[Edit: A poszt még jócskán a Watford-meccs előtt íródott, amióta ismét eszkalálódtak az események, az újabb vereség után Solskjaer menesztését este megtárgyalta a board, amire ma reggel Joel Glazer rábólintott, a csapat irányítását így a Carrick-Fletcher páros veszi át, míg nem érkezik végleges megoldás. A stábból Mike Phelan is felállt a hírek szerint. Ilyen a mi formánk egyébként, podcastolunk egyet, és másnap már repül is az aktuális manager, ahogy Mourinhoval is történt. Ha a következő edzőnk is szarban lesz, akkor a kenőpénzt az adás késleltetéséért a megadott címre és időpontra várjuk, előre is köszi.]
Beyonder rekord idő alatt vágta meg az aktuális podcastot, ami hiába volt több, mint másfél órás, szerintem elég keveset foglalkoztunk a legégetőbb kérdésekkel. Ezért szerintem a podcast nem volt túlságosan releváns – mindenképp megosztanám a véleményem bővebben is abban az általános kérdésben, amit mindannyian boncolgatunk itt a kommentfalon is, hogy…
… tulajdonképpen mi a fasz is van. Úgy általánosan. Oléval, a stábbal, a játékkal, menjen-e, vagy maradjon, és így tovább.
Még mielőtt továbbmennénk: bocsi, de a bejegyzésben nem lesznek képek, a wordpress valamiért komplett bejegyzéseket tüntet el a semmibe ha elkezdem őket beszúrni, és nem tudom áthidalni sehogy.
Mint ahogy a podcastban is említettem, szerintem itt ért el a Solskjaer-féle projekt a teljesítőképesség határához. Ide nem csak Solskjaert értem egyedül, hanem a teljes stábját is – egy klub játékosállományát és a hozzájuk kapcsolódó személyzet managelését megoldani ugyanis már hosszú évtizedek óta team munka – rég vége már azoknak a nyolcvanas éveknek, mikor a klub igazgatója és az első csapat managere ketten minden részleg irányítását megfelelően el tudták végezni.Eddig azt hangoztattam, hogy szeretnék mindig egy mérleget vonni a stáb munkálkodásáról, és utána eldönteni, hogy áldásos-e a tevékenységük, avagy nem. Eddig ez a mérleg pozitív előjelet mutatott a számolgatások végén.
Solskjaer a stábbal együtt összekaparta valahogy a szarból a keretet a Moyes-van Gaal-Mourinho hármas pusztítása után, ami azért nem volt egyszerű feladat. Nagyon komoly mennyiségű ballaszt halmozódott fel ugyanis a csapatnál, akiknek semmi keresnivalója nem volt már a Unitednél, mégis komoly összegek pörögtek hetente a bankszámlájukra.Nagy nehezen búcsút intettünk végre Fosu Mensah-nak, Marcos Rojo-nak, Lukakunak, Darmiannak, Ashley Youngnak, Valenciának, Alexis Sancheznek, Daley Blindnek és Fellaininek is – én egyedül Ander Herrera és Chris Smalling távozását fájlalom csak nagyon a mai napig, bár Smallingért így is 15 millió Eurót fizetett a Roma, szóval pénzt is láttunk érte, mindez szerintem egy gyors mérleget vonva elég jó húzás volt. (Dalot ugyan még mindig tagja a keretnek, amit továbbra sem tudok érteni). Herrera elvesztése pedig tulajdonképpen a board sara – ezt is említettem már valami beharangban korábban, hogy 5 játékosnak is hagyták egyszerre lepörögni a szerződését az utolsó hónapig, amire aztán rá is csesztünk.
Erre máris egy nagy piros pontot be tudtam vésni Solskjaernak és a stábnak.
Az érkezők terén is jelentős javulást láttunk, bár ez félig-meddig a board hozzáállásától is függött – átváltottunk ugyanis egy teljesen más transfer policyra. Mindenképp olyan játékosokat kerestünk Solskjaer érkezésétől kezdve, aki még ugyan fiatalnak mondható (legfeljebb 25-6 éves), és máris egy bizonyított, kipróbált játékos, lehetőleg európai kupákban szerzett tapasztalattal. Mindenki emlékezzen vissza 2018 nyarára, mikor Mourinhoval második helyre futott be a gépezet a bajnokságban, utcahosszal lemaradva Guardiola Cityje mögött, és a BL-ben is szájbavágtak a 16 között. Egyértelmű volt, hogy a keret komolyabb erősítésre szorul, hogyha kihívók akarunk lenni mindkét porondon – erre ki lett szúrva a szemünk 2018 nyarán egy Freddel és Diogo Dalottal. És kész, ennyi volt az erősítés. Illetve bocsánat, kamuztam, elhoztuk még harmadik számú kapusnak Lee Grantet.
Ehhez képest az érkezők minősége jelentőset ugrott: Sancho, Varane, Maguire, Bruno Fernandes, Cavani (és számomra AWB is) komoly erősítést jelentett a keretnek. Ezek mellett még egy Dan James is hasznosan szaladgált, majd némi profittal túladtunk rajta, amire hosszú hosszú évek óta nem volt példa.
Végre elkezdtünk nem szarral gurigázni – erre is járt részemről a piros pont.
Ezeken felül a játék képe is elkezdett kinézni valahogy. A van Gaal-féle tetű lassú építkezés és szigorúan leszabályzott, egysíkú akciók eredményezte nézhetetlen 0-0-ák és 1-0-ák tömkelege után, meg a Mourinho-féle „fellőjük/felpasszoljuk a labdát Lukakunak, ő meg majd megpróbálja megtartani addig, amíg csatlakoznak a többiek„-foci után végre valami nézhető futballt kezdtünk produkálni. Alapvetően támadófoci került terítékre, ami tavaly végre gólokat is hozott, nem is keveset – 120+ találattal sikerült zárni a 2020/21-es idényt. A csapat legtöbb meccsét jó volt nézni, az akcióink sokszor szemre is látványosak voltak, néhány találattal egyetemben. Solskjaer meccsek közben is többnyire jól cserélt, elkezdtek jönni a megfordított meccsek, illetve a cserejátékosok által szerzett gólok/gólpasszok, bár aláírom, hogy sokszor felforrt az agyvizem attól a szokásától, hogy szopó esetén a nyolcvanadik percig is várt azzal, hogy a padhoz nyúljon – mégis a mérleg a pad használatánál számomra minimálisan, de pozitív lett. A korábbi manageri vetésforgók után végre viszonylagos eredményesség is párosult ehhez – zsinórban kétszer is dobogón végeztünk, amire nem volt példa Fergie után, aztán a hajszálnál is kevesebben múlt egy EL-győzelem. Erre is járt részemről a piros pont.A saját akadémiánk nevelései sem lettek hálistennek elherdálva, Rashford és Greenwood managelése is kifogástalan volt eddig véleményem szerint. McTominay szintén alapember (bár ha végre hajlandóak lennénk a középpályát is úgy megerősíteni, mint a védelmünket, akkor vélhetően kihullana a rostán), és Williams is kapott éppen elég lehetőséget, hogy kibontakozzon, Lingarddal, Tuanzebével, Chonggal és Pereirával együtt – utóbbi talán kicsit sokat is. Nem mellesleg Solskjaer az ominózus PSG elleni BL-nyolcaddöntőre 8 akadémiai neveltet is nevezett a 20 fős keretbe (mondjuk ebbe Pogbát is beleszámolták…), aminek az átlagéletkora 22 év volt – mindezt Lee Granttel és Ashley Younggal a fedélzeten. Mindenki kapott időt és lehetőséget, aki pedig ezek után könnyűnek találtatott, az ment kölcsönbe, aki pedig first team material, az maradt és beépült. Közben Greenwood a klub történetének legtöbb PRM-gólját szerző tinédzsere lett.
Ezt is piros ponttal tudtam jutalmazni.
A sérülésekkel is elkezdett komolyan foglalkozni a stáb, és amíg a 19/20-as szezonban rettenet módon kezeltük ezeket és a liga legalján tanyáztunk a sérültek által kihagyott napok/meccsek arányát tekintve, addig egy szezonnal később már az élmezőnyhöz tartoztunk ugyanezt vizsgálva – mindezt úgy, hogy Eric Bailly is még mindig a keret tagja, aki a mindenféle sérülésekkel foglalkozó statisztikákat úgy torzítja el, mint a fekete lyukak a tér-idő kontinuumot, ráadásul ebben Phil Jones kálváriája is benne foglaltatik.
Tényleg csak emlékeztetőül: a 19/20-as idényben a sérülések miatt kihagyott napok átlagát tekintve 59 nappal a liga legalján tanyáztunk – ennyi időt vett igénybe egy játékos visszatérése egy sérülés után átlagban. Eszembe ötlik Martial és Shaw esete is, akik még 2019 őszén szedtek be sérüléseket az első félidőben két különböző meccsen, Solskjaer azonban végigjátszatta velük a komplett félidőt, és csak utána volt hajlandó lecserélni őket, ami elég nagy baki. Martialnak ez a móka 60 napjába került, Shaw pedig másfél hónapos lábadozás után, nem teljesen fitten lett visszaerőltetve a keretbe valamikor októberben, hogy azonnal ki is dőljön újabb 40 napra. Ehhez képest komoly előrelépést produkált a stáb a sérülések terén, és a játékosok monitorozása mellett a klub létesítményein fekvő gyep gondozását is újabb szintre sikerült emelni – 2019-ben és 2021-ben is az Old Trafford gyepmesterénél, Tony Sinclairnél és csapatánál landolt a „Grounds Team of the Year” díj. Jobb gyep – kevesebb csúszkálás és sérülés.
Felhánytorgattuk sokszor a rögzített szituációk kezelését is, ami… hát fogalmazzunk úgy, hogy bőven hagyott kívánnivalót maga után. A rögzített helyzeteknek nem volt igazán felelőse a stábban (az egyik kapusedző, Richard Hartis próbálta igazgatni a srácokat ezen a téren, ami aligha nevezhető ideális megoldásnak). Solskjaer szerintem belátta, hogy ez neki nem fog menni, ezért érkezett egy set piece-edző – erre is tudtam adni egy fél piros pontot.
Mindez nem kevés meló.
Azonban ez eddig a mérlegnek csak az egyik serpenyője volt csak, úgyhogy számba vesszük a másikat is.
Kezdjük a legfontosabbal: az egyetlen igazán lényeges dolog, a trófeák mérőszáma eddig zérus halmazt képez. Még a hátunk közepére kívánt van Gaal és Mourinho is nyert valamit a csapattal (még Moyes is, ha a Community Shield okán van kedve bárkinek vitázni ezen). Az volt a mondás (és én is azt várnám el), hogy a folyamatos fejlődési görbe végén, ekkora erősítések után ha nem is kéne mindenáron berántani a BL és PL serlegeket, de mindenképp tényezőnek kéne lennünk legalább a bajnoki címért folytatott harcban (és esetleg elődöntőzni a BL-ben, vagy nagyon közel állni hozzá).
Egyelőre nagyon nem így nézünk ki. És ezt nem csak a Pool és a City elleni meccsek végeredményei mondatják velem, hanem elsősorban a mutatott játék képe. Ami már a Wolves, az Everton, a Leicester és a Villarreal-Atalanta páros ellen is elég aggasztó volt. Én ebben a szezonban nem láttam még komplett 90 percen keresztül úgy futballozni a csapatot, hogy arra elismerően csettintsek, legfeljebb 30-40 értékelhető perceket produkált a csapat – beugrik a szezon rajtja a Leeds ellen, meg az Atalanta elleni második félidő az Old Traffordon, esetleg még a Newcastle elleni második félidő – és kész, kifújtunk.
Clean sheetet szökőévente produkálunk – minden sorozatot vizsgálva az előző 24 meccsen mindössze kettőt sikerült összehozni belőle (a Wolves ellen csodával határos módon), ilyen mérlegekre meg ritkán osztanak trófeákat. Az előző bajnoki szezon során 44 találatot nyeltünk be (30 alá kéne valahogy becsúszni), idén pedig a poszt írásának pillanatában 11 meccsen 17 alkalommal rezdült a hálónk. Mindezt úgy, hogy példának okáért a Liverpool 50 perc után rálépett a fékre. Ha ilyen ütemben kapjuk továbbra is a gólokat, akkor valahol 60 kapott találatnál állnánk meg májusban – ennyit az éppenhogy bennmaradó csapatok szoktak benyelni. Oké, nincs még vége a szezonnak, és én is azt tippelem, hogy a szezon végére ez mindenképpen javulni fog, de bajnokesélyes csapatoknak nincsenek ilyen hullámaik. És ez ráadásul nem a Premier League-ben égeti leginkább a seggünk, hanem Európában. Strigo is megjegyezte a podcast során, hogy tavaly rekordmennyiségű lőtt góllal estünk ki a csoportunkból (15-tel), mintha csak a sors cseszett volna ki velünk a kelleténél jobban, miközben mi mindent megtettünk. A helyzet azonban nem ez.
A 15 lőtt gól mellé ugyanis 10-et kaptunk.
A csoportkörben 10 kapott gól pedig kb. 75-80%-os garancia a kiesésre (az előző 4 szezon alatt lejátszott 32 csoport küzdelmeiből csak 7 olyan alkalom volt, hogy 10+ kapott góllal kijött valaki a csoportjából). Leginkább idegenben húz minket az ág is: Solskjaer eddig 5 idegenbeli csoportmeccset vívott a BL-ben, 1-1-3 mérleggel. Akit pedig 3. kalapos ellenfelek is rendszeresen seggberúgnak, az általában nem jut messze.
A játékunk a legtöbbször hektikus, nem tudunk rendesen lezárni és kontroll alatt tartani egy meccset, ezért csak akkor érezhetjük magunkat „biztonságban”, ha legalább négyet gurítottunk már – ez meg azért nem fordul elő minden héten. És ez nem újkeletű probléma, egész szezonok zajlottak le így. Ugyan gyakran elsül egy-egy fordítás, és a bajnokságban Solskjaer székfoglalása óta (2019 december) egyetlen csapat sem szerzett nálunk több pontot hátrányból (53), de az igazán jó és kompetens csapatok eleve hátrányba sem kerülnek, csak nagyon ritkán. Ferguson is akkor söpörte be a komoly trófeákat, mikor a csapat segge a helyén volt – megénekeltem már a Ferguson story vonatkozó epizódjában, hogy van der Sar hálója zsinórban 14 alkalommal maradt érintetlen 2008 november és 2009 február között, és a szezon végén 25 clean sheetnél állt meg a számláló (Edwin 22, Kuszczak 2, Foster 1). Mi ettől fényévekre vagyunk per pillanat, hiába lett felpumpálva a védelem 182 millió Euróért (ha Tellest is hozzávesszük, akkor 197… majdnem 200 millió). És ugyan de Geát eleget savaztuk tavaly, és idén továbbra sincs „világ legjobb kapusa„-formában, de így is elég szépen teljesít, meccsenként legalább egy komolyabb bravúrt bemutat, és a sokat átkozott xG-jét is „felülvédi” – 2,5 valószínűsített találattól mentett meg minket eddig a bajnokságban, igaz ebben nem foglaltatik benne Bailly öngólja a legutolsó bajnokin.
Egy szó, mint száz: nem rajta múlik a bénázásunk.
David rendesen összekapta magát a Villarreal elleni büntetőpárbaj katasztrofális teljesítménye után. Azt pedig talán említenem sem kell, hogy egy meccsen az eredményt kergetni mindig kicsit nehezebb és fárasztóbb, mint őrizni az előnyt. Ugyan nem látok bele természetesen az edzéstervekbe és a játékosok állapotainak monitorozásába, de az biztos, hogy nem ugyanúgy fekszik be meccs végén az ember a regenerációs jeges fürdőkádba akkor, ha izzadság nélkül lehozott egy hazai 2-0-át 45 perc lötyögéssel, és másképp fekszik be akkor, ha a belét is ki kellett melózza azért, hogy 0-2-ről fordítson a 94. percben. Ez hosszabb távon is könnyen felzabálja a keret energiatartalékait, amik a nemzetközi tornák miatt tulajdonképpen újra sem töltődnek a legtöbb játékosunk esetében – így már talán kezdhetjük is kapiskálni, hogy mitől esünk széjjel hirtelen, hogy mitől lett Shaw egyik szezonról a másikra teljesen szotyi, és így tovább.
A teljesség kedvéért pedig muszáj említenem, hogy Solskjaer mellett bizony a stábja is rendesen benne van a trutyiban.
Feljebb írtam, hogy a rögzített szituációs játékunk szervezését külön edzőre bízni jó döntés volt (egy fél piros pontot adtam rá), de a kiválasztott személy munkája eddig egy egész feketét ér.
Még az ág is húzott minket ezen a téren: a 19/20-as szezonban a rögzített szituációkból szerzett gólok számát tekintve 15. helyen végeztünk a tabellán, a kapott találatokat nézve pedig kilencedikként. Egy szezonnal később sem festett ez sokkal jobban: a 20/21-es idényben ugyan a rögzített helyzetből lőtt gólok száma kicsit megugrott, 13. helyre röpítve minket, a kapott gólok száma viszont rémesen nagyra nőtt – csak a Leeds nyelt be nálunk több találatot szögletekből/szabadrúgásokból (mi tizennégyet, ők tizenötöt, ez pedig borzasztóan sok egy bajnoki szezon során). Ugyan rengeteg labdát fejeltünk el elsőként, ezt tekintve a liga éléhez tartoztunk (Maguire 194 centije nyilván sokat nyom a latban), de ha nem sikerült elsőként elérni a labdákat, akkor vészesen sokszor kapitulált a védelem. Most pedig meg lettünk segítve azzal az Eric Ramsay-vel, aki a Chelsea U23-ból költözött át hozzánk, előtte pedig a Shrewsbury és a Swansea U18-nál edzősködött, azaz komoly tapasztalata komoly csapat első kereténél nincs – most szerzi éppen.
A LinkedIn profilja szerint UEFA Pro licenszes, és meglehetősen fiatal, mindössze 29 éves. A sztori szerint McKennával együtt nyomták az iskolapadot a Loughboroughi Egyetemen, innen ismerte őt Kieran, és ezért javasolta őt Olénak – amikor még egy percet sem láthatta őt dolgozni, mivel Ramsay csak a suli befejezése után állt munkába a Swansea U18-nál. Jelenleg idén a bajnokságban 3 gólt kaptunk rögzített szituációkból, amivel egy előkelő 10. helyen állunk, szerezni pedig egészen pontosan 0 találatot sikerült, amivel holtversenyben a tabella legalján tanyázunk a Crystal Palace-szal. Pogba 191 centi, McTominay 193, Maguire 194, Varane 191. Nem a magasság hiányzik.
Azonban apropó, McKenna.
Solskjaer jobbkeze sem egy matuzsálem (nem mintha a mindenkori edzői stábnak feltétlenül vénnek kéne lennie), McKenna mindössze 35 éves, és ebből kifolyólag nem túl tapasztalt. A Tottenham ifistái között pallérozódott fiatalon játékosként, ám egy csípősérülés idejekorán véget vetett a karrierjének, némi rehabilitáció után pedig Kieran a Spurs akadémiáján kötött ki edzőként, ahol különböző korcsoportokkal foglalkozott 8 évesektől 18-ig bezárólag.
Innen érkezett hozzánk, és az U18 keret irányítását vette át Paul McGuinnes-től. McKenna egyébként egy bajnoki címet is összehozott velük második nekifutásra.
Ezután promotáltuk Mourinho mellé asszisztensnek (Carrick-kel együtt), miután José korábbi asszisztensének, Rui Fariának búcsút intettünk. McKenna sem egy tapasztalt arc tehát, nem dolgozott még sosem nagy csapat első keretével – ő is nálunk intézi épp a szakmai tapasztalatát. Egyik ifjú játékosunk nyilatkozta róla azt, nem sokkal az U18 csapatunk élére való kinevezése után, hogy teljesen megváltoztatta a csapat edzéseit és felkészülését – teljes mértékben az éppen soros ellenfelek stílusához igazítva azokat. Ugyanígy vélekedett róla Jim Magilton, az Ír FA egyik igazgatója is: McKenna egy elég aprólékos, pedáns ember, mégis az általa vezényelt edzések közt sosincs két egyforma. Mindent teljesen a soros ellenfél stílusa alá rendel, semmi sincs kőbe vésve. Hogy ez egy korosztályos csapat élén mennyire hatékony módszer, azt nem tisztem eldönteni – nekem a véleményem mindössze annyi, hogy ifiként a játékosokat nem nyerni, hanem játszani kéne előbb megtanítani, illetve arra, hogyan eddzenek, hogyan táplálkozzanak, hogyan figyeljenek a saját testükre akkor is, mikor nincsenek Carringtonban, illetve hogyan regenerálódjanak. A tréningpályán pedig semmi más cél nem szabadna, hogy legyen, mint hogy minél komplettebb és képzettebb játékosokat adjunk a felnőtt keretbe, akiket a manager használni is tud majd. Egy korosztályos csapatnak a sikerességét éppen ezért az kéne hogy meghatározza, hogy hány felnőtt szinten is használható játékost tud produkálni szezononként, nem pedig az, hogy hány Cipőfűző-kupát nyernek az ott nevelkedő srácok.
Sokkal többet ér szerintem az a játékos, aki egy kupát és bajnokságot nem nyert ifiként, de bármilyen játékszituációban feltalálja magát és nem kell rugdosni, hogy ne zabáljon már felelőtlenül és figyeljen a regenerációra otthon is, mint egy olyan, aki 19 évesen lehet, hogy még nem passzol jól és kis gondjai vannak a helyezkedéssel, de az U18-ban kurvajól felkészült arra, hogy mit kellett egyszer a West Brom ifijei ellen csinálni hétvégén. Meg esetleg a Leeds ifijei ellen egy héttel később.
Mondom: legalábbis szerintem.
Solskjaer stábjában tehát per pillanat nincs túl sok releváns tapasztalat felhalmozva, Michael Carrick is mindössze 40 éves, őt természetesen jól ismerjük – 12 évig volt a keret tagja, majd a 17/18-as szezonban akasztotta fel a stoplist játékosként. Azonnal Mourinho edzői stábjában találta magát (aki még pár hónapig húzta, mielőtt december 18-án őt is szélnek eresztette a board), Carrick pedig Solskjaer asszisztensévé lépett elő. Carrick az, aki adott esetben egyéni foglalkozásokat tart a játékosoknak, illetve az oldalvonal mellől vetésforgóban osztja az utasításokat a csapatnak meccsek közben. 2018 óta edzősködik mindössze – ez alig több, mint 3 éves tapasztalat. Igen, nála is erre akarok kilyukadni: Carrick is nálunk intézi a tapasztalatszerzést.
Manapság kénytelen egy manager jól delegálni a feladatokat a saját embereinek, mivel egy ember ennyi feladat ellátásához egyedül esélytelen – Solskjaer azonban úgy tűnik nem delegál túl jól, és nem a legrátermettebb személyeknek kénytelen ezt tenni.
A stáb egyetlen tapasztalt tagja egyébként az a Mike Phelan, akit Solskjaer elsőként hívott fel kinevezése után, és aki Ferguson asszisztense volt hosszú éveken át.
Emlékeim szerint mi ezt egyöntetűen Solskjaer legjobb húzásának ítéltük a Mourinho menesztése utáni első podcast adásban, azonban Phelannek messze nincs már akkora befolyása, mint Ferguson alatt. Phelan csak megfigyel, illetve az edzések terveit ellenőrzi és véleményezi, az öltözőbe nem jár be meccsek alatt, utasításokat nem ad senkinek sem a 90 perc során, sem azon kívül.
Ez az öltözői légkör, illetve hierarchia is kicsit furán fest különben: Fergie alatt hozzá volt szokva a játékoskeret, hogy ott egyedül neki van szava, és ráadásul kurvanagy. És ha ő azt ordította az arcodba, hogy jobb, ha most elgondolkodsz azon, hogy mit is akarsz játékosként és mekkora felelősséget veszel magadra akkor, mikor felhúzod a United mezét, akkor te fogod magad, és elgondolkodsz rajta – vagy be se menj másnap reggel Carringtonba. Solskjaer ehhez képest sokkal moderáltabb személyiség, ő nem hajszárítózik – de a stáb többi tagja sem. Az öltözőben nálunk így nem az edzői stábnak, hanem a játékosoknak van elsősorban szava – Bruno és Pogba az, akinek a szava számít, valamint CSK-vá válása óta Maguire-é is, ehhez most grátiszként Ronaldo is csatlakozott. Hogy ez mennyire egészséges jelenség, azt szintén nem tisztem megítélni, de véleményem szerint egyáltalán nem jó irány, ha a játékosok veszik át az irányítást, négyen ötfelé húzva a gárdát, és saját magukra bízzák annak eldöntését, hogy kinek a szavát tekintik maguk közül mérvadónak, illetve kire figyelnek fel és kire nem. Ronaldo a hírek szerint komoly motivációs beszédeket produkál meccsek előtt, néha félidőkben is, az idei fordításainkat elnézve ez egész jól is megy neki – Ferguson alatt azonban ez aligha fordulhatott volna elő. Az öltözőben a Főnök a főnök – a többieknek kuss van.
És végül amit a legtöbben hiányolnak és kifogásolnak: a játék képét is boncolgassuk kicsit.
Solskjaer megkapta sokszor, hogy nincs egy jól begyakorolt séma, amit a csapat hétről hétre játszani tudna, és ami megmentene minket akkor, ha egy ellenféllel szemben ötlettelen a támadósorunk. Ezért fordulhat elő, hogy például Solskjaer mérlege Guardiola ellen elég szépen pluszban volt (4 győzelem, 1 döntetlen, 3 vereség, ez most az utolsó bajnokinkkal kiegyenlítődött), és simán vertük egyik héten a Cityt 2-0-ra, hogy aztán a másik héten meg simán kiszopjunk odahaza a ligautolsó Soton ellen.
Solskjaer stábja (leginkább a fentebb tárgyalt McKenna) eddig egész jól fel tudott készülni 1-1 meccsre komolyabb ellenfelekkel szemben, akikről tudni lehet minden meccsen centire pontosan, hogy mit fognak játszani. Úgy tűnik idénre ez is megszűnt, a Pool és a City ellen sem láttam semmiféle tervnek még csak körvonalait se. Azt is hihetné az ember, hogy például a Pool ellen azért kaptunk ötöt 50 perc alatt, mert olyan kurvanagy ösztönös zsenik hirtelen kifogtak egy jó napot, és elkezdtek varázsolni – pedig nagyon nem erről van szó. A Poolnak történetesen le lett oktatva, hogyan hozzák ki a labdát a saját térfelükről (mi ráadásul semmit nem tettünk azért, hogy ebben őket kollektíve megakadályozzuk), majd egy ilyen százas szög-egyszerűségű szekvencia végén élete egyik legkönnyebb találatát szerezte Naby Keita.
Nézzétek végig ezt a találatot: (bocsi a minőségért, kopirájt van): a Pool játékosai közül senki sem változik hirtelen terminátorrá, nem az történik, hogy valaki Messi módjára kicselez 6 embert egymás után és bever 45 méterről egy iszonyat nagy dugót – egyszerű mozgások és passzok végén Keita azt csinálhat a 16-osunkon belül, amit akar. Nem egy balul elsült szöglet után lettünk lekontrázva, a Pool a saját térfeléről indult el, ami a futball nulladik kilométerköve, olyan, mintha valakivel felmondatnák az ábécét, és belebakizna – és kaptunk 5 ilyen találatot. Általában a top 6 csapatok rangadóit hangyaszarnyi különbségek döntik el, ha a Liverpool és a United mezeit letakarták volna, akkor azt hittem volna, hogy a listavezető játszik a kiesés ellen menekülő Newcastle-lel, aminek épp most vette át az irányítását valami interim alak, akinek fogalma sincs mit csináljon.
Én eddig csak azt hiányoltam Solskjaer játékában, hogy a rangadókon rendre behúztuk fülünket-farkunkat és próbáltuk kibekkelni és lekontrázni az ellent és így kicsikarni valami eredményt, még akkor is, ha a nálunk lényegesen limitáltabb Arsenalt fogadtuk. Nem tetszett, hogy a top 6 ellen általában lemondunk arról, hogy rájuk erőszakoljuk az akaratunkat – ilyet Ferguson is csak az utolsó 2 szezonjában művelt, még a Barcelona elleni 11-es BL döntőjében is megpróbáltuk a saját játékunkat játszani, mikor teljesen nyilvánvaló volt, hogy fájni fog, ha megpróbáljuk. Mindenesetre behúzott fül és farok ide, vagy oda, a dolog valamennyire működött.
Most már ez sincs.
Solskjaer különben nem az az edző, aki egy jól körülhatárolható stílust fog leoktatni bármilyen csapatnak – nála tulajdonképpen sokszor a középpálya és a támadósor improvizációira van bízva, hogy hogyan oldanak meg például egy védelmi vonal áttörést. Nálunk nincs körzővel-vonalzóval kiszerkesztve, hogy kinek mikor hol a helye, és hova kéne fordulnia ha labdát kap – éppen ezért ha a srácoknak jó napja van, akkor ötöt is berámolnak délután, ha meg szar napjuk van, akkor minden második labdát eladnak.
Nekem eddig ezzel semmi bajom nem volt, sőt, tulajdonképpen tetszett is. Solskjaer szembemegy ugyanis a trendeknek ezzel, manapság az európai topfutballt kizárólag futballfilozófusok alkotják – nem is vagyunk köztük. Úgy néz ki manapság ez a módja az érvényesülésnek, akár tetszik nekünk, akár nem. Guardioláról pontosan lehet tudni, hogy milyen futballt fog játszatni az éppen aktuális csapatával, legyen az bármilyen országban. Ugyanazokat a stílusjegyeket vette fel a Barcelonája, a Bayernje és a Cityje is.
Nálunk a csapat meg inkább van pakolva zsenikkel, mindenhova jut belőlük egy (Pogba, Bruno, Ronaldo), aztán varázsolhatnak kedvükre, nálunk szabadság van, elvtársak. Tetszett ez a felfogás, mivel Fergie legszebb évei alatt valami hasonló volt az elképzelés: 2007 és 2009 között tulajdonképpen minden meccsen azt csinált a támadósor, amit akart, míg a középpályánk volt annyira zseniális, hogy bármikor kiszolgálja őket. Mert 10+ évvel ezelőtt így lehetett érvényesülni. És egyébként is ha valaki engem kérdez, én inkább nézek egy Bruno-típusú irányítót a 10-es poszton, mint mondjuk egy Jorginho-Kovacic párost nyolcasban – bár ez ízlés kérdése, mert mindenképpen tény, hogy ez utóbbi eredményesebb jelen állás szerint.
Ez a felfogás tehát kifújni látszik. Valakinek egyensúlyt kéne majd találnia a keretünket alkotó zsenik szabad kibontakozása és valamiféle rigid, jól begyakorolt rendszer közt – ezt pedig úgy tűnik, hogy nem Solskjaer fogja megoldani.
Végül pedig összegezni kéne mindezt.
Véleményem szerint Solskjaer magasan túlteljesítette a rá szabott feladatokat – őt interimnek szánták, de annyira jól mentek a dolgok, hogy végleges lett. Stabilitást hozott egy szétesni látszó projektbe, de az nincs sehol kőbe vésve, hogy vele kell majd kupákat is nyerni. Elég sokat köszönhet Ole és a klub egymásnak kölcsönösen, és van egy olyan tippem, hogy erre a melóra sem lett volna mindenki képes. Teljesen más skilleket igényel egy süllyedő hajót kirángatni a partra, és más skilleket igényel ugyanezzel a hajóval megnyerni a vitorlás versenyt. És szerintem fontos, hogy a megfelelő feladatra a megfelelő képességekkel bíró végrehajtót bízzuk meg. Elmondtam ezt a podcastben is: ha azt szeretnéd, hogy a csapatod ne essen ki a PRM-ből, akkor Allardyce-t kell hívni, ha egy stabil középcsapatod van és európai kupaindulásra vágysz, akkor Moyes a te embered, ha trófeákat akarsz zsákszámra nyerni, akkor Klopp és Guardiola számát kell kikeresni a tudakozóból, és ha egy olyan projekted van, amibe már 1 milliárd Eurót beleöltél és mégis szétesőfélben van és kurvára meg kéne menteni ASAP, akkor Solskjaer lesz a megoldás. Egy manager ugyanis (szerintem) akkor sikeres, ha megoldja a rá bízott feladatokat maradéktalanul, és nem akkor, ha zsákszámra nyeri a trófeákat. Allardyce sikeres, ha bennmarad, Moyes sikeres, ha végül besiklik az EL-be, Guardiola sikeres ha bajnokságot nyer és Solskjaer is sikeres, ha kirángatja a szarból azt a címerben is szereplő hajót. A board (szerintem megszívlelendő módon) pedig nem zavarta el egyből Solskjaert a feladat megoldása után, hanem további időt és bizalmat kapott, hátha a trófeák halmozása is menni fog. Most látjuk már, hogy nem fog menni.
Solskjaer ennek ellenére szerintem sikeresen ténykedett.
Össze lett rakva egy komoly keret, végre a United ismét vonzó állomás lett feltörekvőben lévő játékosoknak (nem csak a kiégett, de még pénzt keresni óhajtó középszernek), mert azért szeretném kijelenteni negyvenhetedjére is: egy klub csak a heti fizetés mértékével és a stabil Bajnokok Ligája-szerepléssel tud világklasszisokat vonzani a keretébe. Ha ebből a kettőből valamelyik hiányzik, akkor az ügynök fel sem veszi a telefont. Nálunk pedig végre mindkettő megvan.
És hogy maradjon-e Solskjaer? [Edit: a sors megint megelőzött minket.]
Szerintem addig mindenképp, amíg nem kerül a piacra európai színtéren is tapasztalt manager, akiről néhány óra interjúztatás után feltételezzük, hogy egyensúlyt tud találni az általam fent is vázolt problémában. Még akkor is, ha netán az idény végére nem lesz meg a BL-indulás, bár a board 100%, hogy ki fogja tenni a szűrét amint ennek a lehetősége elúszik, ahogy tette Moyes-szal, van Gallal (FA-kupa ide vagy oda), és Mourinhoval is.
Félreértés ne essék: attól, hogy Solskjaer tudott szépen apránként előre lépegetni, attól a boardunk ugyanolyan segg dilettáns bankárbagázs maradt, mint eddig. Bármikor kinézem belőlük, hogy megint idehoznak egy olyan managert, aki el fogja rángatni ezt keretet egy teljesen ellentétes irányba. Csak reménykedem, hogy ha Solskjaer egyszer feláll, akkor olyan manager váltja, aki nem kezdi el ezt a keretet is gyökerestül átépíteni (szeretnék abban a hitben lenni, hogy ennek a keretnek per pillanat csak egy erős hatos poszton játszó alak az egyetlen hiánya), és nem kezdi el mondjuk Bruno Fernandest a pálya szélére kitaszigálni, vagy nem akar mondjuk Sanchóból wingbacket faragni (ahogy Strigo is említette), és így tovább.
A fiataljainkat sem kéne elherdálni, bármit is hozzon a szükség, a Unitednek igenis kötelessége az akadémiára támaszkodnia, és az onnan kikerült játékosokat részesíteni előnyben, feltéve persze, ha a képességeik megütik a United szintjét. Egy bajnokaspiráns Unitedét természetesen.
Annak is nagyon tudnék örülni, ha nem süllyednénk vissza ugyanabba a „lottózásba”, amit az újgazdag klubok űznek évtizedes viszonylatban, és ami ránk is jellemző volt, azaz szétnézünk, hogy az európai tapasztalattal rendelkező edzők közül ki elérhető éppen, és elhozunk bárkit, bármiféle koncepció nélkül, és reménykedünk, hogy kihúzzák a lottószelvényünket, és az új manager majd berántja úgy a BL-, vagy a bajnoki trófeát, mint Tuchel a Chelsea-vel (vagy Contéval, vagy a Milan Allegrivel, esetleg Zidane a Madriddal, satöbbi).
Sokkal szívesebben látnám inkább azt a módszert, amivel a City készült fel: ott évekkel korábban eldöntötték, hogy szeretnék, ha a csapatuk olyan tikitaka futballt játszana, mint a Barcelona. Ennek megfelelően kezdték el átalakítgatni a klub hátterét: első körben 2012 októberében ki is tették a klubtól Brian Marwoodot, hogy a Barcelona korábbi DoF-ját, Txiki Begiristaint ültessék a helyére. Aki azonnal el is kezdett megágyazni egy „Cruyff-klón” managernek.
Begiristain nagy átalakító hírében áll, mikor a Barcelona DoF-ja lett 2003-ban, azonnal kiszórt 11 játékost a keretből, és hozott helyettük 7 újat. Egyetlen nyári során. Az egyiküket Ronaldinhonak hívták, egy másikat Davidsnak, egy harmadikat Rafa Marqueznek, egy negyediket van Bronckhorstnak. Később is csak azt tartotta szem előtt, hogy milyen játékot akar viszont látni a pályán, és ehhez kereste a megfelelő embereket, nem a trófeák számát helyezve előtérbe elsősorban. Ő volt az, aki 2008-ban Mourinho hosszas interjúztatása után még meglátogatta Guardiolát is, és végül az utóbbi mellett tette le a voksát, és őt javasolta az elnöknek, mint az első csapat managerének jelöltjét. Guardiola ekkor egy éve csücsült a Barca B csapat kispadján, a negyedosztályban, a CV-jében pedig egyetlen árva bekezdésen kívül aligha szerepelt több, míg Mourinhoé például hemzsegett az elért eredményektől és referenciáktól.
Begiristain a Citynél helyet foglalva is folytatta ezt a szemléletet, tulajdonképpen a Citynél is sikerült néhány év alatt megágyaznia egy „Cruyff-klónnak”, aki történetesen ismét Guardiola lett, de félreértés ne essék: ha Pepnek nem lett volna kedve Angliába költözni, akkor is centire ugyanígy focizna a City, csak nem vele, hanem mondjuk Luis Enriquével, vagy esetleg Laudruppal, esetleg Koemannal a kispadon.
Én is valami hasonló építkezésre vágynék, de erre Manchester vörösebbik felén aligha lesz esély valaha is.
És hogy ki legyen helyette?
Egyelőre annyit látok, hogy a keret meglehetősen orrnehéz, és túl sok dudásnak kéne fújnia egy csárdában. Ilyen szituációt egyedül Ancelotti és Zidane tudnak megoldani (nem véletlen igazolta le őket a Madrid egymás után kétszer is, mivel ott évszázados viszonylatban tanyáznak a dudások olykor négyesével-ötösével is a keretben). Közülük Zidane mozdítható egyedül – kár, hogy a hírek szerint köszöni szépen, de nem kér a Premier League-ből. Gyakran kritizálják azzal, hogy nem akkora taktikus és filozófus, mint Klopp, Guardiola, vagy Tuchel – de nem is ez lenne a feladata. Neki rengeteg dudással kell trófeákat nyernie – ahogy tette Madridban.
Tulajdonképpen ennyit mondtam volna el a podcastben is, de elvittük teljesen más irányba, illetve nem volt lelki erőm helyenként vitázni Beyonderrel vagy Strigóval – utólag is bocs.