Bár hónapokkal ezelőtt, a téli átigazolási szezonban végig a levegőben lógott Darren Fletcher távozása, skót kapitányhelyettesünk mégis úgy távozott február első napjaiban, hogy végül sem mi, sem az Old Trafford nem tudta méltóképpen elbúcsúztatni. Előbbire nincs sok mentség, utóbbira azonban most néhány hónap késéssel sor kerülhet, miután szombaton Fletch a West Bromwich Albion kapitányaként tér vissza ahhoz a klubhoz, melyet 20 éven át szolgált. És ha már így alakult, mi is igyekszünk pótolni elmaradásunkat egy rövid szösszenettel.
A sport egyik erősen idézőjeles szépsége, hogy nem csak gyönyörű és felemelő tud lenni, de olykor szomorú és végtelenül igazságtalan is. Ha valami, hát Darren Fletcher pályafutása egészen biztosan ez utóbbit bizonyítja, a sors ugyanis valamiért úgy alakította, hogy a skót középpályás végül ne azt kapja az élettől – legalábbis a futballpályán -, amit megérdemelt volna.
Fletcher felemelkedését, tündöklését és „bukását” nem egyszer végigzongoráztuk már itt a blog hasábjain. Azt, amikor egy beesett arcú, vékonyka szőke kölyök megjelent a pályán, és azt mondták róla, hogy majd ő fogja betölteni a Beckham távozásával keletkezett űrt. Azt, amikor a lelombozó kezdeti botladozások után a középpálya közepén szép lassan elkezdett kibontakozni. Azt, amikor a 2008-as BL-győzelemben még nem volt kulcsszereplő, egy évvel később azonban talán épp az ő jogtalan elődöntős kiállításán ment el a sorozat történetének első (és azóta is várt) duplázása. Azt, amikor az Everton ellen meglőtte élete gólját. Azt, amikor 2010-ben a csúcsra ért, és bekerült az év Premier League csapatába. És azt, amikor 2011-ben megkezdődött a szomorú küzdelem azzal a betegséggel, amely pályafutásának végül csodával határos módon nem, de Unitedes karrierjének sajnos akarva-akaratlanul véget vetett. Egy olyan játékosról beszélünk, akiben kezdetben nem sokat láttunk, évekkel később azonban kénytelenek voltunk rájönni arra, mekkora érték is ő valójában – sajnálatos módon pont úgy, hogy a legfontosabb pillanatokban nem állt rendelkezésünkre. Kihagyni életed legfontosabb döntőjét, később pedig pályafutásod legfontosabb éveit; azokat, melyekben végleg befuthattál volna… mocskos egy ribanc ez a sors, én azt mondom.
Másfél éve, amikor Fletcher visszatért a betegségből és az ideiglenes visszavonulásából, azt írtuk, hogy – bár ez már önmagában óriási teljesítmény – erősen kételkedünk abban, hogy a skót harcos valaha is képes lesz még azt nyújtani, amit látva olyannyira megszerettük őt a múltban. És bár ez nyilvánvalóan pesszimista hozzáállás volt akkoriban, sajnos végül beigazolódott, hiába indított ugyanis kapitányhelyettesként LVG alatt, végül azt hiszem mindenki egyetértett abban, hogy így lesz mindenkinek a legjobb: a United megszabadul egy szívben ugyan száz százalékos, képességeiben azonban már nem United-szintű futballistától, Fletcher pedig megkapja azokat a játékperceket, amiket ennyi szenvedés után olyannyira megérdemel. Immáron kapitányként. Most – még ha csak 90 perc erejéig is, de – visszatér hozzánk, és biztos vagyok benne, hogy óriási taps fogja fogadni, amikor újból az Old Trafford gyepére lép.
Februári távozásakor Fletcher az akkori csapat legvörösebb ördögeként lépett ki annak a klubnak a kapuin, amelynek mindent köszönhet, és amely klub szintén rengeteget köszönhet neki. Itt az ideje, hogy – még ha megkésve is, de – végleg elbúcsúzzunk tőle, megadva a tiszteletet egy olyan játékosnak, aki ugyan nem lesz ott a Manchester United legnagyobb legendái között, de a pályán, és azon kívül is példátlan küzdeni akarásról tett tanúbizonyságot. There’s only one Darren Fletcher!
