Bár nyilván sokan azt vártátok, hogy reagálunk az elmúlt napok történéseire, és szép búcsúposztot írunk Rooney 13 éves kölcsönszerződésének lejártára, vagy Ed Woodwardot méltatjuk azért, mert nem döntötte meg a saját maga által felállított világrekordot csatárkeresés közben, de vannak még adósságaink, mielőtt ezeket a valóban fontos témákat boncolgatnánk. Például az előző szezon legjobbjainak kivesézése, amelyben immár a második helynél tartunk. Aligha okozunk azzal meglepetést, hogy közös szezonértékelőnk tízes listáján előkelő helyen végzett Valencia, hiszen maguk a csapat tagjai is őt választották a szezon legjobbjának, és hát kik vagyunk mi, hogy ellentmondjunk kedvenceink akaratának? Jöjjön hát Tonio méltatása, mert amit a szélsőből immár végképp jobbhátvéddé transzformált 25-ösünk mutatott idén, az még a sokszor savanyú képű Mourinho tetszését is elnyerte.

Ha egy jelenettel kéne jellemeznem Valencia szezonját, az valószínűleg a ‘Boro elleni gólja lenne. Na nem azért, mert annyira jellemző lenne rá a gólszerzés, hanem mert abban a pár másodpercben minden benne található, amiért szeretjük őt. Egy szöglet után kifejelt labdára startol rá a saját tizenhatosunkon belülről indulva, lefut egy embert labda nélkül, egy másikat már a labdával, majd végigrobogna a vonal mellett, de a kilépő védő kezére pattan a labda, aki így megszerzi. Passzolná is hátra a kapusnak, de Valencia a reklamálást félbeszakítva észleli a helyzetet, és megtámadja az így bepánikoló Valdest, aki annak rendje és módja szerint elcsúszik, Tonio pedig az újabb sprintjének köszönhetően bepasszolja a kapuba a labdát, természetesen a jobb lábával. Mindezt már a hosszabbításban, a fáradtság legkisebb jelét sem mutatva (egy olyan meccsen, amit majdnem elbasztunk 2-0-ról, de ez más téma).

Na de azért születnek ezek a posztok, hogy szezonunk legjobbjait, avagy legjobbjaink szezonját ne csak egy momentummal jellemezzük, hanem jobban a dolgok mögé nézzünk. Tudtuk, hogy Mourinho régi rajongója Valenciának, ittléte óta egyébként is furcsa vonzódást mutat a nagydarab fekete férfiak iránt, de hogy ekkora lesz a José-Tonio szerelem, azt nem láttuk előre. Bizony, a szezon közben a férfiszerelem odáig fajult, hogy menedzserünk egyenesen a világ legjobb jobbhátvédjének nevezte őt, ami azért kissé túlzás, hiszen a poszton kicsit jobban szétnézve találhatunk esélyesebb jelentkezőket, de itt a motivációs kísérlet mellett azt is bele kell látni a dologba, hogy Valencia nem „csak” egy jobbhátvéd, hanem annál sokkal több.

A fent látható ábra csupán illusztráció, kissé leegyszerűsítése az idei taktikánknak, azt hívatott jelezni, hogy Valencia posztja idén egyértelműen a jobbhátvéd lett, de tulajdonképpen egymaga vitte az egész jobb oldalt. Még csak ez sem lenne egyedi, három(öt-)védős taktikáknál gyakran előfordul, hogy csak egy ember szaladgál a vonal mellett, de négy védőnél ez manapság igencsak ritka. Hogy Tonio remekül megoldotta a feladatot, arra nem csak a menedzser méltatása, a média elismerő szavai, vagy a szurkolók megbecsülése a bizonyíték, hanem a Stretford End tízes listája számok is.

Valencia 28 meccsen kezdett a bajnokságban, ami nem kiemelkedő, viszont ha figyelembe vesszük, hogy még októberben eltört a keze a manchesteri derbin (a libakupában…), amit gyorsan meg is operáltak, és két kihagyott meccs után, a sérülés nyomait egész szezonban magán viselve visszatért; valamint hogy a prioritások megváltozása miatt az utolsó négy bajnokit pihentetés okán kihagyta, kijelenthetjük, hogy az egész szezont végignyomta. Az egy szerzett gól és a három gólpassz sem kiemelkedő, a meccsenkénti több mint 1 kulcspassz viszont arról árulkodik, hogy a 3 assist akár több is lehetett volna, csak az idei szezonban annyit szapult helyzetkihasználásunk okolható, hogy ez a szám nem magasabb. Ráadásul a statisztikusok nem számolják a gólpassz előtti passzokat, amely műfajban ugyancsak nagyot virított idén Valencia, illetve hogy hány gólt érő támadásunk indult az ő labdaszerzéseiből. Számolják viszont a védelmi akciókat: szerelésből (2,4) csupán Bailly és Herrera mutattak be többet meccsenként, ami viszont igazán meglepő, hogy Valencia hibájából éppen 0 gólt kaptunk a bajnokságban, ami nem rossz egy szélsőből hátrarendelt jobbhátvéd esetén.

Amit azonban számokkal nem lehet kifejezni (vagyis ki lehet, egy másik sportban), az Tonio sebessége és gyorsulása, amely cseppet sem csökkent, pedig idei ezüstérmesünk immár 31 éves. Mellette eléggé kipattintotta magát, így a vele való találkozás előtt és után az ellenfelek balszélsőinek minden bizonnyal leizzadós rémálmai lehettek arról, hogy egy villámgyors és kigyúrt állat követi minden lépésüket. Ha mindez nem lenne elég, a plusz x kiló izom nem ment a technikai képzettség rovására sem, és a trademark körbeautózós cselek mellett most már pöpec egyérintős passzokat és sarkazásokat is láthatunk tőle, néha már ballal is labdába ér (sőt, bead!), így fontos szerephez jutva a labdakihozatalokban is. És mindezt 90 percen keresztül, egész szezonban, a fáradtság legkisebb jelét sem mutatva, ami talán magyarázat lehet arra is, miért válaszolnak a vele kapcsolatban feltett kérdésekre a csapattársak úgy, hogy Valencia egy gép.

Egy gép, aki a gépek régi rossz szokásához híven az emberek elől veszi el a munkát, ő konkrétan két ember elől is, talán ezért nem is gondolkozik a management sem első számú jobbhátvéd, sem jobblábas szélső megszerzésén, hanem inkább ajánlottak egy szerződéshosszabbítást Valenciának, aki így 2019-ig (plusz egy év opció) biztosan az oldalvonalat fogja koptatni, és azon sem lepődnénk meg, ha még ennél is jobb szezonokat tolna. A bizalom iránta töretlen, a szezon legfontosabb meccsén még a csapatkapitányi karszalagot is megkapta, amit angol(nem)tudása miatt nem biztos hogy meg fog őrizni, helyét a csapatban viszont minden bizonnyal, mert szuperhősökre mindig szükségünk lesz. Márpedig a villámgyors szélső, akit 8 éve leigazoltunk, majd egy csúnya lábtörést és a hetes mez átkát maga mögött tudva, bevert arccal vagy törött kézzel, egy új poszton immár másodszor lett a szezon játékosa, igazi superhero. Még ha kicsit alulértékelt is.