Valahányszor a Sevilla menetrendszerűen megver minket 2-1-re, érkezik egy összefoglaló a meccsről is, kicsit kevésbé világvége hangulattal, mint mondjuk két évvel ezelőtt, de azért kicsit borúsan.
Tulajdonképpen nem sok fű nőtt a Unitednek spanyol csapatok ellen egyetlen sorozatban sem, kivételt képez ez alól egy Barcelona elleni BL-elődöntő (2008) és egy szintén Barcleona ellen vívott KEK-döntő (1991), valamint a Celta Vigo elleni EL-elődöntő 2017-ből.
Ha visszafelé indulunk el az időben: múlt vasárnap elintézett a Sevilla (ismét), tavaly a Barcelona söpört ki a BL-ben a 8 közül, 2018-ban megint a Sevilla állta az utunkat ugyanott egy körrel korábban, 12/13-ban a Real Madrid vándorolt tovább a 8 közé helyettünk, 11/12-ben a Marcelo Bielsa vezette Bilbao csontozott ki a számunkra kevésbé érdekes EL nyolcaddöntőben (báj dö véj, vele találkozni fogunk a Premier League-ben a rég látott kedves ismerős, a Leeds United padján, és tartok tőle, hogy fog még borsot törni az orrunk alá). Ezek után a 2011-es BL döntőjében ismét jött a Barcelona kiosztani a ránk szabott spanyol télikabátot, miután ezt két évvel korábban megtették a 2008/09-es kiírásban, 2002/03-ban jött a félelmetes kerettel felálló del Bosque-féle Madrid (és a „szerintünkalegjobbmeccsamitazOldTraffordvalahalátott 4-3”), éés.. oké, egy évvel korábban kiejtettük a Deportivót, majd a 99/2000-es BL kiírás negyeddöntőjében megint elvert a Madrid.
Sokszor rúgott már minket tökön az élet páros lábbal, de spanyol csapatok ellen általában szöges bakancsot is húz előtte, és most már kezd egy kicsit fájni. Lejjebb megnézzük, hogy mi siklott ki a Sevilla ellen – ismét.
A mi kezdőnk borítékolható volt, a Soton ellen újonnan lesérült Luke Shaw-t ugyan visszavártuk az EL befejező szakaszára ám mégsem épült fel, Williams vette át a helyét, valamint a kapunkban ismét feltűnt de Gea – Solskjaerék alighanem ezúttal elfelejtették meghallgatni az Ördögi Kör legutóbbi adását, továbbra sem értjük mi indolkolta az ő játszatását Romero helyett. Solskjaer részéről tehát a körülményekhez képest legerősebb 11 állt fel a megszokott 4-2-3-1-gyel.
A túloldalt Lopetegui szintén nem állt neki hazárdírozni a formációval, a Sevilla tulajdonképpen ezzel a 4-3-3-mal dzsesszelte végig a szezont, és döcögött be 4. helyen a bajnokság végén, magabiztos, 10 pontos szakadékot nyitva az ötödik helyezett Villareal előtt. Ami a kapusposztot illeti, a stabil kezdő Vaclik sérülése után a marokkói Bounou (aka. Bono) kapott lehetőséget ellenünk, mi pedig rendes ellenfélként a világért sem tettük volna tönkre a szórakozását, megadván neki a minden ellenünk védő cserekapusnak kijáró 15 perc hírnevet.
A Sevilla játékterve jóformán előre borítékolható volt – Lopetegui a pálya két szélének bivalyerős megdolgozására esküszik, minden labdával azonnal fordulnak is ki a szélsőkhöz, akiket jelentős energiával és sebességgel támogat meg a jobb- és a balhátvéd, jelen esetben Reguilón és a Cityből is ismerős Jesus Navas. Mindketten komoly hatékonysággal végzik ezt a melót, a Sevilla ugyanis a La Liga legtöbb beadásával próbálkozó csapata, emellett grátiszként Lopetegui a középpályás hármast is erre áldozza fel általában: a háromszég két szélső csúcsát képző belső középpályás (de leginkább Banega) általában kihúzódik a pálya szélére, hogy labdabirtoklás esetén a balhátvéd-balszélső (avagy a túloldalt a jobbhátvéd-jobbszélső) bekapcsolódásával háromszögelgetve kerüljenek az ellenfél védelme mögé. Tiszta hát a Sevilla terve: labdaszerzés után azonnal kitenni a labdát a pálya szélére, Banega és Jordán segítségével, valamint Navas és Reguilón felfutásaival beadásokat kicsikarni, függetlenül attól, hogy hol is szereztek labdát, mivel a pozíciós játékuk elég gyengécske – ők nem gurigázgatnak ki a tizenhatoson belül (illetve az előterében) olyan helyzeteket, mint mondjuk nálunk a Martial-Rashford-Bruno trió.
A meccs kezdeti szakaszában máris elkezdett a tűzzel játszani a Sevilla, ugyanis a védelem kicsit magasra tolva próbálta tartani magát (elsősorban a Navas-Reguilón páros dolgát próbálván segíteni ezzel, sokkal jobb helyzetben vannak akkor ugyanis ők ketten, ha nem a saját kapujuk elől, hanem mondjuk a felezővonalról indulva kell felfutniuk, legalábbis véleményem szerint ez mögötte a logika). Ez pedig a Rashford-Martial-Greenwood futógépek ellen nem egy kellemes állapot, mindezt pedig csak súlyosbították a Navas-Reguilón duó felfutásaival keletkező szabad helyek a Sevilla két középhátvédjének két oldalán – ezt próbáltuk meg kihasználni. Tovább rontotta a Sevilla helyzetét az, hogy továbbra is a kezdő tagja volt az a Diego Carlos, aki a nem a legmeggyőzőbb középhátvéd a La Ligában, az ő külső oldalán keletkező folyosókat megdolgozva hozott össze egy büntetőt már az előző körben is a Wolverhampton (hogy aztán kihagyják és ki is essenek), ettől függetlenül azonban Diego Carlos hibái megmaradtak, mi pedig ugyanezeket a folyosókat próbáltuk szétkapni az első 15-20 percben, az eredmény: egy büntető Diego Carlosról 9 perc alatt, majd ugyanez a Diego Carlos be is sárgult újabb 10 perc múlva.
A Sevilla a gól után is próbálta ugyanúgy erőltetni a széljátékot, úgyhogy a szélsőhátvédek felfutásai, valamint Banega és Jordán pályaszéli helyezkedései mellé még En-Neysri is rendszeresen a pálya szélére vándorolt középcsatárból – vajmi kevés esélye lett volna ugyanis Lindelöf és Maguire szorításában. Logikus volt hát ez a megoldás a Sevilla részéről, En-Neysri amúgy sem vesz részt soha az akciók építgetésében, úgyhogy ezzel tovább súlyosbodott a spanyolok jelenléte a pálya szélén – egy sor kellemetlen kérdés elé állítva a védelmünket, Lindelöffel az élen.
A pálya közepe ezzel relatíve szabadt maradt nekünk a szervezéshez, leginkább Brunonak és Pogbának, nem egyszer fordult elő, hogy a pálya közepén némi nyomás gyakorlása után megfosztottuk a Sevillát a labdától valahol a kezdőkör környékén, majd létszámfölényben lekontráztuk őket – amiknek a végén aztán vagy Fred nem talált kaput, vagy elpöcsörésztük a lehetőséget a tizenhatos sarkán hozott rossz (és lassú) döntésekkel.
Mindez elsősorban Pogba számára jelentett komoly előnyt, egyetlen világbajnokunk hajmeresztő számokkal hozta el a man of the match titulust, 25 passz a támadóharmadban, öt kialakított helyzettel, 9-szer vert meg ellenfelet 1 az 1-ben és 12-szer szerzett vissza labdát. Ami pedig szerintem az ellenfél középpályás töketlenkedésénél is nagyobb segítség volt számára, az Fred jelenléte, aki a többi szóba jöhető partner (Matics és McTominay) közül a legtöbb energiával rendelkezik. Matics immobilitása és McTominay egyszerűbb, rövidebb hatósugarú és lassabb passzjátéka úgy néz ki Fredet teszi Pogba jelenlegi legjobb párjává, valószínű ezért jutott csak McTominaynek epizódszerep az újraindulás óta – a skót mindössze 4 meccsen volt kezdő a 14 alkalomból.
Pogba mellett pedig természetesen Bruno is produkálta magát, többször is kiszolgálva a társakat, hogy aztán töketlenkedésbe/elpuskázásba fulladjon a legtöbb kísérlet.
Nem állt hát valami rózsásan a Sevilla szénája, úgyhogy Lopetegui még az első félidőben mélyebbre parancsolta vissza a Sevilla védelmét, hogy stabilizálja valahogy a helyzetet, ami többé-kevésbé sikerült is. Innentől kezdve elkezdtek jönni a Sevilla akciói is, kivétel nélkül a pálya szélén, amire azért megpróbálhattunk volna felkészülni, de nem nagyon sikerült. Rashford és Greenwood ugyanis nem sokat tett hozzá a védekezéshez, amit a meccs alatt a kommentek közt is jeleztem, ha a saját térefelünkön felállt a védelem, akkor természetesen visszahúzódtak ők is, de a ténfergés és a passzok elcsípési szándékának gyenge imitálása nem minősül védekezésnek. Nyilván nem árt, ha Rashford és Greenwood némi üres térrel rendelkezik maga körül ha netalán labdát szerzünk, mert így van esély kontrát indítani, de amikor a Sevilla ekkora számháborúzást rendez a pálya szélén, ahol ráadásul sebességgel is jól állnak, akkor nem ártana ott egy kis segítség, ez pedig sajnos nem nagyon érkezett. Ketten összesen 2 szerelést tudtak bemutatni nulla blokkolt átadás, nulla elcsípett passz és mindössze egyetlen tisztázás mellett. Értem én, hogy nem akartuk beáldozni a támadópotenciáljukat a védekezés kedvéért, de nem hiszem, hogy egy európai kupasorozatban a 4 között ez szégyen lenne, másfelől pedig mindkettejük borzalmas formában volt már ezen a meccsen az állandó játszatás miatt, már ami a befejezéseket és a támadóharmadban hozott döntéseiket illeti.
Többek között a két szélsőnk védőmunkájának hiánya okozta az egyenlítést is.
A gól alighanem Solskjaer tudtára adta, hogy ez a masszív széljáték probléma lesz a továbbiakban, úgyhogy azonnal ráparancsolt Rashfordra és Greenwoodra, hogy kezdjenek el innentől labdavesztés után azonnal visszazárni az embereikkel, amit meg is tettek, mindkettejüket lehetett onnantól látni, ahogy kergetik Navast és Reguilónt, de túl sok hasznunk így sem lett ebből – Greenwodon egyszer, Rashfordon pedig háromszor jutottak át az ellenfelek labdával, nem egyszer elég csúnyán (köténnyel egybekötve).
Az első félidő pedig ezzel tulajdonképpen lezárult, további érdemleges esemény nélkül.
A másodikban pedig Solskjaer alighanem úgy gondolta, hogy még egyszer utoljára tövig nyomja a gázpedált, és eldönti a meccset az 55-60. percig egy mindent elsöprő negyedórával, de ez megint csak az ordenáré befejezések miatt meghiúsult, a támadóinknak nagyon nagy szüksége lenne ugyanis rotálásra, ami nem történt meg egyáltalán – bár aligha mondok újat ezzel. Martialnak és Greenwoodnak is jött ki olyan helyzete, aminek a végén 1 az 1-ben maradtak Bonoval a tizenhatoson belül, de mindketten a kapusba lőttek, de adódott még ezeken felül is ordító gólhelyzet – mind sikertelenül. Elsősorban a második félidő elején vezényelt letámadásunk hozott legalább 2.0-ára való xG-t a tető alá (2.7-tel zártunk), Bono meg mindet kiszedte, innentől pedig tulajdonképpen kőbe volt vésve a sorsunk, mint minden csapatnak, amelyik ereje utolsó tartalékát is bevetve letámad és nem szerez gólt belőle.
Ahogy fogyott az energia, úgy jött át egyre könnyebben a Sevilla a térfelünkre és ami még fontosabb: úgy tartottak minket egyre könnyebben nyomás alatt amikor labdakihozatalokkal próbálkoztunk. Lopetegui ugyanis már az 56. percben kettős cserével élt, érkezett Ocampos helyett El Haddadi, valamint Neysri helyett Luuk de Jong, a spanyol mester szerette volna fenntartani a támadósorban az energiaszintet a széljátékhoz és a letámadáshoz is. Solskjaer pedig ezzel szemben semmiféle változtatással nem élt, a fáradó alakulatot egészen a 87. percig változatlanul hagyta, holott égető szükség lett volna némi plusz energiára, még akkor is, ha a cserepad nem képvisel akkora minőséget, mint a kezdőnk. Nem mellesleg szinte kiabált a helyzet egy Fred-Matics cseréért, ugyan feljebb Fredet neveztem meg, mint Pogba legjobb párja a kéznél lévő opciók közül, de Matics az, aki sokkal jobban kezeli az ellenfél nyomását és kihámozza a labdát a letámadás alól, míg Fred ebben tulajdonképpen használhatatlan.
Újdonsült kedvenc oldalam, az fbref szerint Fred minden sorozatot figyelembe véve idén összesen 38 alkalommal vett át rosszuil labdát és 48 alkalommal szerelték le, míg Matcsinál ugyanez a szám 17 rosszul átvett labdát és 29 leszerelés elszenvedését jelenti – igaz a szerb egy jó ezressel kevesebb percet játszott Frednél, úgyhogy 90 perccel leosztva Fredet és Maticsot is átlag ugyanannyiszor szerelik, viszont a szerbnek csak 1,1 rossz labdaérintése van meccsenként, míg Frednek 1,8.
Úgyhogy az ilyen utolsó félórás játék szerintem Matics jelenlétét kívánta, azonban ez sem következett be.
Ahogy pedig a lábak fáradtak, úgy veszett el a „támadópotenciálunkból” Williams és Wan Bissaka felfutása is. A támadópotenciált azért tettem idézőjelbe, mert még mindig tartom a véleményem, miszerint Wan Bissaka hiába egy szerelőgép-terminátor, labdával továbbra is alig produkál veszélyt, a túloldalon pedig Brandon Williams még kevesebb vizet zavar labdával, mivel alapvetően jobblábas, így az ellenfél védelmét általában belülről kéne támadnia – pont ott, ahol Rashford is szeretne betörni az erősebbik lábával. Williams az egész meccsen nem produkált semleges passzoknál többet ha hozzá került a labda, egyetlen beadási kísérletig sem jutott el, egyszerűen rossz nézni néha, hogy mennyire szenved a balszélen jobblábasként, amikor valami szöget kéne nyitnia magának a beadásokhoz.
A sorsunk végül a 78. percben dőlt el, egy olyan szituáció végén, aminél veszélytelenebbet nehezen tudok elképzelni. A becserélt Luuk de Jong nem dolgozta meg a pálya széleit úgy, mint En-Neysri tette, ő már beleállt a pozíciós harcba Maguire-rel és Lindelöffel, ami megint magával hozott egy menetrendszerű Lindelöf-hibát kulcsfontosságú szituációban. Lindelöfre én is rá kívánom húzni a vizes lepedőt, de hozzátenném azt is, hogy ha történetesen nem hibázik a beadásnál, akkor is csak ideig-óráig húztuk volna 1-1-es állással a meccset, a kapitulálás mindenképp jött volna, legfeljebb később.
A Sevilla vezető gólja után tulajdonképpen döglött lovakká változtunk, ami kicsit méltatlan lezárása a szezonnak, de kétségkívül illik a képbe: a támadók rotálásának hiánya, a szélsőhátvédek labdás játékának minősége mind megbosszulták magukat, azt pedig már hozzá sem teszem, hogy ismét veszélytelen volt kivétel nélkül mindegyik szögletünk. Az Európa Liga (számunkra) utolsó két meccsen már képtelenek voltunk gólt lőni nyílt játékból, a Koppenhága és most a Sevilla ellen is csak 1-1 büntetőt sikerült érvényesíteni, miközben 46 (!!) lövést eresztettünk el a kettőn együtt összesen. A szélsőhátvédeink is minimális kiszolgálást nyújtottak csak a támadóharmadban, míg az ellenfélnél Navas és Reguilón is jegyzett egy-egy gólapsszt, Lindelöf pedig ismét bebizonyította, hogy időnként elbambul a tizenhatoson belül, és hiányzik belőle az igazi védőösztön, amivel még rossz pillanataiban is „valahogy” kituszkolja a labdát a kapu előteréből egy centerbunkó. Amellett sem kívánok azért elmenni szó nélkül, hogy Solskjaer a 87. percig várt az első változtatásokkal, egyszerűen nem lehet ezt ilyen sokáig halogatni, még akkor sem, ha a pad minősége és formája kifogásolható.
A szezont már értékeltük egyszer, nem feltétlen ismételném el magunkat megint, összességében továbbra is pozitív véleménnyel vagyok a szezonról, ez a meccs pedig ismét felhívta a figyelmet arra, hogy hol is kéne javulni a továbbiakban (amit már eddig is tudtunk). Ha Solskjaer és a stáb továbbra is ugyanolyan tempóban hozza a pozitív változtatásokat mint eddig, akkor továbbra sem lesz félnivalónk különösebben.