Megvan a szezon második clean sheetje, ismét BL-t érő helyen tanyázunk, de Gea hosszabbított, lebontott kerettel is sikerült feltartóztatni a Leicester középpályás sorát és végre értékesítettünk egy büntetőt is. Süt a nap, csiripelnek a madarak, van pénz reggelire és a hétköznapi gondok oly távolinak tűnnek. Miénk a világ.

Solskjaer, talán az előző fordulók kimeneteleiből tanulva nem próbálta szanaszéjjel támadni az ellenfelet, hogy aztán a 3,0 feletti xG-nyi kidolgozott helyzetből mindössze egy gólt lőjünk csak a szar helyzetkihasználásunkkal, inkább behúzta a féket és megpróbálta a másik végén elkapni a futball esszenciáját: a “lőj több gólt mint az ellenfeled” helyett a kapj kevesebbet az ellenfélnél-receptet választotta. Egyelőre hiába volt sokkal élvezhetőbb és látványosabb az előző négy meccsünk, ez a kevésbé látványos és nem éppen nézőbarát játék hozott eredményt – Olénak tulajdonképpen nem is nagyon volt választása. Lejjebb pedig szokás szerint beleásunk a részletekbe.

Solskjaer kénytelen volt ezt a kevésbé kalandvágyó kezdőt felpakolni, Bisskaka hála az égnek játékra tudott jelentkezni, Shaw gyengélkedése Youngot eredményezte balhátvéden, ebből kifolyólag egyetlen ballábas játékosunk sem volt a pályának azon az oldalán. Egy sorral feljebb McTominay pörgött a Herrera-szerepben, mellette a már meglehetősen immobilis és formán kívüli Maticcsal (vélhetően még ennek ellenére is stabilabb választás volt ő, mint Fred). A támadósorban Martial kiesése (és Lingard rettenet formája) Pereira képében materializálódott. Rajtuk kívül már tényleg csak a saját nevelésű fiatalok maradtak – azonban Solskjaer még láthatóan nem akar rájuk bízni kezdő sípszótól egy bajnokit, ahol ráadásul nagyon kéne mindhárom pont.
A kérdőjelek Rodgers választásait illetően voltak hangsúlyosabbak, nála volt több a variációs lehetőség. Utólag ezért a saját táborától is komolyabb kritikát kapott, mivel elég óvatos tervvel érkezett az Old Traffordra, kezdve azzal, hogy megbontotta a pálya közepén elég jól muzsikáló Maddison-Tielemans-Ndidi hármast azzal, hogy kivette Maddisont az egyenletből a stabilitás kedvéért. De mivel nem akart lemondani a pályán való jelenlétéről sem, ezért kompromisszumos megoldásként balszélsőként vetette be. Demarai Gray és Vardy maradtak a megszokott szerepükben.

A két felállás szép lassan reakcióba lépett egymással, azonban ez nem hozott túl látványos játékot, a kísérleti kémcsőbe beletöltött Manchester- és Leicester-folyadék csak csendben füstölgött inkább, mindenféle fény- és hanghatás nélkül.
Kezdjük az elején: a Riyad Mahrez-pótléknak szánt Gray a jobbszélen már tavaly sem győzte meg a Rókák szurkolóit, ezen a meccsen szintén nem alkotott maradandót, maradjunk abban, hogy nem ő volt Ashley Young valaha volt legkeményebb ellenfele, a még csak 23 éves támadó meglehetős csendben töltötte a találkozót.
Maddison balszélsőként játszatása szintén nem sült el valami jól, általában ő is kell ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsen Vardyval, folyékonnyá téve ezzel némileg a Leicester támadójátékát, azonban a taccsvonal mellé kivezényelve ennek búcsút lehetett mondani. Vardy az első félidőben kénytelen volt mindenkitől elszigetelve reménytelenül kergetni a neki előrelőtt labdákat, így az a csatár, akitől a Leicester egy személyben várja a gólokat és a megváltást, mindössze 5 labdaérintést produkált az első 45 percben. Maddison ugyan fel-felbukkant a pálya közepén, illetve szórványosan Gray-jel is helyet cserélt (a passztérképe is erről árulkodik), de ettől még nem lett beljebb Rodgers legénysége. Maddison 37 passzkísérletéből 32 sikeres volt, ezeknek pedig 60%-a előrefelé mutatott, ami egész szép arány, mindezek ellenére egy kulcspasszt nem tudott kiosztani az egész meccs alatt.
Következő napirendi ponton ismét elő kell vegyem a támadósorunk Lukaku-faktorának hiányát, hiába rágtuk le csontig ezt a témát már a podcastokban, úgy látszik Solskjaer nem hallgat minket. Azzal, hogy Lukakut nem pótoltuk, elveszett a támadósorunkból a fizikalitás, képtelenek vagyunk ugyanis labdákat megtartani a védők gyűrűjében, nincs aki érkezzen a beadásokra és a magasságával/testi erejével riogassa az ellenfél hátsó alakzatát. Ez egy nettó szerkezeti hiányosság. A pótlása alatt pedig nem azt értem, hogy vásároljuk vissza Lukakut, vagy keressünk valami izomcentert, akit megveszünk túlárazva 70-80 millióért, hogy aztán a padot koptassa. Elég lenne összekukázni valakit akár a másodosztályból is, ahogy tettük azt például James-szel, ha egy olyan kaliberű játékos leigazolását be mertük vállalni a champoból, mint ő, akkor egy sokkal kevesebb kockázatot jelentő kiegészítő csatárt is kereshettünk volna onnan, aki esetleg meg tud nyerni fejpárbajokat a tizenhatoson belül is és nincs olyan horror ára, mint a Premier League támadóinak. Ez a hiány egyrészt gondot okoz a beadásoknál, mikor egy betömörödött védelmet kéne megverni, másrészt pedig a szögleteknél is teljesen hiába erőlködünk. Egyedül Maguire tud párharcokba bocsátkozni a maga 194 centijével, de sajna egy fecske nem fog a tizenhatoson belül nyarat csinálni.

Eredmény: a támadó szögleteinkből már ötödik fordulója, hogy nem tudunk veszélyeztetni.
Lássuk ezután, hogy mi a helyzet a szögletek kivédekezésénél.

Eredmény: nagy nehezen kifejeljük a labdát a darálóból, de senki sincs aki a védelem előtt biztosítana, úgyhogy Chilwell senki által nem zavartatva átveszi a lecsorgót a tizenhatos előtt, majd elereszt egy életveszélyes bombát, amit valahogy de Gea reflexből újabb szögletre tol. A lenti képen ez a következő sarokrúgás látható.

Kis kitekintés: ha már a szögleteknél tartunk, akkor megragadnám az alkalmat, hogy a kis szöglet intézményéről ejtsek pár szót, amivel a Leicester is próbálkozott. Adódik a kérdés, hogy egyáltalán miért is létezik ez a dolog? Sokan a támadó csapat pöcsörészésének tartják, vagy esetleg egy teljesen fölösleges passznak a beadás előtt, aminek nincs semmi értelme, holott nem erről van szó.
Általában véve elmondható, hogy egy kapuja elé betömörödött védelem mindig annyit kell, hogy feljebb lépjen, amennyivel a támadó csapat a labdát hátrébb passzolta. Ezt jegyezzük meg. Meg kell mutassak még két képet, mindkettő ugyanarról a szögletről készült.

A következő kép a kicsiben lepasszolt labda után készült.

Ezt tudja elsősorban a kis szöglet tehát: előidézni a támadók és a védelem között egy lendületkülönbséget azzal, hogy a saját ötösén felálló védőket előbb kilépésre, majd hirtelen megállásra és visszahátrálásra kényszeríti, miközben a támadók betörő mozgása végig egyenletes és töretlen maradhat, ezzel próbálván némiképp előnyösebb helyzetbe hozni őket a védőkkel szemben. És nem mellesleg: a védelemnek így teljesen más szögből és más ívvel érkező beadással kell megbirkóznia, mint amihez eredetileg berendezkedett. Mindezek ellenére ez a figura sem elég a világ megváltásához, a szögletek továbbra is nagyságrendekkel jobb esélyeket jelentenek a védelmeknek, azonban néha érdemes 1-2 alkalommal a kis szögletet is megpróbálni, ahogy a Leicester is tette.
Egyébként ezek csak tovább erősítették bennem azt a véleményt, hogy nagyon kéne már egy rendes set-piece edző, aki ezt a káoszt valahogy rendezett keretek közé viszi. Nem várok csodákat, de a teljes mezőnyt tekintve például nem ártana végre feljebb kúszni a 20. helynél.
Visszatérve egyébként a “B” terv hiányára: a beadásokkal (micsoda meglepetés) ezen a találkozón sem tudtunk mit kezdeni. Rashfordot ismét rossz volt nézni néha, ahogy a fejét behúzva próbálja valahogy megúszni ép bőrrel a fejpárbajt a védőkkel szemben, vagy éppen Pereirát, ahogy fel sem ismeri a szituációt, amiben cselekednie kéne (észrevenni, ahogy James beadáshoz szöget nyit magának és beindulni a szellős védelem közé). Ezt továbbra is problémának tartom, Young ugyan nem a liga legjobban beadó játékosa, de még mindig megbízható labdái vannak, James pedig amellett, hogy zseniális távoli löketei vannak, egészen jól ad be, sőt, zseniálisan tud magának helyet teremteni/szöget nyitni a beadásokhoz, mindezt akkor is, ha épp nem fut fel mellé támogatást nyújtani az éppen aktuális balhátvéd. Mindezt azonban hiába teszi, ha senki nem képes megérkezni a beadások végére. Ha lenne a csapatban egy ilyen center, Jamesnek alighanem szerepelne a neve mellett már legalább egy gólpassz is.

A kis elkalandozás után folytatva a meccset, meg kell emlékezzek a kommentátor egy megjegyzéséről, még a gólunk előtti helyzetnél a negyedik percből. Szívem szerint videót vágnék össze ezekből a jelenetekből megint, de kissé szorít már az idő, úgyhogy egyelőre maradnak a kivágott képek és a sok betű. Az ominózus szituációban egy előrevágott labdánál Maguire felment egy fejeshez, majd mögötte Lindelöf lemaradt Maddisonról, aki közvetlen közelről kínálhatta meg de Geát egy lövéssel, amit Isten tudja hogyan, de szögletre spárgázott David hatalmas bravúrral. Somos Ákos megjegyezte, hogy komoly védelmi megingás előzte ezt meg, nem értette meg egymást ugyanis Maguire és Lindelöf.
Szerintem meg baromira értették egymást. Mutatom a képet.

Véleményem szerint itt tökéletesen működött a Maguire-Lindelöf páros és az egymás kölcsönös megértése, Lindelöf anticipációja kétségkívül hagy némi kívánnivalót maga után, de ez a páros kapcsolat már azért mintha kezdene működni. A Crystal Palace ellen ugyebár koppra ugyanilyen felívelt labda után szerezte élete legkönnyebb találatát Ayew, bevágom azt a képet is, hogy legyen viszonyítási alap.

Lindelöf egyébként sajnos továbbra is gyengén vívja az 1v1 párharcokat erősebb támadókkal szemben, még a habozása ellenére is előnyösebb helyzetből indult a labdáért mint Maddison, így sem bírt el vele.
A meccsen nem sokkal ezután érkezett szinte a semmiből a büntető, amihez csak annyit tudok hozzátenni, hogy egyrészt Rashford továbbra is valamivel gyorsabb a fénynél, másrészt pedig teljesen fölösleges volt felrúgni, sőt, még csak megpróbálni leszerelni is. Ha netalán át is vette volna a labdát, anélkül hogy felborul, biztos vagyok benne, hogy teljesen rossz döntést hozott volna az akció folytatását illetően. Így gyakorlatilag Söyüncü oldotta meg helyette a játékhelyzetet.
Ettől függetlenül Marcus végre értékesített egy tizenegyest, mindezt úgy, hogy most először volt baromira bizonytalan. Eddig kivétel nélkül (háromszor) keményen megemelte és meglőtte a labdáit és szorosan a kapufa mellé célzott, hogy a kapusnak esélye se legyen, még ha jó felé mozdul is. Ez működött Buffon és Kepa ellen is, de a Palace ellen már a kapufát sikerült eltalálnia, a lövés erejéről némi képet adhat az, hogy a jobboldali kapufát találó lövés a kaput baloldalt hagyta el. Ezt a büntetőt a Leicester ellen kicsit félve, gyengébben helyezve és laposan lőtte el, de bevált, viszont a magam részéről remélem, hogy nem fogja feladni a korábbi módszert, csak azért, mert egyszer kifelé pattant a bogyó.

Innentől kezdve a Leicester kellett hogy meghúzza a következő lépést. Mi a meccs korai szakaszában a gól után is próbálkoztunk némi letámadással, olykor 6 emberünk is átvándorolt az ellenfél térfelére labda nélkül, de komoly bajba nem sodortuk Vardyékat, ugyan Rodgers alatt feltűnően többször próbálja a Leicester földön tartva kihozni a labdát mint korábban, de továbbra is gond nélkül emelik fel azt a levegőbe, ha melegszik a pite, komoly helyzetet, illetve éles szituációt ennek nem köszönhettünk hát, Solskjaer elsősorban továbbra sem a letámadásra épít, ez csak egy fegyver a többi mellett.
Rodgers legénysége elsősorban a bal oldalt erőltette, mivel eleve ott tanyázott az egyik kreatív fegyver Maddison személyében, másrészt pedig Pereira nálunk ugyan visszazár akkor, ha labda nélkül a rendezett alakzatunkkal védekezünk, de a háta mögött beinduló embereket egyáltalán nem veszi fel. Ebből kifolyólag Chilwell sokkal szabadabban játszhatott az egész meccsen, mint a túloldalt Ricardo Pereira.

Látszik a két szélsőhátvéd helyezkedései közti jelentős különbség, Chilwell gyakorlatilag alapvonaltól alapvonalig bejátszhatta a pálya szélét, Pereira azonban már nem nagyon engedhette meg magának, hogy a túloldalt elstartoljon James mellől. Amit fontos kiemelni, hogy Chilwell még így is hiába ostromolta felfutásokkal a védelmünket, Wan-Bissaka tanári módon takarította el őt az egyenletből, az egész meccsen az ő oldaláról mindössze 4 beadás érkezett, míg a másikról 10 (a szögleteket nem számítva).

Kicsit fájó leírni, de a mi akcióink sem hordoztak sokkal több veszélyt magukban, bár kérdés milyen lett volna a játék képe akkor, ha nem szerzünk ennyire korán vezetést (vagy esetleg nem mi szerezzük meg). Ez már nyilván sosem derül ki, engem azért nem tölt el jó érzéssel, hogy továbbra sem tudunk meccset rendesen lezárni és akkora előnyt szerezni, hogy ne kelljen a végén a sípszóig izgulni. A büntetőt leszámítva szintén egy másik pontrúgás (Rashford szabadrúgása, ami a lécek illesztését súrolta) okozott csak riadalmat, máskülönben mindkét alakulat szenvedett a helyzetek kialakításával. Rodgers eleve defenzívebb felfogásban összerakott kezdővel érkezett az Old Traffordra, Solskjaer pedig híján volt a kezdő 11-ből három komoly játékosnak is.

A Leicester egyedül a Lindelöf-bakinak, illetve a fentebbi képeken bemutatott béna rögzített szituációs játéknak köszönhetett két komolyabb lehetőséget, a dolog pedig itt kifújt. Rodgers alakulata továbbra is ha már egyszer eljut a támadóharmadba, akkor minden eszközzel igyekszik lövéssel befejezni a dolgot, a legtöbbször távolról próbálkozva – azonban de Geának a tizenhatoson kívül gólt lőni átkozottul nehéz ám, pláne ha rendesen pozíciót fog és nem pattan meg valakin a labda szerencsétlenül, ilyen hálistennek szombaton nem történt.
Solskjaer az óvatosság jegyében sem Maticsnak, sem McTominay-nek nem engedte, hogy felfussanak az akciók alatt és csatlakozzanak a támadókhoz, mindketten a védelem előtt csücsülve töltötték a játékidőt. Ez néhányszor elég fura jeleneteket eredményezett, valóban hiányzott a játékunkból Pogbának az a szerepe, amiben ő fogja magát és átcipeli a labdát az ellenfél középpályáján. Nem tudom, hogy ez tudatos volt-e, de előfordult, hogy Maguire egy labda átvétele után az ellenfél nyomásának hiányában feljebb lépett a védelemből, két lépés után pedig egyenesen szólózni kezdett és a saját térfeléről indulva egészen a támadóharmadig vitte a labdát, mielőtt azt letette volna a társaknak. Értem én, hogy Matics már túlságosan immobilis ilyesmihez, McTominay-t pedig félő, hogy könnyen felborítják/megfosztják a labdától, de Maguire-rel pótolni Pogbának ezt a szerepét meglehetősen groteszken festett.
Ezen a meccsen James az előzőekhez képest kicsikét csendben volt, ebben nagy szerepe volt Ndidinek, másrészt pedig a Leicester védelmének. Evans barátunk ugyan egyszer nagyon csúnyán elbambult, mikor James szokásához híven labdaátvétel után bemutatott egy könnyed cselt a jobbhátvédnek, majd a mögötte keletkező üres térbe tolta a labdát, hogy aztán veszélyesen kapura lőjön – Evansnek ennél az alkalomnál eltartott egy darabig, hogy rájöjjön, hogy egy fordított lábas szélső ellen játszva kötelező fedeznie a kapu felé vezető utat, arra ez esetre, ha a jobbhátvéd Ricardo Pereirát megverné egy az egyben. Ez meg is történt, James pedig már kettőt is tolt a labdán félelmetes ütemben a csel után, mire Evans eszmélt, a kapura lövést így nem akadályozhatta meg – ez azonban most nem akadt be. Egyébként a spanyol bajnokságban például még mindig tömegével képtelenek erre a (viszonylag egyszerű) dologra a csapatok védelmei, nem véletlen, hogy Ronaldo és Messi zsákszámra szórták a gólokat a bajnoki szezonokban.

És ha már az előző bekezdésben említettem, akkor álljunk itt meg egy ásónyomra Matics kedvéért. Solskjaer eleve átkozottul nehéz helyzetben volt a hiányzók miatt, erre pedig csak rátett még egy lapáttal az is, hogy két cseréje eleve el volt már döntve a kezdő sípszó előtt, mivel pontosan tudjuk, hogy már sem Mata, sem Matics nem bír bajnokikat végigjátszani. Matics annyival tudta ezt tovább súlyosbítani, hogy talán életében sosem volt ennyire formán kívül, mint most szombaton. Borzalmas megoldásokat választott, amiket aztán még borzalmasabban kivitelezett. Fűződik a nevéhez félresikerült hajmeresztő sarkazás szorult helyzetben a tizenhatoson belül, égbefejelt, felszabadításnak szánt labda az ötösön állva, mindemellett teljesen sima, mindössze néhány méteres passzokat mért el jócskán, miközben az ellenfél még csak nyomás alá sem helyezte. Néhány stat a játékáról: 3 eladott labda, négyszer verték meg egy az egyben labdával (!!!), 8 szerelési kísérletből összesen 4 volt sikeres, 0 elcsípett passz, 0 blokk. Tulajdonképpen időzített bombaként kocogott végig 67 percet, Solskjaer ekkor lekapta egy újabb felelőtlenül belerohanós (és sikertelen) szerelési kísérlet után.
Matával Maticcsal ellentétben “csak” a gyengülő kondi végzett, ő a 70. percben búcsúzott.
Azt azonban hozzá kell még tegyem, hogy állóképességben továbbra is flawless victorykat mérünk az ellenfeleinkre, a Chelsea-t nem engedtük visszajönni a meccsbe, a Wolves, a Palace és a Soton is összeszorított farpofákkal imádkozta végig a meccsek végét, és most a Leicester ellen is mi voltunk azok, akik a meccs végén, jócskán a 80. perc után, (mikor Rodgerséket javában kellett volna hogy hajtsa az eredménykényszer), átvonultunk 5-6 emberrel a Rókák térfelére letámadni, hosszú időre megakadályozva őket a folyamatos játékban.

A túloldalon azért Rodgers is próbálta kavargatni a kártyákat, mindenféle eredmény nélkül. Ayoze Perez úgy tűnik, nincs olyan anyagból gyúrva, mint a 2016-os bajnokcsapat, a legenda szerint azért érkezett, hogy Vardy terhein enyhítsen kicsit, és ugyan a Newcastle-ben eltöltött 5 szezon alatt egész jól muzsikált ebben a fegyverhordozó szerepkörben, egyelőre a Leicesterben várat magára a bizonyítás, bár az ő szerepköre tipikusan olyan, amit nehéz egy-egy meccs alapján megítélni, őt majd a szezon végén lesz érdemes mérlegre tenni.

Tulajdonképpen ennyit lehet elmondani a meccsről, a két edző feladta rendesen a leckét, kicsit tartottam tőle, hogy erről nem sok mindent lehet majd írni, de hát a futball gyönyörű és sokrétű sportág, mindig lehet rá locsolni a virtuális tintát.
Összegzésként végül kicsit aggaszt, hogy a vezetés megszerzése után (igaz, hogy lecsupaszított kerettel, de) nem nagyon ment a helyzetkialakítás, és sokkal több fantázia látszott a csapatban a Chong-Fred-Tuanzebe hármas érkezése után, mint előtte. Kicsikét mázli faktornak tartom azt is, hogy egy botrányosan gyenge Matics és egy hasonlóan nehézkes rögzített szituációs játék ellenére megúsztuk kapott gól nélkül a meccset, illetve továbbra is verni fogom a tamtamot egy legalább másodvonalas izmosabb center beszerzéséért.
Csütörtökön csilingelni fog az EL-himnusz (tényleg, van olyan? még sosem figyeltem), nemsokára jelentkezünk kommentfogóval.