Mivel még javában tart az átigazolási időszak és Generati az előző posztban már megnyitotta a pénzcsapot, érkezik egy kis hangulatjavító poszt a virsli és a meleg sör mellé: úgy gondoltam, hogy érdemes lenne eloszlatni néhány tévhitet a transzferekkel kapcsolatban, ha már amúgy is derékig gázolunk bennük, illetve a róluk szóló rumourokban.
A következőkben fényt derítünk rá, hogy mekkora súllyal esik latba a mezeladás, mivel akadt gondja a klubnak Mourinho érkezéskor, mi az a TMS, min csúszott el a madridi de Gea-transzfer annak idején, illetve mi fán terem a játékosok amortizációja, és hogyan könyvelik el a klubok az átigazolt játékosok költségeit (Á la FFP).
Legelőször is érdemes lenne beleásni a transzferek apróbb technikai részleteibe, ezalatt pedig értem magát az átigazolás folyamatát, amit rengetegszer emlegetünk, azonban a mindennapos, pár soros facebook-bejegyzésekben, twittekben és hasonlókban nyilván nincs hely a kifejtésére. Többekben ezért felmerülhet az a tévhit, hogy maga a folyamat annyiból áll, hogy a vevő és az eladó klub alkudozik, aztán átutalják a pénzt, a játékos pedig másnap már érkezik is helikopterrel orvosi vizsgálatra.
Egyetlen átigazolás sem ilyen egyszerű, legalábbis egészen a közelmúltig nem volt az.
Maga a folyamat ugyanis meglehetősen körülményes úton ment végbe. Vegyünk egy átlagos esetet, amikor az eladó és a vételező klub nem ugyanannak a labdarúgó szövetségnek a tagja (azaz nemzetközi a transzfer): legelőször is a vételező klub össze kellett hogy állítsa a FIFA számára az átigazoláshoz szükséges dokumentumokat, amit a FIFA-nak át kellett vizsgálnia, és ha mindent rendben találtak, akkor ezt a dokumentumköteget továbbküldték a vételező klub szövetségének. Ők ezután kérték a játékos regisztrációját az eladó klub szövetségétől, majd ha ez mind lezajlott, akkor ismét értesíthették a FIFA-t, aki végül kiállította a certifikációt. Ekkor lehetett befejezettnek tekinteni egy transzfert.
Ahogy sejteni lehet, mindez meglehetősen nehézkes volt, számtalan akadály forrását jelentette a lassan és körülményesen működő bürokrácia, rengeteg papírt kellett tologatni, ez pedig jobb esetben is több napot, rosszabb esetben akár több hetet is igénybe vehetett. Rengeteg komplikáció tudott adódni abból, ha a két fél részéről benyújtott dokumentumokban különbözőségek voltak, vagy esetleg abból, amikor a két klub nem tudott megegyezni valamiben, ilyenkor pedig a FIFA-nak kellett rendet tennie, ami nyilván még több időt vett igénybe. Mindemellett ez a rendszer rengeteg kiskaput is tartalmazott, nem egyszer előfordul az is, hogy klubok csalás és pénzmosás szándékával fantomjátékosokat adtak-vettek egymás között. A dolgot pedig tetézte, hogy szó szerint kellett érteni a dokumentumkötegeket, ugyanis még a kétezres évek elején is papír alapon, fénymásolókkal és faxgépekkel tarkítva zajlott az ügyletek lebonyolítása, az adatok bekérése és továbbítása, és így tovább.
Egészen a 2010-es évekig folyt ez a papírtoszogatás, amikor is a FIFA bevezette a TMS (Transfer Matching System) névre keresztelt rendszert.
Ez tulajdonképpen egy webes felületen futó alkalmazás, ami a korábban heteket igénybe vevő átigazolási procedúrát lecsökkenti nagyjából 10-15 percre. Minden klub alkalmaz úgynevezett TMS managereket, akik jogosultsággal rendelkeznek ahhoz, hogy a klub nevében erre a felületre minden szükséges adatot és dokumentációt feltöltsenek, és ha ezek az adatok az adásvételben résztvevő két klubnál pontosan egyeznek, akkor létrejön a tranzakció.
Ennek a rendszernek a használata egyelőre csak nemzetközi transzferek esetében kötelező érvényű, egyes országokon belül egyelőre fakultatív, de a magukra valamit is adó országok szövetségei már elkezdték az alkalmazását országhatáron belül is (mint például Hollandia, vagy Németország). Ilyenkor a TMS-t belső transzferekre használó szövetségek kénytelenek kicsit alakítani az alkalmazáson, mivel minden országban más szabályozások vonatkoznak a játékosok adásvételére.
Ezen a ponton ideiktatnék egy kis kitekintést, hogy ne legyen túl száraz a túrósrétes: érdemes lenne felidézni a meghiúsult madridi de Gea-transzfert még a 2015-ös nyári ablakból és feltenni a kérdést, hogy egy ennyire jól megolajozott bürokratikus háttér mellett is hogyan tudott kisiklani az átigazolás? Mert, ahogy gondolom mindenkinek rémlik, az üzlet a TMS-rendszer bevezetése ellenére is zátonyra futott, a felek pedig egymásra mutogattak, a Madrid szerint a United, a United szerint a Madrid nem töltötte fel időben a szükséges dokumentumokat.
Az ESPN alábbi cikke perce lebontva taglalja az eseményeket (hozzátenném, hogy a Madrid szemszögéből), összefoglalásként az eseménysort röviden leírva annyi történt, hogy a United csak az utolsó nap volt hajlandó elkezdeni a konkrét tárgyalásokat az átigazolásról, amibe a Madrid még a szűkös határidő ellenére is belement (nyilván Casillas távozása után bármit megtettek volna a pótlásért, úgy pedig pláne, hogy nem volt túl sok az elérhető kapusok száma). A United ezek után felvette a kapcsolatot Keylor Navas, a Madrid akkori no. 1 hálóőrének képviseletével, mivel a deal értelmében a Madrid de Geáért cserébe adta volna Navast, és még 29 millió fontot, a Unitednek tehát meg kellett egyeznie vele is. Mindez csodával határos módon szinte azonnal megtörtént, a szerződésekről szóló dokumentumokat azonnal át is küldték egymásnak, azonban a mi boardunk néhány módosítást kért, ráadásul nagyon későn, amit a spanyol fővárosiak azonnal el is fogadtak gondolkodás nélkül a közelgő záróra miatt. Ezek után a blancók és mi is megszereztük mind de Gea és Navas aláírásait, megkezdődhetett a dokumentációk feltöltése a TMS-felületre, azonban ekkor már mindössze csak pár perc volt hátra az éjféli határidőig, és mire ez bekövetkezett, addigra egyedül csak a de Gea-transzfer adatai érkeztek meg a TMS felületre, Keylor Navaséi azonban nem, úgyhogy az akció itt ért véget sikertelenül.
Mivel az angol átigazolási ablak egy nappal hosszabb, mint a spanyol, ezért a Madrid még próbálkozott a TMS-szel, illetve próbáltak fellebbezni a spanyol szövetségnél, de mindhiába. Nem ez volt egyébként az egyetlen eset, amikor a határidő előtt nem sikerült befejezni a melót a TMS-en, tucatjával vannak már erre példák, de mindmáig nincs rá precedens, hogy a határidő lecsúszása miatt egyetlen szövetség bárkivel is elnéző lett volna. Adódik tehát a kérdés (amit tulajdonképpen a bekezdés elején is feltettem), hogy vajon miért képesek ennyire kicentizni némely esetben az átigazolás folyamatát, kockáztatva a záróra átlépését is?
A válasz pedig az, hogy az idő itt is pénzt jelent. A játékosok árát ugyanis jelentősen befolyásolják olyan tényezők is, mint például a piacon történt korábbi mozgások (milyen kaliberű játékosokat adtak el a transzferablakban és mennyiért), hogy milyen posztra vadászik a vásárló egyesület és ehhez képest mekkora az elérhető kínálat, vagy éppen a kiszemelt játékos felkészülési mérkőzéseken mutatott formája és így tovább. A játékosok ügynökei is két szemmel lesik a megkötött szerződéseket, nem mindegy ugyanis, hogy a transzfer napjáig milyen kaliberű játékosok milyen összegekről szóló kontraktusokat írtak alá, milyen bónuszokkal és milyen időtartamra. Ők is tudnak késleltetni, vagy éppen gyorsítani a folyamaton. És ha az üzletet bonyolító csapatnál azt látják, hogy akár csak egy-kétszázezer eurónyi haszon is származna abból, hogy a deal nem a transzferablak közepén, hanem a legutolsó napon köttetik meg (mondjuk az utolsó felkészülési meccs után, amikor lehet, hogy az eladni kívánt játékos hint egy duplát valami maláj félamatőr társaságnak, vagy esetleg a miénk az egyetlen számbavehető játékos egy olyan pozícióban, ami egy vásárló klubnak hiányposzt), akkor bizony minden erejükkel azon lesznek, hogy elhúzzák a tárgyalásokat az utolsó napig.
A kitekintés végén még érdemes említeni azt is a TMS-szel kapcsolatban, hogy nem csak a folyamat felgyorsítása az egyetlen funkciója, legalább annyira fontos az is, hogy ez a rendszer adatbázisként is szolgál. Az elindítása óta minden egyes átigazolás összes részletét tárolják, így pillanatok alatt ki lehet deríteni példának okáért, hogy mikor, melyik ablakban mekkora összegek lettek kifizetve a játékosok ügynökeinek, vagy éppen milyen átlagos hosszúságra szólt egy-egy korosztálynak a felajánlott szerződés. És nem mellesleg az UEFA az FFP (financial fair play) auditálásnál is általában kéri az adott klub TMS rekordjait a FIFA adatbázisából (amit meg is szoktak kapni).
A következő téma amit érdemes tisztázni, az a játékosok amortizációjának kérdése. Ezt a fogalmat Generati már bevezette a vendégposztjában, úgyhogy a fogalom alapjain már túl vagyunk, már csak az a feladat maradt, hogy a gyakorlatban is bemutassam, hogyan működik.
Amikor egy klub leigazol egy játékost valamilyen összegért, akkor az érte kifizetett átigazolási díjat sosem arra a naptári évre könyvelik le kiadásként egy összegben, hanem szépen leosztják a játékos által aláírt szerződés időtartamára. Hogy vegyünk egy konkrét példát: az általunk a napokban frissen beszerzett Harry Maguire a transfermarkt adatai szerint kerek 80 millió fontért érkezett és 6 éves szerződést írt alá (egy éves hosszabbítási opcióval, de ettől most eltekintünk), heti 190 000 fontos fizetéssel, ez is fontos adat, ezzel is lesz dolgunk. Maguire heti fizetését éves szintre emelve 9,88 milliós összeget kapunk. A játékosok éves amortizációs költsége ebből a két összegből tevődik össze: a 80 milliós vételár hat évre leosztva (13,33 millió), plusz az éves fizetése (9,88 millió), ami együtt összesen 23,213 millió fontos éves amortizációt jelent. És ez az, ami igazán számít. Ugyan erre még rátevődnek olyan tételek is, mint az ügynök díja az átigazoláskor, vagy a játékosok reklámjogainak megvétele, ezektől most az egyszerűség kedvéért eltekintenék.
A játékosok nettó vételára tehát csak az egyik fontos adat a többi mellett, de messze nem a legfontosabb. Ebből kifolyólag, hogy egy játékos mennyire volt “drága”, vagy mennyire volt “jó vétel”, az az éves amortizációs költségek összehasonlítgatásával derül ki igazán, ez nem csak a transzfernél kifizetett összeg nagyságán múlik.
Hogy egy példát mutassak erre is, a tavalyi ablakban egyszerre váltott klubot Fred (Shakhtarból hozzánk), illetve Kepa (Athletic Bilbaóból Chelsea). Fred vételára 54,2 millió fontos összeget tett ki, Kepáé 73,5 milliót számlált. A különbség majdnem 20 millió font, Kepa ára pedig kis híján másfélszerese Fredének, azt gondolhatnánk, hogy mi ténylegesen 20 millióval olcsóbban vettük Fredet, de lássuk mit mutat az éves amortizációs költség. Fred 5 éves szerződést írt alá a klubbal, évi 3,432 milliós összeggel (ami heti 66 000 font, a szerződéses bérek adatait a capology.com-ról vettem). Az 54,2 milliós vételár 5 szezonra leosztva 10,84 millió, ehhez hozzáadva az éves bérét összesen 14,272 milliót kapunk éves amortizációra. Jegyezzük meg jól ezt a számot.
Kepa esetében a vételár csillagászati összeg (per pillanat ő tartja a kapusokért kiadott legnagyobb összeg rekordját), hét éves kontraktusban állapodott meg a klubjával, évi 4,365 milliós (heti 84 000 fontos) értékben (szintén capology). A 73,5 milliós vételár héttel leosztva 10,5 milliót ad, a kettőt összeadva 14,865 millió jön ki Kepa éves amortizációjára. Még egyszer: Kepa 14,865 millió, Fred pedig 14,272 millió. Hiába látjuk tehát azt, hogy Fred húsz milkával kevesebbe fájt és a szerződése szerint is hetente jó 20 000 fonttal kevesebbet tehet zsebre, mégis az éves amortizációs díja a két játékosnak szinte teljesen azonos, magyarul a két játékos a két klub éves könyvelésében ugyanakkora összeget emészt fel. Ennyit számít az, hogy egy játékos hány éves szerződést ír alá a klubjával, pláne egy Financial Fair Play által szorongatott helyzetben. Nem véletlen hát, hogy a klubok igyekeznek minél hosszabb távú szerződéseket tenni a frissen igazolt játékosok elé, mivel ez jelentősen lenyomja az éves amortizációt. Hét éves szerződést kapott a fent említett Kepa, a Cityben Ederson, hat évig írt alá Pickford, Davinson Sanchez, Alisson és Harry Maguire is, őket találomra mazsoláztam ki a nagyobb klubokból.
Ugyanígy a fentiekből következik az is, hogy nincs igazán értelme olyasmiről beszélni, hogy egy-egy klub az éppen aktuális átigazolási szezonban mekkora összegből “gazdálkodhat”, azaz hány millió fontot verhet el játékosok vásárlására és pont ugyanígy fölösleges taglalni azt is, hogy például egy drágább játékos eladása után kiket vásárolhatna meg a vételárból a csapat. Egyedül az éves amortizációk összege számít és az, hogy a klub a matekozás végén ne költsön többet, mint amennyit a bevételei után az FFP regulái fairnek tartanak.
Mindezt azért írtam le ilyen szemléletesen, hogy a jövőben a játékosok átigazolásáról szóló hírekből pontosabb következtetéseket lehessen levonni, illetve helyesebben lehessen megítélni egy-egy transzfer értékét, vagy eldönteni azt, hogy egy-egy felvetett kósza hírnek mekkora is lehet a realitása.
A következő érdekes téma a mezeladás, illetve a licencszerződések kérdése. Tartja magát az a legenda, hogy egy-egy drága pénzen igazolt játékos vételára szinte napokon belül megtérül a nevével ellátott mezek eladásából, azonban ez a feltételezés messze áll a valóságtól.
Az Independent megemlékezett Ronaldo Juventusba igazolásakor arról a tényről, hogy csak a transzfer bejelentése után eltelt 24 óra alatt a rajongók több mint fél millió darab 7-es mezt vettek Ronaldo nevével, úgyhogy a Juventus ráfordításának (107 millió fontos vételár, évi 28,4 milliós fizetés) egy jelentős része máris megtérült. Ugyanezt a lemezt pörgette a média David Beckham, Zinedine Zidane, Figo, vagy éppen a brazil Ronaldo átigazolásakor is: a mezeladásokból (és a játékosok nevével/arcával fémjelzett egyéb tárgyak eladásából) származó bevételek majd pillanatok alatt visszatermelik a vételárat.
A tévedés ott rejlik, hogy a sportszergyártóval kötött szerződések nem szponzori, hanem licencszerződések. A sportszergyártó pedig ebből kifolyólag nem szponzora a klubnak. A szponzori körbe tartozó cégek azért fizetnek a klubnak, hogy a mezre/rövidgatyára/stadionban elhelyezett hirdetőtáblákra felkerülhessen a logójuk, tulajdonképpen hirdetési felületet vásárolva ezzel maguknak. A sportszergyártók is fix összegeket fizetnek évente a kluboknak, azonban nem azért teszik ezt, hogy a logójuk felkerüljön a mezre és a nadrágra, sőt, megtiszteltetve sem érzik magukat azáltal, hogy olyan neves kluboknak szállíthatnak felszerelést, mint a Juventus, a Madrid, vagy éppen mi. A sportszergyártók másképp működnek, ők évi fix összegért megvásárolják a klub licencjogait, hogy aztán a címereit szabadon felhasználva eladhassák a saját termékeiket, ahány darabot csak sikerül. A mi esetünket tekintve ez úgy fest, hogy az Adidas évi 75 millió fontot fizet 10 éven keresztül a klubnak azért, hogy a mezeikre/melegítőikre/pólóikra/sapkáikra/stb. rávarrhassák a United címerét, adott esetben játékosok neveivel együtt, mindezekből pedig a részesedés zéró további fontot jelent (bár ez minden klub és minden szerződés esetén kicsivel másképp fest). Ha a játékosok nevével fémjelzett termékekből az eladások átlépnek egy bizonyos darabszámot, akkor a klub ugyan előfordulhat, hogy kap ebből némi részesedést, de itt a százalékok töredékeiről beszélünk és ez messze nem akkora nagyságrendű részesedés, hogy akár egy középszintű játékos átigazolási díjának összegét fedezze, nem hogy Ronaldók, Hazardok és egyéb klasszisok vételárait.
A klubok pedig világszerte rászorulnak arra, hogy nagyobb sportszergyárakkal szerződjenek le, ugyanis egy futballklub, mint a neve is mutatja, futballal kapcsolatos tevékenységekkel foglalkozik elsősorban. A PR, marketing, és minden egyéb tevékenységet többnyire kiszervezik más cégeknek, reklámügynökségeknek és egyéb vállalkozásoknak, beleértve a felszerelés gyártását is. Egy klubnak sincs egyelőre akkora kapacitása, hogy a futballal kapcsolatos tevékenységek mellett egy sportszergyárat is futtasson, kutasson-fejlesszen, illetve a rajongóknak szánt replika termékeket világszerte házhoz szállítsa és ehhez futárszolgálatot tartson fenn, csak azért, hogy az ezeknek az eladásából származó bevételek 100%-át megtarthassa.
És mivel a világ két legnagyobb sportszergyára, az Adidas és a Nike a nagyobb klubok jelentős hányadának licencjogaival rendelkeznek (amihez hozzá kell tegyük a válogatottakat, valamint más sportágak csapatait is), így a két óriás jelenleg külön-külön évente nagyobb bevételt generál, mint bármelyik patinás klub a fennállása óta összesen.
Itt a végén pedig ismét érdemes tenni egy kis kitérőt. Aprócska fun fact, hogy akárcsak a klubok a sportszergyáraknak, úgy a játékosok is eladják a licencjogaikat a klubjaiknak, amik onnantól kezdve ezt fel is használják, a legtöbbször reklámtevékenységek folytatására (nyilván ilyenkor tekintettel kell lenniük a játékosok már meglévő egyéni megállapodásaira, magyarán ha egy Nike-val leszerződött sportoló – tegyük fel Ibrahimovics – egy Adidas-ban játszó csapathoz – tegyük fel a Unitedbe – szerződik, akkor a klub által futtatott reklám nem helyezheti olyan fénytörésbe az adott játékost, mintha az Adidas sportolója lenne, ilyenkor szokás az említett játékost másod-, vagy éppen harmadmagával együtt odamontírozni egy plakátra).
Ugyanez szokott igaz lenni az edzőkre, vagy más egyéb stábtagokra is. A mi nemrég szélnek eresztett Mourinhonkkal történt meg az a furcsa eset, hogy a saját nevét nem ő jegyeztette be trademarkként (hogy aztán eladhassa az őt alkalmazó kluboknak jó pénzért reklámcélokra, ahogy azt mindenki más csinálja), hanem ezt a Chelsea tette meg – ebből kifolyólag ők rendelkeztek Mourinho nevének licencjogaival. Innentől kezdve pedig a Manchester United semmiféle reklámtevékenységre (és más egyéb tevékenységre sem) használhatta volna José nevét, úgyhogy a licencjogainak használatáért díjat kellett fizetnünk a Chelsea-nek (ahogy az Internek és a Madridnak is).
Remélem, hogy tudtam újdonsággal szolgálni, nemsokára bajnoki rajt, addig is záporozzanak a kommentek, különben azt hisszük, hogy nem szeret minket senki.
A cikk a lentiek felhasználásával készült, akit érdekel bővebben is a téma, annak ajánlom a végigböngészésüket:
https://www.theguardian.com/football/the-set-pieces-blog/2016/aug/24/transfer-window-market-myths
https://global.espn.com/football/blog/marcotti-musings/62/post/2260996/fifa-seek-accountability-in-transfer-market-with-tms-system?src=com
https://www.independent.co.uk/sport/football/transfers/premier-league-transfer-news-epl-cristiano-ronaldo-shirt-sales-fee-net-worth-contract-how-long-a8456191.html
http://financialfootballnews.com/the-true-costs-of-transfers/