Két különböző város vörös felei próbálják megakadályozni, hogy a legfőbb hazai trófeájuk a város kékebbik felén kössön ki – előbb azonban egymás közt kell lerendezni, hogy melyikük a vörösebb.

Elég nehézkesen döcögött el a szezon célegyenesére fordító kanyarba az AC Milan, ahol úgy tűnt, hogy majd’ 10 sovány esztendő után végre sikerül bajnoki álmokat is kergetni a Pirlo-Ibra-Thiago Silva-Nesta-Seedorf-Robinho nevekkel fémjelzett alakulat szétesése után, aztán szép lassan kiderül, hogy mégse. Ilyen ez a fránya világ, 1-2 hónap alatt is nagyokat tud fordulni, hát mág egy évtized alatt. Pirlo már rég Juventus-legenda, Nestát elnyelte a másodosztály kispadjainak romantikus (és valószínű bundákkal vastagon felöltöztetett) világa, Inzaghi és Seedorf egymás uán buktak ki a Milan edzői székéből, egyedül Ibra a díszlet stabil része továbbra is – még mindig képtelen abbahagyni a gólok tömködését (és még a svéd válogatottba is visszaverekedte magát, emberek) más kérdés, hogy ez is csak ideig-óráig segítség a csapatnak.
Stefano Pioli fiai egyébként kész csoda, hogy egyáltalán elmasíroztak idáig, miután a csoportkört sikerült erőlködés nélkül abszolválni – a „tizenhatoddöntőben” a Zvezda az oda- és a visszavágót is 10 fővel fejezte be, és így is csak az idegenben lőtt gólok intézménye döntött.
A bajnokságban szintén meggyőző rajt után úgy tűnt, hogy lesz némi fény az alagút végén (az első 15 meccsen a 45 megszerezhető pontból 37 be lett gyűjtve, vereség nélkül), aztán januárban a Juventus tette ki a hosszas pontszerző széria végére a piros ikszet. Azóta csak a hullámzó játék állandó, és a Milan is hasonlóan lehetetlen helyzetben van, mint mi, legalábbis ami a bajnoki tabella első helyét illeti – 9 pontos hátrányban az Inter mögött, és épp készülnek a második helyet is átadni a Juvenusnak, ahol Ronaldónak hirtelen megjött a kedve futballozni, miután a BL-ben a 16 között eldöntötte, hogy a Porto elleni visszavágón bújócska-világbajnokságot nyer – esélytelenül keresték a társak 120 percen keresztül.

Visszatérve a Milanra, szokásos sztori különben a házigazdáké: az Európa Ligát selejtezővel kellett kezdjék (az milyen kemény lehet már, amikor a kénköves pokol bejáratán sem engednek át azonnal, hanem még ezért is meg kell szenvedni, ráadásul nem is akárhogy). 3 extra mérkőzést is hozzátettek ezzel az amúgy is elég zsúfolt naptárjukhoz, nullára redukálva tulajdonképpen a pihenéssel tölthető időt az off-szezonban. A terhelés pedig elég szépen elkezdte felemészteni az erőforrásokat: a Serie A sérülteket összegző listáján a harmadik helyen ácssorog a Milan, kulcsjátékosok egész sora hagyott már ki több meccset is idén (míg az Inter példának okáért már rég kizúgott Európából, és alighanem utcahosszal lesz bajnok az idény végén).
Milánó vörösebbik felén ettől még per pillanat szépen fest a jövő, bár ők sem tudják megállni, hogy ne változzanak át időről-időre azzá a Rókává, aki bármikor gondolkodás nélkül pénzt ad ki fej nélküli Malackákért, szamarakért, és hozna még egy körhintát is a napokban. Ennek köszönhetően szépen alakul a keret, de a szárnyait bontogató, harmadik generációs Maldini-ivadék mellett azért fel-felüti a fejét egy-egy Mandzsukics, Diogo Dalot, vagy éppen Ibrahimovics maga, aki speciel 16 lőtt góllal vezeti a házi góllövőlistát (mert hát a sok reménytelen üzlet közt egyszer azért Rókának is lehet szerencséje) – nem hittem volna, hogy ezt egyszer leírom róla, de Ibrahimovics tulajdonképpen a futball „vasa”.

Kétségkívül látott már szebb napokat mindkét alakulat, és akadt már komolyabb tétre menő összecsapás is a Milan és a United közt (az a fránya 10 év ugye, ami alatt olyan nagyot fordul a világ), a sors pedig, úgy néz ki, mindig nagyon leleményes, és emlékeztet minket erre.
Belegondolni is szörnyű, hogy a Milannal vívott harcokkal kapcsolatos emlékeim első darabja, a 2005-ös nyolcaddöntő is már kerek 16 éves (amikből természetesen az összefoglalókon kívül semmit nem láthattam, mivel az akkori TeleSport keretein belül a Chelsea – Barcelona párharcát adták élőben oda-vissza, úgyhogy kénytelen voltam 90 percen át veszettül frissítgetni a tévén a teletextet). Pezsgett pedig az élet a United körül, a Rooney-Ronaldo duó még csak 19-20 éves volt, de meredeken törtek felfelé, mint a talajvíz, az Old Trafford épp bővítés előtt állt (67 000-ről a mai 74 000-re), Glazerék pedig épp készültek felvásárolni a klubot.

Rooneynak még volt haja (nem is kevés), a kicsit csípős nőnapi angol hidegben pedig még havazott is, annyira, hogy Dida Király Gábort megszégyenítő jégeralsóban kezdett. A Milan Nesta-Maldini-Cafú fémjelezte védelme pedig az egyik legnehezebb meccsét készült lejátszani, ahol a feltartóztatásra váró hazai támadósor egyik szélén egy élete formájban futballozó Ryan Giggs, a másikon pedig még egy kissé faragatlan, de máris fénysebességgel közlekedő Ronaldo készült rájuk támadni – aztán mégsem lett így, pedig akadtak bíztató jelek: a Milan csapata képtelen volt hosszú percekig rendes ritmusba rázni a passzjátékát, nálunk pedig minden támadóharmadba felhozott labdában volt veszély. Egészen rendkívüli volt például most visszanézni, ahogy Quinton Fortune az odavágó 10. percében megcsinálja Andrea Pirlón ugyanazt a cselt, amit Fernando Redondo adott el Henning Bergnek még 5 évvel korábban, ráadásul a pályának ugyanazon a pontján.

Két évvel előrébb ugorva már az elődöntőben sodort össze minket a szél legközelebb, és a párharcról hosszabban is megemlékeztem a Főnök úr sztoriját felgöngyölítő sorozatban, és ha választani kéne, akkor mindenképp az áprilisi odavágó lenne a kedvenc. Ekkor volt egész Európa legmodernebb alakulata a miénk (a világ egyik legrövidebb kispadjával), és a Milan matuzsálemjeiben épp maradt még szufla egy utolsó kampányhoz, azaz mindkét csapatot ereje teljében találta 2007 áprilisa.
A Milan Kaká egyszemélyes előadásával hamar lenyugtatta a kedélyeket, az Old Trafford pedig nem is olyan sokkal korábban látott már egy önfeledt támadójátékot bemutató aranylabdás brazilt, aki eldönt egy kieséses párharcot – kísértetiesen hasonlíott az egész a Real Madrid Ronaldója által 2003-ban elkövetett gyeprendezéshez, igaz Kaká végül nem jutott el mesterhármasig, bár kétségkívül megérdemelte volna, helyzete ugyanis akadt hozzá bőven még a duplázás után is.
Sokáig az Old Trafford volt hát a brazilok játszótere a BL-ben, de 2007 áprilisa volt az utolsó alkalom, hogy ezt a véelmünk még megengedte.

Újabb 3 évvel később pedig már az utolsókat is elrúgta a Milan, így a 2010-es párharcban a lényeges kérdések gyakorlatilag fel sem lettek téve, olyan hamar eldőltek – a visszavágónak nem sok sportértéke volt például, egyedül David Beckham próbálta magát valahogy visszafocizni az angol válogatott keretébe. Pedig még aranylabdás brazil is akadt a Milan keretében, de senki nem hagyta már szóhoz jutni. Nem ez a párharc volt már az, ahol Európa legjobb futballját játszották, de legalább sikerült kozmetikázni valamit a korábban elcsúfult mérlegen.

Ezzel az idei párosítással pedig eljött az újabb fejezet, az időközben eltelt 11 esztendővel pedig egyre nehezebb elszámolni. A BL helyett az EL-ben lerendezni ezt a párharcot már kevésbé felemelő, lázba hozni sem tud annyira, mint bármelyik korábbi verekedés, a legtöbb, amit kívánhatunk, az az, hogy 1-2 éven belül a 8 vagy a 16 között írjunk egy újabb fejezetet a közös történelemben, és ne csütörtök, hanem szerda este. Aranylabdás brazilt is hozhatnak, csak előbb venni kéne egyet, mivel az utolsókat idén ősszel tették ki a keretből.
A közvetítést a Sport 1 bonyolítja 20:45-től, a bepótolandó házi feladatot pedig ide szedtük össze:

2005 02 23 Old Trafford, odavágó
2005 03 08 San Siro, visszavágó

2007 04 24 Old Trafford, odavágó
2007 05 02 San Siro, visszavágó (nem tudom ezt ki akarná újra végignézni, de csak tessék)

2010 02 16 San Siro, odavágó
2010 03 10 Old Trafford, visszavágó

(A linkek pedig a footballia.net hézagpótló, egyben felbecsülhetetlen gyűjteményeire mutatnak, a teljes mérkőzések egyesével végignézhetők újra, egy teljesen ingyenes és villámgyors regisztráció után, amire nem tudlak elég nyomatékosan buzdítani titeket).