Nem szeretnék itt az általános iskolai szavalóversenyek büntetésből delegált zsűrijének közhelyeivel élni, de sok év távlatából nehéz volt kiválasztani egy bejegyzést a sok közül. Nem azért, mert egy zseni vagyok (nemafasztnem), hanem mert annyi íráshoz köt szép emlék, akár az apropó, akár az alkotási folyamat, akár a bejegyzés alatt folyó diskurzus miatt. Szinte gúzsba kötve éreztem magam, amikor egyre rá kellett böknöm, de abban biztos voltam, hogy valamelyik novellisztikusabb stílusú anyagomat szeretném újra megosztani a nagyközönséggel. Szerencsére ezt a stílust sokan szerették az ősblog olvasói közül, így támadógránátként dobálhattam a hálás közönség közé őket, amikor még aktív alkotói pályám csúcsán voltam.

Nagyon szerettem például az Anderson-rejtély című agymenésemet, ami talán az első volt ebben a stílusban, a baseli zakóról való megemlékezést, még ha az apropó nem is volt túl szívderítő, na meg persze a szezonvégi játékosértékelőket (Valencia, Evra, Rooney), amiket mindig igyekeztem kicsit másképp megfogni. (Ha valakinek nem tetszik, hogy még vagy 5 másik írásomat is bepromóztam, annak mondom, hogy strigo is így csinálta, és ha ő a kútba ugrik, akkor én fogok egy tálca sört és utánaugrok.)

Az abszolút kedvenc azonban ez a bejegyzés volt, amit az az ötlet ihletett, hogy be kellene mutatni, milyen volt az élet, mik voltak a legfontosabb márkák, használati tárgyak, amikor a „köcsögpool” utoljára bajnok lett. Nem akarom magamat fényezni (nemafasztnem No.2.), de szerintem elég jól sikerült megragadni a lényeget, és ami még ennél is jobban feldobott, amikor sűrű önvállveregetések közben naponta kétszer újraolvastam az elmúlt több mint 2,5 évben, hogy még mindig aktuális…:D

És hogy nehogy úgy tűnjön, mint ha csak öntömjénezésre használtam volna fel ezt az 5 perc hírnevet, ami most újra megadatott, szeretném megköszönni minden régi és új szerzőtársnak, kommentelőnek, olvasónak és népsortos arcnak az elmúlt 5 évet, amelyben szerzőként hol aktívabb voltam, hol passzívabb, de olvasóként mindig itt lógtam, mert a legjobb klubnak van a legjobb blogja a világon! Glory Mindenki! – somebody08

1990. április 28-án, K. József, 51 éves budapesti lakos szomorúan bandukolt vissza havanna-barna Wartburgjához amellyel az Asztalos János Ifjúsági Park mellett parkolt le. Az utóbbi fél évben – vagyis amióta feloszlatták a Munkásőrséget – K. József ritkán járt autóval, de mivel közeledett május 1-je, kénytelen volt több napra bevásárolni a Julius Meinlben. Menet közben a hirdetőoszlopokra kiragasztott választási plakátokat nézegette. Bár éppen húsz napja zárult le a szavazás második fordulója, a Tovarisi, konyec! feliratú hirdetések még mindig elárasztották a várost. K. Józsefnek a feliratra nézve előbb dühös köphetnékje támadt, majd hirtelen eszébe jutott: lehet, hogy ezek az utolsó cirill betűk, amelyeket közterületen olvashat. Elszorult a szíve.

A régi szép időkre gondolt, az első orosz könyvére, amit nagyon utált, és arra a szovjet pornóújságra, amit még a nagybátyja hozott egy zseleznodorzsniji gyárlátogatásról, és amely miatt 14 évesen elhatározta, mégiscsak megpróbálja megérteni ezeket a bonyolult krikszkrakszokat. És milyen jól tette! Kiváló nyelvtudásának köszönhetően hét évig művezetőként dolgozhatott a sztálinvárosi Dunai Vasműben, ahol megboldogult feleségével is megismerkedett. Irmára gondolva ismét rossz kedve lett, ezért úgy döntött rápattint egy tigrisszofira. De ahogy a zsebéhez nyúlt, karjáról lecsúszott az egyik Skálás szatyor, amely nagyot puffanva a betonjárdára esett.

– Basszameg! – szisszent föl K. József, de senki sem törődött se szerencsétlenségével, se a kicsusszanó indulatszóval, pedig volt még pár járókelő az utcán. Miután lehajolt a szatyorhoz, látta, hogy az egyik Kőbányais üveg durrant akkorát, és bár rendkívül felbosszantotta saját ügyetlensége, egy pillanatra megörült annak, hogy legalább a másik két üveg egyben maradt. Másik kezéről lehúzta jó öreg csíkos szatyrát, amely ugyan kissé foszladozott már itt-ott, de jobban bírta, mint „ezek az új nejlon szarok”. Erős szitkozódások közepette elkezdte átpakolni a szatyor maradványai közül a még megmenthető tartalmakat, a két Kőbányait, egy átázott dobozú szódapatront, na meg pár sörben úszó Autós-, Szamba- és Sportszeletet, illetve Turbó rágót, amelyeket az unokáknak vett.

Miután gondosan összesűrítette motyóját egyetlen szatyorba, rágyújtott a beígért cigarettára és a Wartburg felé vette az irányt. Sokáig matatott fekete autóstáskájában, mire megtalálta a kulcsokat, de végül kezébe akadt a nagy Volán-Tefus bőr kulcstartó, és az azon csüngő egyszerű kulcsocska. Bár kotorászás közben többször is odavágta tömött szatyrát az autóhoz, a papírra hajazó kasztni kegyesebb volt a sörös üvegekhez, mint imént a beton, így nem lett újabb baj. Bepakolás után beült az autóba és a végtelen mélységű autós táskából ezúttal egy barnított lencséjű szemüveget kapott elő. Félrehúzva a tükrön lógó Wunderbaumok fenyőerdejét megnézte magát a visszapillantóban és elégedetten konstatálta, még mindig jól néz ki a volán mögött.

Lábával a gázpedálra lépett, ezzel bírva reagálásra az automata szivatót, majd a pedálról leszállva elfordította a kulcsot. A jó öreg Wartburg motor vad pöfékelésbe kezdett. Bár emberünk imádta a motor duruzsolását, úgy döntött ma inkább rádiót hallgat.

A magas házak miatt kissé zavaros volt a vétel, így vad tekergetésbe kezdett. Hosszú hangolás után végül talált egy tisztán fogható adót.

– Itt Magyarország első kereskedelmi rádiója, a Calypso Rádió a 873-as középhullámon… -Csendült fel a bejelentkezés. K. József ijedten kapott a gombokhoz. Nem volt feltétlenül baja a könnyűzenével, annak idején még a poptarisznyát is hallgatta olykor, de ez „imperialista újhullám” kifejezetten sértette a fülét. Bár a hangolatlan rádió folyamatosan sistergett, lassan elindult és néhány kis utca és kanyar után már a Népköztársaság útján haladt a Havanna-lakótelep felé. Út közben újra igyekezett adást csiszolni Videoton RD3614 típusú magnójából, amelyen végül sikerült behoznia a Kossuth Rádiót. A borzalmasan unalmas, de emberünk számára inkább bosszantó politikai beszélgetős műsorban éppen azt taglalták a meghívott vendégek, hogy vajon mekkora az esélye annak, hogy Göncz Árpádot jelöli az SZDSZ a köztársasági elnöki pozícióba.

K. József már éppen azon volt, hogy inkább visszatér a Wartburg ütemtelen tamtamjához, amikor új témát dobtak fel a meghívott vendégeknek, mégpedig azt, hogy vajon kell-e még ünnepelni a május 1-jét, vagy „mint a többi szocialista szörnyszülöttet, ezt is el kell ásni örökre, a kommunizmus vérrel vörösre festett kazamatájában”. Történetünk főszereplője szinte fortyogott dühtől, kezében csaknem elolvadt a bakelit kormány, annyira szorította. A történet innentől egyirányú párbeszéddé módosult, K. József ugyanis minden egyes megszólalás végén elküldte az illetékest a rendszerellenes jó kurva anyjába. Tekintve, hogy legszentebb ünnepét sértegették, valahol érthető emberünk felháborodása, bár érdemi érveket nem tudott – igaz, felfokozott idegállapotára való tekintett nem is akart – felhozni a munkaszüneti nappal ünnepelt munka ünnepe mellett. A műsor végül azzal zárult, hogy idén még egészen biztosan lesz majális, a hírekben pedig bővebben is tájékoztatják majd a hallgatókat, milyen ünnepi rendezvények várhatók a különböző nagyvárosokban.

K. József szeme felcsillant, és az ötórási hírek előtt felcsendülő zenei blokk alatt rálépett a gázpedálra, hogy még időben hazaérjen és kedvenc foteljéből hallgathassa azokat a várható programokat, amelyekre a mocskos imperialista disznók miatt persze nem megy el, de legalább tud róluk. Szerencséjére viszonylag hamar talált helyet az egyre túlzsúfoltabb lakótelepen, így gyorsan le tudott parkolni. Miközben az autótengert átszelve a lépcsőház felé vette az irányt, azon gondolkodott, hogy amikor ideköltözött, szinte még csak neki volt autója az egész lakótelepen, most meg…

A liftbe lépve köszöntötte a kutyasétáltatásból hazatérő Varjú nénit, majd kedélyesen elbeszélgettek a szeszélyes áprilisi időjárásról és annak az emberi szervezetre gyakorolt hatásairól. Varjú néni apja korábban házfelügyelő volt egy Baross utcai bérházban, így K. József elgondolkodott azon is, hogy felhozza neki május 1-je problematikáját, de mire elhatározta magát, meg is érkezett a kilencedik emeletre. Csalódottan búcsút intett, és végiggyalogolva a folyosón belépett apró panellakásába.

A szatyorból gyorsan kipakolt és miközben felpattintotta a rádiót, meg az ügyeletes tigrisszofit, konyharuhával törölgetni kezdte a szatyor elázott tartalmát. Miután mindent elrámolt, feltette a kotyogóst a gáztűzhelyre és a kávé lassú fortyogása közben hallgatta a híreket. A belpolitikai összeállítás után jött a várva várt programajánló. Habár szép számmal sorolták a várható ünnepi programokat, K. Józsefet csak egyetlen esemény hozta valamelyest lázba, a rendőrmajális, de erre sem szándékozott elmenni. A külpolitikai hírek alatt lassan kortyolgatta kávéját és minden Szomszédok nézéshez való kelléket (Kőbányai, sajtos tallér) bepakolt a nappaliba. Közben már két helyen üvöltött a rádió, ugyanis a nappaliban is volt egy ősrégi Zenith, amely korát meghazudtolóan tisztán szólt, és ami miatt a radiátorcsövön fel is kopogott olykor a K. József alatt lakó Fikusz házaspár. A nevük persze nem ez volt, de K. József csak így hívta őket, mert állandóan leveleket hagytak a postaládájában, amelyekben egyre agresszívabb hangnemben követelték, hogy „függessze fel az erkélyükön található fikuszok lehamuzását”. Főhősünk vagy nem hallotta, vagy nem vett tudomást a kopogásról, végül azonban mégis leoltotta a konyhai rádiót és a nappaliba térve kedvenc foteljébe ült.

A sporthíreket ugyanis ebben a fotelben szerette meghallgatni. Ma délután Vass István Zoltán jelentkezett a Sporthiradóban, és vadul újságolni kezdte, hogy az NB I. négy bajnokaspiránsából egyik sem tudott győzni. Legjobban még az Újpesti Dózsa járt, amely döntetlent játszott a Videotonnal, hiszen az MTK a Győri Rába ETO, míg a Pécs a Tatabányai Bányász SC ellen kapitulált. A legnagyobb verésbe viszont a Ferencváros szaladt bele, amely 3-0 arányban kapott ki Békéscsabán. A Fradi már a 7. percben hátrányba került a 15000 néző előtt játszott mérkőzésen, így az Előre Csató duplájával és Belvon góljával simán nyert. K. József, aki világ életében Vasas szurkoló volt, jót röhögött a markába, amíg meg nem hallotta, hogy „Veszprémi SE – Vasas 1:0”. Ettől kissé komorabb lett a kedve, de az utóbbi pár évben már gyakorlatilag semmit sem tudott a csapatról, úgyhogy nem bosszantotta magát.

Vass István Zoltán ezután külföldi hírcsokorral jelentkezett: „Angliában két fordulóval a kiírás vége előtt, behozhatatlan előnyre tett szert a Liverpool FC, amely hazai pályán 2-1 arányban nyert a Queens Park Rangers ellen. A vörösök ebben az évtizedben már hetedszer, összesen pedig tizennyolcadszor lettek bajnokok!”
– Na! – csattant fel K. József miközben üres kávéscsészéjével a konyha felé indult, hogy azt egy Kőbányaira cserélje. – Legalább Angliában nem lehet legyőzni a vörösöket!

Emberünk egyáltalán nem volt Liverpool szurkoló, még az angol labdarúgást sem követte, csak egyszerűen megörült a politikai áthallással bíró becenévnek, és így a csapat sikerének. Boldogan ült vissza foteljébe, és arra gondolt, bárcsak itthon is a „vörösök” nyernének. Miközben félig-meddig már elszundított, azon gondolkodott, hogy ha tovább fajul ez a „rendszerváltósdi”, mindenét eladja, Angliába költözik és nem csinál mást, csak szurkol a legyőzhetetlen „vörösöknek”.

K. József április 28-án, koraeste, arcán egy félmosollyal, a kedvenc foteljében ülve, kezében egy bontatlan Kőbányaival végleg jobblétre szenderült. Az általa legyőzhetetlennek hitt „vörösök” pedig soha többé nem lettek bajnokok…