Sokan vannak azon a véleményen, hogy ez a mostani szezon átmeneti időszak volt a Manchester United számára: a Moyes-féle szégyent követően ugyan nem sikerült rögtön visszaküzdeni magunkat arra a szintre, ahova az elmúlt két évtizedben tartoztunk, bőven láttunk azonban arra utaló jeleket, hogy jövőre mindez már könnyen másként lehet. Nem csak a csapat számára volt ez azonban átmenet, hanem Wayne Rooney számára is, aki egyértelműen a legtöbbet “nyüstölt” tagja volt keretünknek, miután van Gaal nem csak a csapatkapitányság terhét tette rá, hanem a pályán is kénye-kedve szerint rakosgatta, amikor a szükség úgy kívánta a rengeteg sérülés miatt. De mit hozhat számára a jövő?
LVG érkezésekor még az sem tűnt biztosnak, hogy ki fogja átvenni a kapitányi karszalagot a távozó Vidicstől, hiszen Wayne mellett ott voltak a jelöltek között a rangidősök, Carrick és Fletcher, illetve a menedzser “kedvence”, van Persie is, a megtisztelő szerepkör azonban végül tízesünk ölébe hullott, és úgy gondolom, a jelenlegi keretben nem is nagyon találnánk nála alkalmasabbat erre a feladatra. De még ha ez másként is lenne, a kapitányság igenis jót tett Rooney-nak, és már ezért megérte: nem feltétlenül a teljesítményére gondolok, sokkal inkább a lelki világára, hosszú idő után ugyanis talán most lehetett először istenigazából azt érezni, hogy Wazza végleg lemondott a hisztikről, a botrányokról és az elégedetlenkedésről, és a Manchester United vezéreként képzeli el pályafutása lényegi szakaszát.
Persze mind tudjuk, hogy Rooney-t a tűz teszi azzá, ami, és nem éppen az a szelidíthető oroszlán fajta, ám idén úgy tűnt, talán kezdi megtalálni a kapitánysághoz elengedhetetlen higgadtság és a benne szunnyadó klasszist előhozó ösztönösség közötti egyensúlyt. A Downing felrúgásáért járó pirosat persze nem néztük jó szemmel, nem egy olyan gólt szereztünk azonban idén, amiből Rooney vaddisznóként való csörtetése nélkül (és ezt most abszolút pozitív töltettel tessék értelmezni) semmi nem lett volna: gondoljunk csak a Newcastle idegenbeli legyőzéséhez szükséges letámadására, ahol a hajrában kiszenvedett győzelem a szezon legfontosabb sikerszériáján indított el bennünket, ahol is van Gaal végre megtalálta valóban működő csapatát.
Félreértés ne essék: nem ez volt Rooney legjobb szezonja, sőt, önmagához képest kifejezetten gyenge évet zárt. A 14 találat nem csak az ő Unitedes karrierjében számít negatív csúcsnak, de a hazi gólkirálysághoz is 1982-ben volt elég utoljára ennyire szerény teljesítmény. Semmiképp se feledkezzünk meg azonban arról, hogy – ahogyan azt már a bevezetőben is taglaltam – a szezon első felét totálisan beárnyékoló sérülésdömpingnek, illetve van Gall működésképtelen dolgokhoz való makacs ragaszkodásának leginkább Rooney itta meg a levét, mert bár a visszavontabb szerepkör már rég nem újdonság számára (dolgozott ő már be Ronaldo, van Persie, sőt, még Chicharito alá is), a box-to-box középpályásként való szerepeltetés azonban igen távol van az optimálistól, ezt azért be kell látnunk. Minden esély megvan azonban arra, hogy jövőre újból egy igazi Rooney-t láthassunk, nagyon úgy néz ki ugyanis, hogy kapitányunkat centerként, de legrosszabb esetben is 10-es pozícióban képzeli el menedzserünk a jövőben, márpedig talán ez az a dolog, amire a legnagyobb szüksége lenne ahhoz Wayne-nek, hogy újból klasszis szinten teljesíthessen: hogy egyértelmű szerepkört kapjon, ahol végre újból kiteljesedhet.
Az idei szezonban Rooney ritkán döntött el önmagában meccseket, nem vitte a hátán egyszemélyben a csapatot, sőt, az is előfordult, hogy úgy tűnt, nincs is ott a pályán. Van Gaal azonban a City elleni parádén nyújtott teljesítményét például a szezon legjobbjának nevezte – azt, ahol mindössze 35 alkalommal ért a labdához, kevesebbszer, mint Unitedes Premier League pályafutása során bármikor. A “filozofi” az egész keretünket alaposan próbára tette, ez egyértelmű, ha azonban hosszú távon beválik, abból Rooney is rengeteget profitálhat, az ugyanis vitathatatlan, hogy LVG maximálisan megbízik és hisz benne – talán jobban, mint bárki másban a jelenlegi állományból.
Rooney idén sem szállt harcba az Aranylabdáért, átesett azonban századik válogatottságán, a Premier League harmadik legjobb góllövője lett, és Sir Bobby Charlton rekordjától is 19 találatra van már csak mindössze. Azt hiszem, a nap végén ezekből a játékosokból lesznek a legendák, Rooney előtt pedig ott a lehetőség, hogy ő legyen a következő Nagy Manchester United vezére. A bizalom és a körülmények adottak, és ami a legfontosabb: úgy tűnik, hogy a szíve mélyén végre ő is csak ezt akarja, semmi mást.