De hogy képes valaki az angoloknak drukkolni?

Ide eredetileg csak egy kommentfogót terveztünk a döntőre, de közben értesültünk egy nagyon durva dologról: a saját szerkesztőségünkön belül is bujkálnak elvetemült Anglia-drukkerek. De egy legalábbis biztos. Őt szembesítettük néhány olyan kérdéssel, amely a kommentmezőben is megfogalmazódott az elmúlt pár napban. (A nevét nem merte vállalni a sunyi kis patkány.)

– Ezt mégis hogy képzeled, te pöcs?

– Bocs, de mire gondolsz?

– Hogy vagy képes egy idegen ország válogatottjának drukkolni?

– Könnyen. A 96-os Eb volt az első, amit végignéztem, a magyarok nem voltak kint, az angolok meg igen, korábban is szimpatizáltam velük, egyértelmű volt, hogy nekik szurkolok. A PL-t akkor még nem néztem, nem is tudtam volna, a unitedes kötődés se alakult még ki, úgyhogy nem álltak a klubszimpátiák vagy ellenszenvek a drukkolás útjába. Arra se volt semmi okom, hogy a következő Eb-re vagy vb-re másik kedvenc csapatot keressek magamnak. A rossz szereplés, a lúzerkedés nálam nem indok a szakításra, a Unitednél se volt az az elmúlt 10 évben.

– Szóval akkor igazi angolbuzi vagy, fish, chips, tea, szar kaja, még szarabb időjárás, Mary kibaszott Poppins… London?

– Nem. Nyilván az én angoldrukkerségemnek semmi köze ahhoz, amiért egy angol az angol válogatottnak drukkol. A kötődést nálam nem az országhoz való (amúgy elég langyos) érzelmi viszony jelenti, hanem az a 25 év, amit örömködéssel, bosszankodással és még több bosszankodással töltöttem a tévé és a kivetítő előtt. Ha valamibe ennyi időt invesztálsz, akkor már mindegy is, hogy a legelején mennyire volt organikus a kötődésed ahhoz a valamihez, menet közben azzá válik.

– Jól van, hagyjuk a filozofálást, buzikám. Azt mondd meg, miért nincs hányingered attól, hogy unitedesként mindenféle aljanépeknek, City- és Pool-játékosoknak kell drukkolnod?

– Ha manchesteri születésű United-drukker lennék, akkor lehet, hogy nem tudnék egy Fodennek vagy egy Hendersonnak szurkolni, de ne csináljunk már úgy, mintha magyarként mi pont olyan intenzíven élnénk meg egy Leeds-United rivalizálást, mint egy Wythenshawe-i fanatikus. Ettől függetlenül, ha lenne egy Suárez-kategóriás tapló a válogatottban, akkor nem örülnék, de hát a Unitedben se szeretek mindenkit.

– Szép mentés köcsög, de ettől még az angol válogatott egyet jelent a beképzeltséggel és a régi dicsőségben való dagonyázással. Mire vannak annyira oda? Hogy ők találták fel a sportágat? Na, és? Mára már csak az arcuk nagy.

– Ebből sok minden igaz… volt az angolokra, de a mostani válogatott pont nem ilyen. Nincsenek sztárallűrök, a játékosok képesek helyén kezelni a sikert, Southgate pedig az egyik legintelligensebb, legempatikusabb menedzser, nemcsak a szövetségi kapitányok mezőnyében, hanem amúgy is. Ő nyilatkozta még a dán meccs előtt, hogy:

„Nincs olyan mély futballtörténelmünk, mint ahogy hinni szeretjük néha (…) Dánia persze már megnyerte egyszer az Európa-bajnokságot, úgyhogy jobb a mérlegük, és ezt az angolok egy része hajlamos elfelejteni.”

– Ugyanarról a Southgate-ről beszélünk, aki a 70. percben cserélt először, miközben ott ül egy Rashford, Sancho, Foden és Grealish a padján?

– Hát igen, ő sem tökéletes. De egy menedzsert az eredményei minősítenek.

– Meg az unalmas, szar játék, amit játszat. Nem ég a pofád, amikor azt látod, hogy Kane minden kontaktra úgy dől el, mint a liszteszsák?

– Kane ezen az Eb-n az angol Szalai Ádám. Az egyiket megtapsoljuk, a másikat meg pfujoljuk ugyanazért?

– Szalait is sokan kutyázzák a magyar drukkerek közül.

– Igen, akik nem értenek a futballhoz.

– Nemcsak Kane-nel van a probléma, a többiek is a minimálszart tolják. Nem is csoda, hogy a hősiesen küzdő dánokat is csak egy öngóllal és egy kamutizivel tudták megverni.

– Én elhiszem, hogy nagyon vonzó az Eriksen-eset traumája után főnixként feltámadó dán válogatott hősnarratívája, ez egy olyan sztori, ami mögé az egész világ be tudott állni nemtől, kortól és nemzetiségtől függetlenül, de azért tegyük félre egy pillanatra a romantikát. A dánok be sem jutottak volna az elődöntőbe, ha a csehek ellen nem kapnak egy kamuszögletet, amiből aztán gólt rúgnak. Az angolok viszont akkor is felborították volna a pályát, ha nincs ez a könnyű síppal befújt büntető. Az öngól se azért esett, mert a hátvéd hazagurította és a kis Schmeichel luftot rúgott, hanem az állandó nyomás következménye volt. Meg azé, hogy Sterling ott lihegett Kjaer nyakában. Ha nem is pont így képzelte el Southgate, de a terve működött.

– Jó, de milyen terv ez, untassuk halálra a nézőt?

– Ott voltam a német-magyaron az egyik szurkolói zónában, több ezren üvöltöttük végig a meccset. Szerinted, ha megkérdezem a magyarokat 1:2-nél, hogy kit zavar a gyenge labdabirtoklási arányunk és a defenzív játékunk, hányan panaszkodtak volna? És ki örült volna kevésbé, ha továbbjutunk, és úgy verjük az angolokat egy 91 perces Szalai-fejessel, hogy előtte csak gyilkoljuk a futballt?

– Ez komoly, te szerencsétlen? A magyar válogatottat hasonlítod össze az egyik legnagyobb futballnemzettel?

– Mitől is olyan nagy futballnemzet Anglia? 1966 óta semmit nem nyertek, még csak Eb-döntőbe se jutottak be. Évtizedeken át úgy léptek pályára, hogy nemcsak nyerni akarnak, de megfelelni annak az elvárásnak, amit a „dicső” múlt, a szurkolók és pszichopata bulvársajtójuk támaszt nekik. Tudja ezt Southgate is pontosan, de ő leszarja a romantikát, a pillanatot akarja uralni, nem kívánságműsort csinál. Tisztában van vele, hogy először a lúzerbélyeget kell lemosni, aztán mehet csak a joga bonito.

– A végén még kiderül, hogy Southgate akkora zseni, mint Sir Alex, Pepszi és Guttmann Béla együttvéve. :DDDDDDD

– Ezt senki nem állítja, a siker az FA-nek is köszönhető. Kitűzték a célt, és beletették a munkát. A válogatott legfiatalabb tagjai már ennek a reformnak a termékei. És ma már adatelemzők, analitikusok, játékosmegfigyelők tucatjai dolgoznak a szövetségi kapitány keze alá.

– Töröld le azt az önelégült vigyort magadról, mert pofán baszlak… Nem lesz majd ilyen jó kedved, amikor az olaszok kipicsázzák az „angol hülyéket, hülye angolokat” vasárnap este.

– Mióta az angoloknak szurkolok, a nagy tornák állandó soundtrackje az angolfóbok kárörvendő nevetgélése a menetrendszerű kieséseknél. Hát ennek a bulinak most vége, srácok. Ezt az angol válogatottat lehet gyűlölni, lehet csalózni, lehet a játékát fitymálni, egyvalamit nem lehet: lesajnálóan röhögni rajta. Ez már nem egy lúzercsapat, és akkor sem lesz az, ha kikap a döntőben.

– Mi akkor is utáljuk őket.

– Tudom, és imádom, hogy utáljátok.