A Ferrari-szindróma

Bár a legutóbbi meccsünk a Southampton elleni volt most szombaton, mielőtt alaposabban is megvizsgálnánk az ott történteket, muszáj visszakanyarodni kicsit a Crystal Palace elleni zakóra, ahol sok minden összeesküdött ellenünk ugyan, ám a legnagyobb hibát talán Solskjaer követte el, miután olyasvalamire próbált építeni, amire nem igazán lehetett. Ez persze valamelyest már a keret összetételéből is következik, az előszezon során ugyanis (sőt, igazából már Ole ideiglenes kinevezését követően) egyértelműen kiderült, hogy támadóink sebességére, a labdavesztés utáni pressingre és a bogyó gyors visszaszerzésére fogunk építeni. És igazából nem is végzett rossz munkát a stáb, hiszen a Chelsea-t még néha csikorgó fogaskerekekkel is szanaszét cincáltuk, ám a kisebbik londoni ellenféllel szemben kiderült, hogy ha 70 százalékban nálunk van a labda, az ellenfél pedig betömörül, akkor feldughatjuk az egészet oda, ahova. Hiába nem volt megérdemelt vereség sok szempontból, ilyen értelemben nagyon is az volt, érdemben ugyanis akkor nem tudtunk változtatni. Ezek után különösen nagy kíváncsisággal vártam, hogy mi fog történni a Soton ellen…

Aki esetleg érdeklődés híján nem értené: címet egy Forma-1-es párhuzam ihlette, ahol az olaszok szinte mindent a nagy végsebességre tettek fel az idei autó tervezésénél – a gond csak az, hogy ezt kevés pályán tudják igazán kamatoztatni (most hétvégén Belgiumban speciel pont kijött nekik a lépés). Kicsit hasonlóval kell szembenéznünk nekünk is: a Martial, Rashford, James, Lingard négyes egy gyors labdaszerzésből, esetleg egy saját térfélről indított kontrából Pogba közreműködésével elképesztően halálos tud lenni. Az azonban már most augusztusban kiderült, hogy ha erre nincs lehetőség, akkor az eddig játszott 4-2-3-1-es formációban 10-esben nincs meg az a minőség és kreativitás, ami a működő és eredményes alternatív taktikához szükséges – elsősorban Lingard az, aki csúfosan leszerepelt.

Ezek után alapvetően bizakodva várhattuk a szombat kora délutáni kezdést, látván, hogy az eredendően 10-esnek tartott Mata kezd a támadók mögött. Ráadásul mindezt nem csak a Martial sérülése által előidézett kényszerhelyzet szülte, hiszen Ole – tanulva az eddigiekből – letette a padra Lingardot. Azóta persze már tudjuk, hogy a győzelem így sem lett meg. Ám hogy mi ennek az oka, azt a játékosokon keresztül fogjuk megvizsgálni, aszerint rangsorolva őket, hogy mennyire múlott rajtuk a döntetlen – a legkevésbé hibásoktól kezdve a valódi bűnbakokig.

#11 – James

A James talán a szezon legnagyobb meglepetése eddig – annak fényében legalábbis mindenképpen, hogy sokan nem értették, mit akar Ole a másodosztályból, mindössze 15 millióért kihalászott walesitől ezen a szinten. Ehhez képest négy meccs alatt meglőtte azt a gólmennyiséget, amit az előző szezonban a Swansea-ban, nem mellesleg Sanchez másféléves hozzájárulását is szépen beárazta. Ugyanakkor fontos tanulsága a meccsnek, hogy ő balról indulva, befelé törve lehet a legveszélyesebb, nem jobbon – ahogy azt előre is lehetett sejteni. Egy ponton kéne látványosan javulnia: az elfutások utána beadásoknál, azok ugyanis nem tűnnek eddig többnek random belőtt labdáknál (sajnos olyanok is), így pedig a sebessége sem manifesztálódik megfelelő end productban. Álló helyzetből (Rashford fejese előtt), illetve kapura azonban eddig remek.

– Wan-Bissaka

Wan-Bissakáról mindent elmond, hogy pár meccs alatt mém lett belőle, igazából nem nagyon lehet elmenni mellette – szorgos pókmunkája felnőtt válogatott behívót ért. Ugyanakkor jobb oldalunk életre keltésében neki is fontos szerepe lesz, ehhez azonban kevésbé esetlen megoldások kellenek az ellenfél térfelén, főleg ami a beadásokat illeti – a vicc, hogy így is majdnem szerzett egy gólt kapásból. Összességében rajta sem múlott sok minden – letámadásnál még nem mindig az igazi, de mindenképpen pozitív, hogy szinte mindig próbálja megjátszani a labdát, és főleg a földön.

#9 – Mata

Mata nagyjából 20 perc alatt többet csinált, mint Lingard az eddigi meccsein, megvillantva, hogy igenis profitálhatunk még az ő megtartásából – nagy kár, hogy most nem esett néhány szabi olyan jó helyről, mint a Palace ellen, a múltkori háromból egyet jó eséllyel bevert volna. A második felesre eléggé eltűnt, a lecserélése sem feltétlenül volt emiatt indokolatlan, kicsit talán sokszor is húzódott ki ekkor a pálya szélére – igaz, a gól előtt éppen az ő bal oldali helyezkedése adott elég helyet és időt James számára. Ha az alsóházi csapatok ellen rendszeresen lehetőséget kap, akkor még kisülhet ebből egy meglepetésszerű szezon számára. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy szűk terület esetére is legyenek megfelelő támadósémáink, egyelőre ugyanis nagyon esetleges és fantáziátlan a játékunk, amit Juan kreativitása önmagában nem fog tudni megoldani.

#8 – McTominay

A stabil kezdővé előléptetett McTominaynek nem ez volt a legjobb meccse a szezonban, az ő lendülete és fizikuma nélkül azonban még nagyobb bajban lennénk a középpályán. Kicsivel több mélységi passzt és távoli kísérletet vártunk tőle, már csak azért is, hogy ezzel is még jobban meg tudjuk osztani az ellenfelek védelmét, de összességében még ez a közepes teljesítmény sem volt rossz MekTomitól a megalkuvást nem tűrő hozzáállásának hála – elvégre a kiállítást is róla hoztuk össze.

#7 – Pogba

Pogba játékával továbbra is komplett blogposztokat lehetne megtölteni, ami nagyjából jól leképezi mindazt, aminek neki lennie kéne a pályán – egyszerűen képtelenség megfelelni mindannak az elvárásnak, ami a franciára zúdul a szurkolók felől. Más kérdés, hogy most is volt néhány érthetetlenül végigmozizott Soton-támadás az ő részéről, máskor meg ő lépett vissza tökéletesen labdát szerelni – ilyen téren kéne sokkal konzisztensebbé válnia. Ennél még az is jobb, ha teljesen beleszarik az egészbe – azzal legalább lehet kalkulálni. Egyébként nem fogott ki jó meccset, ez különösen a hosszú labdáin érződött, de egyszerűen annyira tőle függ jelenleg a játékunk (ami persze nem jó), hogy itt még egy rossz Pogba is elég volt a középmezőnyre. Érdekes volt látni egyébként, hogy a kiállítás után felküldte őt Ole a támadók mögé, ez azonban nem igazán járt megnövekedett kontribúcióval a részéről. Sokan szeretnék, ha őt próbálnánk ki 10-esben, ám ez a 20 perc is jól mutatta, hogy valószínűleg nem a stáb vak, és valójában zsákutca ez az elképzelés.

#6 – Maguire

Lindelöf bizonytalankodása (erről később) kicsit őt is lehúzta, ami olyan tekintetben nem túl meglepő, hogy nyilván rossz, ha fél szemmel mindig azt kell lesned, mikor hibázik a társad – a gólnál sem egy szervezett védelem hadvezérének benyomását keltette. Összességében azonban ami miatt hiányérzetem maradt vele kapcsán, az az, hogy (főleg a kiállítás után) sokkal bátrabban kellett volna fellépnie a labdákkal (edzői utasítás?), valamint az oldalváltásoknál is jobban pörgetnie kéne a játékot a sebesség tekintetében az ilyen meccseken – elvégre részben a passzjátéka miatt vettük őt.

#5 – Young

Young még mindig a keret egyik leglelkesebb, legelhivatottabb tagja, de sajnos hónapról-hónapra egyre inkább érződnek az ő korlátai, nagyon kevés az egyszerű, könnyed, magától értetődő megoldása – kicsit az az ember érzése, hogy puszta akaratból hozza csak le a szitukat, fogcsikorgatva, erre pedig hosszú távon nem nagyon lehet alapozni. Szerencsére Ole is jól érezte, hogy idén már nagyon nem kéne kezdőnek lennie. Ami szomorú, hogy még így is ő ad be a legjobban a csapatból – pedig tudjuk, hogy háromból legalább egy nála is WTF-kategória sajnos. Remélhetőleg Shaw mielőbb felépül, mert hiába szürke eminanciás-jellegű kicsit az ő játéka, ilyenkor erősen érződik a minőségbeli visszaesés.

#4 – Pereira

Az, hogy Ashley Young 34 évesen már kevés ide, már-már természetes. De az, hogy Andreas Pereira is az a maga 23 évével, sokkal inkább kétségbeejtő, hiszen vele is alig-alig vagyunk meg a középpályán, nem hogy nélküle. Márpedig a Chelsea után most sem játszotta be magát a kezdőbe, igazából nem nagyon volt olyan játékelem, amiben akár csak átlagosat tudott volna nyújtani, ami tovább súlyosbítja a mostani United talán legnagyobb problémáját, nevezetesen hogy nincs igazán jobb oldala a támadójátékunknak. Nagyon aggasztó, hogy ugyanaz a gond látszik kirajzolódni nála és Frednél is, vagyis hogy egy ütemmel le vannak maradva fejben nagyon sokszor. Ezt nyilván rendszeres játékkal lehetne kiküszöbölni, de ehhez kellene egy vállalható alapteljesítmény is – ez pedig sajnos nem volt az.

#3 – Rashford

Hiába a mi kutyánk kölyke, Rashford most már van olyan tapasztalt, és a Lukaku-Sanchez páros távozásával van annyira fontos a szerepköre, hogy nem lehetünk elnézőek vele. És valószínűleg Ole sem az, szerencsétlen ugyanis nem tudja elégszer hangoztatni, hogy illene néhány „szar” gólt is lőni. Ehhez azonban egyrészt sokkal jobb helyezkedés kellene (hány olyan berobbanást láttunk tőle, mint amiből Martial gólt szerzett a Chelsea ellen?), másrészt pedig – és ez az ő örök problémája – jobb döntéshozatal. Többször kéne ígéretes helyzetben passzolnia és többször kéne higgadt megoldásokat választania, máskülönben marad a megszokott görcsösség, és soha nem fog átlépni az árnyékán. Ez a kép remekül summázza a szombati teljesítményét.

Ebben a szezonban egyébként eddig az ő xG-je a legmagasabb az egész Premier League-ben (3.30), ami jól mutatja, hogy a lehetőségei megvannak, de nem tud kellőképpen élni velük. Összehasonlításként: a jelenleg 6 gólos Agüero laza 3.11-es várhatóértékből volt képes összehozni mindezt.

#2 – De Gea

Lehet, hogy nem fair bántani De Geát annyi kiváló szezon után, és ahányszor kimentette már a seggünket, de bennem egyre gyakrabban fogalmazódik meg az, hogy ő már nem biztos, hogy az a világklasszis, akinek tartjuk. Az egy dolog, hogy egyre több olyan gólt kap be, amilyet nem szokott, ez simán lehet rossz forma is. Inkább arra gondolok, hogy ha megnézitek, akkor a kapusok szerepköre iszonyatosan felértékelődött és kibővült mostanra, De Gea pedig két elemben is jelentősen le van maradva – nem hogy az elittől, de sokszor még az átlagtól is –, nevezetesen: 1) meglehetősen gyenge lábbal és 2) képtelen ösztönből támadni a beadásokat. Most mindkettőre láthattunk példát, a Soton nem egyszer teljesen megbénította a kirúgásainkat a két magasan helyezkedő támadóval (pedig a mai fociban ez már nagyon gyakori kép, pláne a nyári szabályváltoztatások után), mivel a spanyol képtelen volt határozott/jó megoldást választani, illetve a gól előtt is kijöhetett volna – még ha előtte a védése miatt jár is az elismerés. Szóval lehet, hogy nem leszek népszerű a véleményemmel, de ha De Gea úgy dönt, hogy nem hosszabbít, és jövő nyáron Hendersonnal kell folytatnunk, akkor nem fogok különösebben összetörni.

#1 – Lindelöf

A tavalyi szezont végre úgy fejeztük be, hogy van egy jó védőnk, akire lehet alapozni, erre minden kezdődik elölről. Palace és most a Soton ellen is kaptunk egy-egy gólt a fejpárbajt elveszítő Lindelöfről, igaz, ez a Vestergaard-féle inkább csapatszinten lett elbalfaszkodva, tekintve a dán testi adottságait. A fő gond nem is ez az egy konkrét bekapott gól volt, hanem az az egész meccses bizonytalankodás, ami teljes egészében az egy évvel ezelőtti Lindelöföt juttatta az eszünkbe – egy előretörés után elveszített labdából például simán gólt kaphattunk volna, ott pedig már végképp nem lett volna mentség. Nagyon gyorsan össze kell kapnia magát, mert ha valakinél, akkor nála már tényleg lejárt a türelmi idő, és ha Maguire támogatásával nem lesz képes konzisztensen összeszedett és beton produkciót letenni a gyepre, akkor Ole nem lesz szívbajos Tuanzebét betenni a helyére.

A sorrenddel természetesen vitatkozni ér. A legnagyobb kérdést pedig a végére hagytuk: hova lehetne beszúrni Olét ebben a rangsorban? Ennek megválaszolását már rátok hagyjuk.