Nagyon ritka kártyacsomagot nyitunk ma ki, ez tulajdonképpen egy „special player pack unboxing video” lesz, szöveggel leírva.
A téma, amit most boncolgatni szeretnék tulajdonképpen nem ért volna meg egy bejegyzést, de a Főnök úr sztorijának „van Nistelrooy-os epizódja” alatt megszaporodtak a kommentek, úgyhogy a „tovább”-ra kattintás után belemerülünk majd a technikai részletekbe.

Tulajdonképpen a kétezres évek fordulóját, illetve a kétezres évek elejét/közepét a csatárposztot érintő nagy kérdések időszakaként is le lehet írni. Milyen képességekkel rendelkező játékos játsszon centert? És egyáltalán hány legyen belőlük? Sokkal fontosabb kérdések ezek, mint amilyennek elsőre tűnnek. Ezekre próbálunk majd lejjebb választ keresni.

Hajdanán, a nem is olyan távoli múltban a futballvilág a 4-4-2 felállást tekintette alapnak. Ezt a formációt tulajdonképpen a területért folytatott harc szülte, ugyanis ez a formáció adja a játékosok legideálisabb elosztását a pályán (már feltéve, hogy az ember csak a területet akarja kontroll alatt tartani, de mást nem). Ez többek között elősegítette a pályán a párosok kialakulását. Az embernek volt két középhátvédje, két belső középpályása, egy balszélső-balhátvéd kombója, egy jobbszélső-jobbhátvéd párosa, és természetesen két középcsatára. A párosok tagjai között pedig minél olajozottabban működött a kapcsolat, nyilván annál jobban ment a játék is. Az összes párosítást most nem fogjuk kibontani, egyelőre a csatárok fognak érdekelni minket.
Arra viszonylag hamar rájöttek minden csapatnál, hogy érdemes lesz különböző típusú centereket játszatni egymás mellett, pontosan azért, hogy a különböző képességeikkel kiegészítsék a csapat játékát. Csak hogy egy egyszerű példát említsek: ajánlatos a két csatárposzt egyikére egy nagydarab, erős, combos srácot rakni, aki képes megtartani a rá felpasszolt vagy felívelt labdákat, tud fejpárbajokat nyerni, puszta fizikai erővel el tudja nyomni az ellenfél védelmét, és komoly fenyegetést jelent az ellenfél kapuja előtt, amikor záporoznak a fejére a beadások. Igen ám, de az ellenfél védelmének nem kell mindenáron fizikai kontaktusba kerülni egy izomcenterrel. Az okos ellenfél védelme a nagydarab csatár ellen elég ha annyit tesz, hogy feláll a saját kapujától jó messze, 40-45 méterre, magyarul jó magasra feltolja a leshatárt, aztán hagyja szenvedni a mi nagydarab centerünket, olyan messze a kaputól vajmi kevés vizet fog zavarni.
Pontosan ezért kell az izomcenter mellé, a másik csatárposztra egy mozgékonyabb támadó, aki lehet hogy centire alacsonyabb és kilóra is könnyebb, viszont jobban bánik a labdával, jóval gyorsabb és agilis. Ezzel kellemetlen választás elé kerül az ellenfél védelme: ha felállnak a saját tizenhatosukra, akkor a nagydarab center felé záporoznak majd a beadások, amiből néhányat be fog kotorni a kapuba, ha a fene fenét eszik is. Ha viszont feltolják a leshatárt jó magasra, akkor az agilis, technikásabb csatár annyiszor fog bestartolni a védelem mögé passzolt labdákra, ahányszor nem szégyelli, gyakorlatilag futóversennyé változtatva a meccset. Az ilyen versenyfutásokat pedig általában ritkán nyerik a védelmek.
Európa-szerte lehetett találni klubokat, amik eszerint a prototípus szerint rakták össze a csatárpárosokat: így nézett ki Liverpoolban a Heskey-Owen páros, a Chelseanél a Zola-Hasselbaink duó, Dortmundban a Jan Koller-Amoroso párosítás, vagy esetleg a Leeds United Mark Viduka-Robbie Keane sora, satöbbi. (Per pillanat ennyi jut eszembe, ha valaki tud még ilyet, az nyugodtan kommentelje be).

A csatárpárost egyébként más szempontok alapján is össze lehetett rakni: az előkészítő/befejező csatár szerepek is ugyanilyen egyszerűek, ezen sincs nagyon mit magyarázni: az előkészítő előkészít, a befejező befejez. Csak hogy ide is becsússzon pár példa: az előkészítő-befejező prototípusa volt Madridban Raúl-Morientes, a Juventusnál Del Piero-Inzaghi, illetve nálunk a Yorke-Cole duó (azzal a grátisszal, hogy mindkettejük egyszerre volt zseni az előkészítésben és a befejezésben is). Ezt a felsorolást is egy satöbbivel vagyok kénytelen lezárni, aki tud még, az kommenteljen nyugodtan.

Ezek után pedig rátérünk a tápláléklánc csúcsára, az úgynevezett „mindenes” csatárra (angolul all-round striker, valaki találhatna erre egy könnyen használható magyar kifejezést).
A mindenes csatár nagy előnye, hogy mint a neve is mutatja, sokoldalú. Pontosabban mondva nem egyszerűen „sok”-, hanem „mindenoldalú”, ugyanis az összes támadófeladatot el tudja látni egy személyben.
Képes visszalépni a többi támadóhoz, hogy akár összekötő kapocsként is szolgáljon és folyékonyabbá váljon a csapat játéka, ha kell akkor egyérintőzget velük, zsebkendőnyi területen is kombinál a társakkal.
Képes helyzetet is teremteni a társaknak, akár okos helyezkedéssel, akár egy jó ütemű passzal, vagy kényszerítőzés végén.
Képes a védelem előtt különféle pozíciókban feltűnve zavart kelteni, aminek a tagjai többnyire ugyanannak az embernek az őrzésére vannak felkészülve.
Képes a gyorsaságát kihasználva a védelem mögé bestartolva rárohanni a mögéjük bepasszolt labdákra, és természetesen képes arra is, hogy alkalomadtán megtartson egy felívelt labdát amíg mélyebbről megérkezik a segítség, és képes a tizenhatoson belül is
dominálni, akár egy érintésből is gólt szerezni zsebkendőnyi helyen.

Ez azért nem kevés feladat. A mi mindenesünk tehát egyrészt gyors, agilis, technikás, másrészt viszonylag magas, erősebb fizikumú, jól bánik a labdával, esetleg jól lő távolról is, kulcspasszt is tud osztani ha kell és zseniálisan helyezkedik. Ha kell, akkor előkészít, ha kell akkor befejez. Komplett támadó.
A mindenest azonban nem csak azért szeretjük, mert mindenre használható. A mindenesnek az a borzasztó nagy előnye, hogy az ember nem kell, hogy kompromisszumot kössön a formáció megválasztásánál. A mindenes bőven megállja a helyét egy szem középcsatárként, mivel a fenti képességekből kifolyólag mindig képes lekötni az ellenfél mindkét középhátvédjének figyelmét, innentől pedig azt csinálunk a felszabaduló extra emberünkkel, amit akarunk: tehetjük a védelembe, vagy a középpályára.
Ha azonban mégiscsak kétfős csatárduót akarunk játszatni, akkor még jobb a helyzet: a mindenes csatár mellé teljesen mindegy milyen típusú támadót teszünk, akármilyen pár mellett megállja a helyét, anélkül, hogy a támadójátékunk csorbát szenvedne két ugyanolyan típusú csatár miatt.

Az igazán klasszis mindenes csatár igazán értékes hát, és amennyire zseniális, pont annyira ritka is a legmagasabb szinteken. Annyira, hogy akár az összeset is megpróbálhatom felsorolni az ezredforduló környékéről. Amennyiben bárki úgy érzi, hogy ez nem sikerült, továbbra is segítsen ki a kommentekben.
Első emlékezetből be tudom nyögni Drogbát, Henryt, Imbrahimovicsot, Balotellit, Solskjaert, Luis Sahát és Henrik Larssont, de utánuk, úgy látszik, hiába sanyargatom a szürkeállományt, nem tudok többet összeszedni. Ennyien vannak/voltak. Solskjaer lóg ki talán a legjobban a sorból, őt az állandó sérülései radírozták le a térképről. Mellesleg remélem feltűnt nektek is, hogy a hét darab felsorolt mindenes közül négyen is játszottak nálunk.
Véletlen lenne? Aligha hiszem.
Pont ezért írtam az előző bejegyzésben, hogy Solskjaer tökéletes egyedüli center lehetett volna, birtokában volt minden olyan képességnek, ami egy folyékonyan kombináló csatársorban állandó helyet biztosított volna neki. És még egy apróság: a kommentek közt találkoztam olyan véleménnyel is, miszerint a kétezres évek elején-közepén a támadóktól túlzás lett volna többet várni, mint a puszta befejezés. Ez kétségkívül a Premier League legtöbb támadójára igaz volt. Ha végignézzük csak a góllövőlisták végeredményét az ezredforduló-környéki szezonokból, azt tapasztaljuk, hogy Thierry Henry kivételével csakis kizárólag befejező csatárok osztoznak a top5 helyeken. A többség tehát bízott a befejező tankokban, de véleményem szerint bőven el lehetett volna várni a sokoldalúságot. Ezt egy kicsit fájó leírni, de szerkezetileg jól működő egycsatáros játékot Wenger tudott összerakni először, mivel idejében felismerte, hogy már nem lesz elég, ha a center csak befejezni tud. A másik fájó pont, hogy a Főnök úr a második helyre sem ért oda: azt Mourinho Chelsea-je happolta el Didier Drogbával. Lejjebb pedig egy kis összehasonlítás:

És ne feledjük, mielőtt félreértés adódna: én nem a legtöbb gólt szerző/legnagyobb sztár/legnagyobb varázsló csatárokat soroltam fel, hanem azokat, akik a fentebb felsorolt kitételeknek mind megfelelnek. Hiába volt például a brazil Ronaldo egy született gépállat, ő „pusztán” egy ‘clinical finisher’ (legalábbis így hívná a szerepét az angol), zseniális cselekkel megtoldva, de semmiképp nem mindenes.
A csatárnak ugyanis nem csak az az egyetlen feladata lehet hogy gólokat szerezzen. Az a sok közül az egyik.
Ugyanígy nem soroltam fel a portugál Ronaldot, Messit, Torrest, és a többi támadót, aki még eszünkbe juthatna. Messi és Ronaldo lehet hogy 50-60 gólt vertek szezononként fénykorukban, de ők egyáltalán nem mindenesek. Kérje meg valaki Messit, hogy játssza el egy bójacenter szerepét, ívelgessenek a fejére a tizenhatoson belül, aztán kiderülne mit kezd magával a kapunak háttal, két 190 centis védővel a nyakán. De pont ugyanígy megkérhetnénk Ronaldot is, hogy próbáljon meg villámgyors rohanás utáni 1v1 szituációk megvívása helyett pusztán okos helyezkedéssel, kiváló egyérintős passzjátékkal megbontani egy mélyen felállt védelmet, és eljátszani az összekötő kapocs szerepét. Valószínű nem menne egyikőjüknek sem. Ezzel persze nem őket kívánom leszólni, csak jelzem, hogy bár világklasszisok, de nem mindenesek.

Zárásképpen visszatérve a fő gondolatmenetre: igazi unikum volt ez a korszak: végignézhettük, ahogy gyökeresen átalakulnak a támadóposztok követelményei és az új hullám szele búcsút int az oldschool csatároknak. Az elsősorban labdabirtoklásra építő játék elterjedésének trendje magával hozta az olyan támadók keresettségét, akik már nem csak egy, hanem legalább kettő, de inkább három poszton is otthonosan mozognak egyszerre, valamint nem csak a játék egyetlen szegmenséhez értenek, mint korábbi prototípusaik. Csak egy szemléltető példa: Wayne Rooney tulajdonképpen úgy focizta végig manchesteres karrierjét, hogy sosem derült ki tisztán, hogy melyik is az ő legerősebb posztja. Játszott a tízes poszton, játszott a pálya szélén, valamint centerben is – és egyik szerepben sem mondhatnánk, hogy felsült volna. (Ferguson Paul Scholes visszavonulása után még egy rövid ideig a visszavont irányító szerepben is kipróbálta, talán az az egyetlen szerepkör, amiben pályafutása alatt gyengén játszott, bár ezt aligha vetnénk a szemére). Az a korszak volt ez, amikor Solskjaernak jobbszélsőként is helyt kellett állnia, ahol Ryan Giggsnek előbb balszélsőként, később irányítóként, még később pedig belső középpályásként is brillíroznia kellett, de hogy ne csak a mi házunk tájáról hozzak példát, ez volt az a korszak, amikor például a Liverpoolból Michael Owen és Robbie Fowler közül az első a Real Madridot és a Manchester Unitedet is megjárta, az utóbbi pedig olyan csapatoknál sínylődött tovább, mint a Cardiff, vagy éppen a North Queensland Fury, mivel ugyan mindketten befejező csatárok voltak, de Michael Owen képes volt fejlődni, és dolgozni az all-round játékán.
Nem akarom elspoilerezni a Ferguson story folytatását, de Fergie is hamar belátta, hogy talán van Nistelrooy lecserélése merész húzás lenne, de nála komplettebb támadókat beszerezni bizony kénytelen lesz. Legközelebb ezzel folytatjuk.