Ez a bejegyzés is úgy kezdődik, mint sok más korábbi: láttam valamit, amiben felfedezni véltem valami nagyon mélyen gyökerező igazságot a minket körülvevő világra nézve, aztán most megpróbálom ezt kézzel-lábbal elmagyarázni.
A Premier League (és tulajdonképpen egész Európa) valaha bokáig gázolt a klasszis csatárokban, annyi volt belőlük, hogy söpörni kellett őket, hogy elférjenek tőlük az utcán, mint nálunk 46 nyarán a pengőt a háború után.
Épp azon agyaltam, mit is kéne írni egy ilyen szezon végén a nem sok jóval kecsegetető kupadöntő előtt. Lelkesítő poszt kéne, mégsem önbecsapós. Bizakodó, de azért realista. Szubjektív, de azért tényekre alapozott. Aztán befújta a szél a kommentek közé a The Players Tribune virtuális hasábjain megjelent Bruno-írást, aminél jobbat úgysem tudnék alkotni, így hát beharangozó helyett olvassátok csapatkapitányunk személyes üzenetét felénk.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Most, hogy már szinte vége a szezonunknak, lassan elkezdhetünk visszafelé tekintgetni. A mélyebb elemzéssel és az ezzel járó ítélethozatallal még persze megvárnánk a kupadöntőt, meg tulajdonképpen az sem mindegy, hogy a 6-8. helyek melyikén végzünk (ehh), vagy beleköpünk-e az Arsenal levesébe (reméljük), de az talán kijelenthető, hogy egy olyan idény mindenképpen csalódás, ahol a bajnokság egyetlen szakaszában sem tartózkodtunk a legjobb 5 hely egyikén. Sok szurkolótársamhoz hasonlóan én sem értem, hogy mi történik a csapattal, de hogy kicsit bővítsük a kört, és a kommentmezőben meglepően gyakran előforduló nemunitedes arcokat is kicsit bevonjam a diskurzusba, felteszem a negyvenmilliós kérdést. Mi a franc történik a bíráskodással a PL-ben? Bizony, ez a bejegyzés kőkemény bírózás lesz. Elfogult, picsogós, demagóg és még talán konteós is, de hát milyen is lenne egy ilyen szezon végén, mikor szinte hétről hétre kórusban szidjuk a meccset vezető három hülyét.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
A blogon mutatott aktivitásunk is elég jól mutatja a szezonnal kapcsolatos kolllektív apátiát, amin nagy valószínűséggel egy esetleges Coventry elleni győzelem se sokat fog segíteni, pláne mert a döntőben a csalógeci City várna ránk. De ettől még nyilván az a szakmailag megalapozott véleményünk, hogy:
A mellékelt kezdő nem tévedés és nem ámítás, tényleg ennyire elfogytak a középső védőink. Cserébe MekTomi visszatért.
Az Old Traffordon a helyzet változatlan: összeszorult farpofákkal várjuk a „Szoboszlai csapata” elleni rangadót. A meccs közbeni önsegítő mentálhigiénés terápiás foglalkozást a kommentszekcióban keressétek. A fokozott (alkoholos) folyadákbevitelre ügyeljen mindenki, a túl kevés fogyasztásnak beláthatatlan pszichés következményei lehetnek!
Megint szól az Ördögi Kör podcast, a klasszikus felállással.
A témák:
Aki kitartott eddig a meglehetősen kontentszegény időkben és rendületlenül látogatott vissza a blogra, annak egyrészt köszönjük, másrészt mi sem értjük, miért teszitek ezt srácok. Ha ez így megy tovább, akkor velünk lesz tele a cityátriai intézet.
És amíg mindegyikünket egyesével beutalják, addig érkezik valami kontentszerűség.
Rashford a Player’s Tribune-ban:
Általában nem szeretek reagálni arra, amit rólam beszélnek. Befelé forduló típus vagyok, és nem is szeretek magamról beszélni. Az esetek 99%-ában figyelmen kívül tudom hagyni a zajt, de néha bizonyos határokat átlépnek, és ilyenkor szeretném, ha az emberek megértenék, hogy ki vagyok én valójában.
Nem a médiával akarok hadakozni. Tudom, mire megy ki a játék. Valójában nem rólam írnak, hanem arról a karakterről, akit úgy hívnak, hogy „Marcus Rashford”. Nem írhatnak rólam csak úgy, mint egy 26 éves srácról, aki kimarad éjszakára, vagy aki kap egy parkolási bírságot. Arról is kell szólnia a sztorinak, hogy mennyibe kerül az autóm, mennyi a heti fizetésem, milyenek az ékszereim vagy a tetoválásaim. A testbeszédemről, a karakterem megkérdőjelezéséről, a családomról és a futballjövőmről való találgatásokról van szó. Egy olyan tónusban, amit nem minden focista kap meg. Maradjunk ennyiben.
