formáción, a taktikán, semmin. Ebbe pedig igenis bele lehet fáradni – márpedig ha mi bele tudunk, akkor azok, akik hétről hétre kifutnak a gyepre miért ne tudnának ugyanúgy?

A kitartók azt mondják, hogy időre van szükség, nekem azonban sokkal inkább úgy tűnik, hogy változásra – ahhoz pedig nem kell idő. Az órámra pillantva legfeljebb csak egy nap, meg hét és fél óra. Hosszabbítással együtt.