Ketteske, ez alighanem Harmadik Szezon-szindróma lesz (Manchester Utd – Tottenham: 0-3)

Az egész meccs olyan volt, mint Mourinho harmadik szezonjai általában: biztatóan, tempósan indult, elegendő helyzettel és lehetőséggel – aztán a második felére lelassult és összeomlott az egész.
A bejegyzés sajnos a BKK járataihoz hasonlóan meglehetős késésben van, az okozott kellemetlenségek miatt szíves elnézésüket kérjük.


Mourinho egy nagyon vakmerő 3-4-1-2 felállással ment bele a meccsbe, a kezdő sípszó előtt még a tévés közvetítések sem tudták pontosan eltalálni, hogy milyen lesz a szerkezet – ugyanis a kezdő 11 listáján egyszerre szerepelt Pogba, Matic, Fred és Herrera is.


A képen a kezdő felállások

Mourinho nem tágított a három fős középpályától, így Herrera meglepetésre a két másik középhátvéd mellett találta magát harmadikként. Hogy Mourinho ezt miért csinálta, arról elképzelésem sincs – talán emlékezett még Herrerának arra a két szezonnal ezelőtti Chelsea elleni meccsére, ahol ragyogóan szedte ki Hazardot a játékból 90 percen keresztül, talán most is ez lett volna a feladat. Elöl a kirobbanthatatlan Lukaku és Lingard alkották a csatárpárost.

A túloldalon Pochettino a Tottenham legerősebb kezdőjét dobta be a mélyvízbe, egy 4-3-1-2 gyémánt középpályával, elöl Harry Kane párját a Párizsból frissen igazolt Lucas Moura alakította.

Mint ahogy az elején írtam, a meccs első félideje nagyon biztatóan festett. Mourinho elég intenzív letámadással kezdte a találkozót, a presszingbe a Lukaku-Lingard-Fred támadóhármason felül még Shaw és Valencia is minden alkalommal bekapcsolódott. A sikeres letámadás legfőbb kulcsa Machesterben pedig nem más, mint Jesse Lingard, mivel a srác a meccsek alatt szinte észrevétlenül melózza ki a tüdejét, amiből vélhetően három, vagy akár négy is van neki. A nemrég véget ért világbajnokságon is messze ő produkálta a legtöbb futómennyiséget, 46,139 kilométerrel, mindezt úgy hozta össze, hogy csak négy meccsen lépett pályára. Mourinho is vélhetően ezért bízik benne, a rengeteg meló a számokban is mutatja magát: a Premier League tavalyi szezonjában 90 percenkénti átlagot nézve meccsenként bemutatott 1 szerelést, 1 elcsípett passzt, 0.5 blokkolt átadást, és 1 szabálytalanságot. Mindezt támadó létére. Külön érdekesség még, hogy tavaly a bajnoki meccseken Lingard 1823 percet töltött a pályán, míg Martial példának okáért csak 1581-et, ez majdnem 4 teljes órányi különbség.

A presszing tehát elsősorban Lingard munkájának, valamint Shaw és Valencia átlagosnál magasabb pozíciójának volt köszönhető, valamint annak a nem elhanyagolható ténynek, hogy a Spurs formációjában nem kaptak helyet valódi szélsők. Ez azért probléma, mert ha a labda netán a bal-vagy a jobbhátvédjükhöz kerül, sokkal könnyebb lesz őket lecsapdázni, mivel így elvész előlük egy nagyon fontos passzlehetőség előre.


A képeken Shaw és Valencia heatmapjei. (Sajnos ezt a statisztikát nem lehet félidőkre lebontva megnézni whoscored.com-on, de meggyőződésem, hogy csak az első félidőt vizsgálva ennél is magasabb helyezkedést kapnánk). Ami még így is szembetűnő: a jobb- és baloldali wingbackünknek szinte alig volt köze a saját tizenhatosához, az ellenféléhez viszont annál inkább.

Az első félidőben tehát a United labdaszerzés után azonnal emelte is fel a bogyót Lukakunak, hogy a lepöccintett átadás után lehessen kombinálni, a Spurs védelmét pedig labdavesztés után nagyon durván lecsapdázta a presszing, ami alig negyed órán belül életveszélyes helyzetet is eredményezett.


Itt a kép jobb alsó sarkában lévő Danny Rose szenved a legjobban, neki kéne a labdával kezdeni valamit, amit nem is sikerült rendesen átvenni. A Spurs védelmének tagjait négyen helyezik nyomás alá, nézzétek, ahogy Valencia is nagyon magasra feltolva bekapcsolódik.


Fokozódó nyomás a Spurs védelmén: továbbra is Danny Rose a leggyengébb láncszem. Valencia épp készül közvetlenül megtámadni őt, Fred két embert is kivesz a lehetőségek közül, Lingard pedig a pálya közepén szintén megakadályozza, hogy Rose átívelje a labdát a túloldalra. Egyedül a hazaadás maradt Rose előtt, azonban az elmért passzára lecsap Lukaku, és jobbal az üres kapu mellé gurít.


A Spurs felállt védelmének gondjait ezúttal nem a presszing, hanem Valencia és Shaw magas helyezkedése okozza: a Premier League-ben általában az akciókat vagy csak a bal-, vagy csak a jobbhátvéd segíti felfutással, a kettő együtt szinte sosem lép fel támogatást nyújtani. Mourinho azonban nyugodt szívvel küldheti előre a Shaw-Valencia párost egyszerre, tudván, hogy hátul még mindig három a három ellen maradnak a középhátvédek a Tottenham támadóival. A Spurs védelme itt összeszűkül egy nagyon vékony sávba, mivel mind a három támadónk (Lingard, Fred, Lukaku, pirossal) epekedve várják a beadást. Valencia felfutására még fel van készülve a fehérek hátsó alakzata, őt szépen ki is veszik (sárgával), de a túloldalt már nagyon nagy szabad területek nyílnak a védelem mellett. Ebbe fog bestartolni Shaw, csak még nem látszik a kameraállás miatt, Matic pedig már készülődik is az átíveléshez a labdával, amit Shaw meg is kap, az akciót pedig kapura lövés zárja.

Az első félidő pontozással tehát a Unitedé lett, Mourinho terve működni látszott. A gond azonban a letámadással az, hogy nem lehet a meccs teljes időtartama alatt folytatni, mivel borzasztóan megterhelő. Általában véve elmondható, hogy egy fizikailag rendesen felkészített csapat is csak 40 percig bírja meccsenként, amit vagy az első félidőben el is lőnek, vagy leosztják két félidőre, 20-20 perces szakaszokra, ezt edzője válogatja. Mourinho az első félidőre időzítette az összes puskaport, a dolog pedig ott hasalt el, hogy nem stimmelt a helyzetkihasználás. Míg az előző szezonban az Arsenal ellen idegenben fényesen működött a dolog (10 perc után már 0-2 volt az állás), addig itt egyáltalán nem sikerült gólt szerezni, márpedig ez minden olyan csapat második félidei sorsát megpecsételi, amelyik presszinggel operál. Kulcsfontosságú, hogy még a letámadás alatt vezetést szerezzen az ember, különben a második félidőre összeomlik, ahogy történt ez korábban a 2009-es BL-döntőben (Man Utd-Barcelona 0-2) és a 2013-as BL-döntőben (Borussia – Bayern: 1-3), csak hogy a két legemlékezetesebb példát említsem.

Az ominózus második játékrészben pedig pontosan ez is történt: a hazai nyomás alábbhagyott, a Tottenham pedig visszajöhetett a meccsbe. Amíg a vendégek az első félidő 39. percében tudták csak először egy gyenge helyzetecskéig elverekedni magukat, addig a második félidőben már jóval többet járt a támadó harmadban a labda. A védelmünkre nehezedő nyomás pedig nem feltétlen vezetett volna ilyen látványos veréshez, azonban Herrera jelenléte akkora problémákat jelentett a szerkezetben, amit nem lehetett szárazon megúszni.
Gondolom senkinek sem kell elmagyarázni, hogy Herrera nem középhátvéd, valószínű soha nem is vett részt olyan edzésen, amelynek során három, vagy akár négy védő együttmozgását oktatták volna, így pedig nem lehet leégés nélkül végigdzsesszelni egy teljes félidőt, ahol ráadásul a társak is fáradtabbak az átlagnál az első félidei presszing miatt. Elkezdtek megjelenni a védelem és a középpálya között ugyanazok a szakadékok, amikről már a Sevilla elleni BL-exitálás után is beszéltem.
Emellett Shaw és Valencia helyezkedése is rendesen aláásta a védekezést, ők ketten a korábban is említett magasabb helyezkedésük miatt alig tudtak visszazárni labdavesztések után (akárcsak a középpályások, teszem gyorsan hozzá), így nagyon hamar kiszolgáltatottá vált a három tagú védelem, Herrerával az élen.


Rögtön a második félidő elején vagyunk és máris ég a gyep a védelem talpa alatt. Shaw és Valencia (piros ikszek) képtelenek időben visszazárni, a mögöttük keletkező szakadékokba (zölddel) nyugodtan beindulhat boldog-boldogtalan, ezúttal Eriksen (sárgával) teszi ezt. Középen a támadók három a három ellen maradnak a védelmünkkel (támadók kékkel, védők sárgával). Ami pedig még rosszabbá teszi a helyzetet, a védelem előtti terület (kérdőjel) kong az ürességtől, senki sem felügyeli, egy esetlegesen visszagurított labdával szemben mindenki tehetetlen lesz (ide kapcsolódik a következő kép is).


Közvetlenül az előző kép után vagyunk pár másodperccel, az időt ne nézzétek, ez már a visszajátszásból lett kivágva. Ebből a szögből sokkal jobban látszik, mennyire rossz a helyzet: Shaw és a mögé bestartoló Erisken között (kékkel) fényévnyi a távolság, a túloldalon Valencia (piros iksz) szintén tehetetlen, ő néhány centivel Shaw mögött tart a visszazárással, nyilvánvalóan mindkettejük számára esélytelen odaérni még az akció végére is. Középen Dele Alli (zölddel) már visszalépett arra az üres területre, ami a védelmünk előtt tátong, a neki visszagurított labdára pedig nem tud kilépni a védelem (sárgával), így is két támadót kell őrizniük. Dele Alli veszélyes lövése szögletre pattan, amiből a Spurs megszerzi a vezetést.

A gól után Mourinhonak szinte ideje sem volt változtatni bármin is, mert máris jött a második találat, az idegenül mozgó Herrera közreműködésével.


Közvetlenül a gól előtti másodpercekben vagyunk. A megszokott védőnégyes tagjai (Shaw, Smalling, Jones, Valencia, sárgával) tökéletes vonalat tartanak fenn, épp egy lescsapdát próbálnak kivitelezni. Herrera azonban (pirossal) elcseszi az egészet, a jól tartott védelmi vonal mögé méterekkel belóg, nem tud megfelelően helyezkedni egy lescsapdánál és együtt mozogni a többiekkel, az általa őrizni próbált Lucas Moura pedig emiatt végig játékban marad. Azonban gyorsan hozzátenném, hogy ez nem Herrera hibája, ezt nem lehet ugyanis egyik hétről a másikra elsajátítani, ehhez jó esetben is hosszú hónapok kellenek a tréningpályán. (Következő képen a folytatás).


Az előző képhez képest pár másodperccel később vagyunk: nézzétek, ahogy a Spurs felpasszolt labdája után Smalling (sárgával) reflexből emeli a kezét a partjelző felé, lest jelezve, amiben igaza is lenne, csak szegény srác nem látja, hogy a háta mögött ténykedő Herrera (pirossal) egyrészt csúnyán belóg mögöttük, másrészt nem tud mit kezdeni a beinduló emberrel (zöld). A Tottenham pedig köszöni a hibákat, és gólra váltja ezt is, 0-2.

A hidegzuhany után Mourinho azonnal lekapta Herrerát, Lindelöföt beküldve a helyére. Kérdés, hogy erre minek kellett 50 percig várni. Ha Lindelöf bevethető volt, akkor elképzelésem sincs, miért nem ő kezdett Ander helyén.
Mourinho ugyan még Fellainit és Sanchezt is pályára küldte, és a három védő helyett néggyel fejezte be a meccset, de ez sem tudott menteni a helyzeten.
José véleményem szerint a legnagyobb hibát Herrera védelembe erőszakolásával követte el, nem tudom miből gondolta, hogy meg fogja úszni kapitális hibák nélkül a kilencven percet. Az első félidei letámadás működött, mindössze a helyzetkihasználás hagyott minket cserben, amire rá is ment a teljes meccs.