José Mourinho megosztó személyiség. Sokan imádják, talán még többen utálják, de az biztos hogy egyetlen focidrukkert sem hagy hidegen. Mint az valószínűleg már világossá vált számotokra az utóbbi bő egy évben, én nem feltétlenül tartozom a rajongói közé, pedig épp a kedvenc csapatom kispadján ül. Próbálok megbarátkozni a gondolattal, hiszen egy darabig még biztosan marad, így kapóra jött hogy kaptam egy könyvet, amelynek a címe José Mourinho (közelkép). Egy könyvet, amelyhez semmi közöm nem lenne amúgy, hiszen nagyrészt José cselzis időszakáról szól, és egy Chelsea-drukker újságíró írta, mégis kiolvastam két nap alatt, és ajánlom nektek.

Ez a bizonyos szerző Robert Beasley, a News of the World és a Sun korábbi újságírója, és ezt azért fontos megemlíteni, mert a könyv legalább annyira róla (és a munkájáról) is szól, mint Mourinhóról. A Chelsea-drukker tudósító, akinek sikerült José bizalmába férkőznie, sőt barátjává válnia. A könyv végigkíséri e folyamat kialakulását, hullámvölgyeit, érdekes epizódjait, majd végét is. A szerző által ráadásul komoly betekintést nyerhetünk a gyilkos angol sportmédia világába, ahol az exkluzív anyagokért óriási küzdelem folyik, és nem válogatnak a módszerekben. Megtudhatjuk, hogy a legfontosabb döntések nem csak a pálya mellett, vagy a klubszékházban születhetnek meg, hanem London vagy Los Angeles legmenőbb hoteljeiben és bárjaiban, vagy éppen e-mailben. És éppen ezért érdekes olvasmány, ahogyan a menedzser és az újságíró kölcsönösen kihasználják egymást a boldogulásuk érdekében.

A kötet nem életrajz, sőt elég távol áll tőle, bár természetesen kapunk egy kis kitekintést a sztármenedzser előéletébe, és a családját is megismerhetjük. A lényegi rész azonban José 2004 és 2015 közötti ténykedése, fókuszban a Chelsea kispadján eltöltött évekkel. 47 rövid fejezetben, az újságíró szemszögéből követhetjük végig ezen időszakot: a bajnoki címeket, a BL-kudarcokat, az Inter- majd a Real-melót, a létrejött és meg nem valósult igazolásokat, és a kapcsolatait a klubvezetőkkel. Különösen érdekes fejezetek azok, amelyekben egy-egy sztárigazolást próbál lezsírozni Mourinho, így részletesen megismerhetjük az Ashley Cole sztorit, Zlatan Barcába szerződését, vagy a minket talán leginkább izgató történetet Rooney Londonba csábításáról.

„Az biztos, hogy amikor a Chelsea július végén az Egyesült Államokba érkezett a felkészülési túra második szakaszára, Mourinho tökéletesen biztos volt a sikerben. Mindenki tudta, hogy a Kékek készek 30 millió fontot is kiadni Rooney játékjogáért – ez tűnt a mágikus számnak, amely megpecsételheti az üzletet. Mindenki fel volt dobva. Emlékszem, hogy egy este a fiammal, Joshuával vacsoráztunk a washingtoni Mandarin Oriental Hotel társalgójában, amikor José odajött csevegni egy kicsit. Josh, aki óriási Chelsea-szurkoló, egy fotelban ült, háttal Josénak, így nem láthatta, hogy a Kékek edzője közelít. Tizenkét éves fiam arra ocsúdott föl, hogy a Chelsea menedzsere arrébb tolja, hogy beférjen mellé a fotelba. José hatalmas szöveggel nyitott: -Na, mit gondolsz, megszerezzük a kövér gyereket?”

Rooney persze nem igazolt a Chelsea-hez 2013-ban és később sem, mint ahogyan Varane, Modric, Lewandowski és Cavani sem, érkeztek viszont olyan játékosok, akiket Mourinho sosem vett volna meg. A legjobb példa erre Sevcsenko, aki sokkal inkább Abramovics kérésére érkezett, mint a menedzserére, és ez is közrejátszott abban, hogy tovább is maradt a klubnál mint Mourinho. Megismerhetjük még az Interbe és a Real Madridhoz szerződésének körülményeit, a legérdekesebb sztoriknak azonban itt is a végül létre nem jött melók bizonyulnak. Megtudhatjuk, hogy mikor és miként próbálta őt megszerezni a Tottenham vagy a Manchester City, és egy egész fejezet szól arról, hogyan nem lett José Mourinho az angol válogatott szövetségi kapitánya.

„Úgy döntöttem, hogy Angliát választom, ha ők engem akarnak. Most hadd döntsön az FA, hogy mi a legjobb nekik. Semmiképp sem akarok nyomást gyakorolni rájuk, vagy kardoskodni amellett, hogy én kapjam meg a posztot. Ez egy olyan munka, ahol mindenkinek egyet kell értenie. A szövetségnek, a szurkolóknak, a játékosoknak és a sajtónak. A kiválasztott menedzser mindenki által elfogadható kell legyen. Szóval most türelmesen, nyugodtan várok, amíg ki nem derül, hogy döntöttek. (Bizalmasan elárulta, úgy érzi, hogy övé az állás, sőt még arról is beszélt, hogy rögtön karácsony után munkához látna.) Most elmegyek pihenni, de ha minden jól megy, január 1-jén már Angliában lehetek.”

A könyv legnagyobb erőssége számomra mégsem az átigazolási sztorik vagy a kulisszák mögött zajló megegyezések részletezése, hanem a személyes történetek Joséról, a barátról. Mert hogy a szerző tényleg barátjának tudhatta Mourinhót, és igyekszik bemutatni az embert a topmenedzser mögött. Megtudhatjuk, hogy ki az aki mellett még ő is jelentéktelennek érzi magát, hogy hogyan viccelődik barátaival és kollégáival, vagy hogy milyen segítőkész és önzetlen is tud lenni. Egy-két könnyedebb fejezet olvasása után még azt is elhittem róla hogy jó arc, és már kezdem azt is megfejteni, miért nyilatkozik szinte minden volt és jelenlegi játékosa csak pozitívan róla. Persze nem lehetne teljes egy Mourinho-könyv a Special One híres kirohanásai, konfliktusai és szűnni nem akaró arroganciájának megnyilvánulásai nélkül. Amellett, hogy bővebb betekintést nyerhetünk Wenger és Benitez iránt érzett ellenszenvének okaiba, az FA-vel való folyamatos viaskodásaiba, és az általa egykor igen magas szinten űzött mind games kulisszatitkaiba, vicces sztorikat és olykor nyomdafestéket nem tűrő megjegyzéseit is megismerhetünk a botrányaival kapcsolatban.

„A felek közötti szócsata tettlegességig fajult, amikor az Arsenal látogatott a Bridge-re 2014. október 5-én. A Chelsea nyert 2-0-ra, de a meccs leginkább Wenger és Mourinho heves, pálya széli lökdösődéséről marad emlékezetes. Másnap megkérdeztem Mourinhót, mi történt:

– Piros lapot reklamált, és az én technikai zónámban állva próbálta meggyőzni a sporit. Megmondtam neki, hogy menjen vissza a saját zónájába. Erre meglökött. Ekkor azt mondtam neki: itt csinálhatod ezt, tudod, hogy nem tehetek semmit, de egy nap az utcán össze fogunk futni.”

Sajnos a sztori véget ér 2015-ben, a unitedes melóról csupán egy utószónak beillő fejezet szól, de ennek ellenére nem csak Chelsea-drukkerek számára lehet érdekes a könyv. Meg nem csak angolul tudóknak, mert az Európa Könyvkiadó jóvoltából és az egykori nst-s donnelly fordításának köszönhetően magyarul is olvasható a cucc, és tényleg csak ajánlani tudom azoknak, akik szeretnének megbarátkozni Mourinhóval, vagy szívesen betekintenének az angol sportsajtó kulisszái mögé.