Nehéz megmagyarázni hogy az embernek miért van második csapata, miért szurkol egy másik klubnak is, vagy hogy egyáltalán szükség van-e szurkolói energiáinak megosztására az amúgy is 50+ meccses szezonok világában. A futballszurkolós poliamoria kialakulásának számos oka lehet: az ember követ egy másik bajnokságot, ahol egy idő után mindenképp szimpatikussá válik egy csapat; szurkol a helyi megyeketteseknek vagy a Fradikának; külföldi tartózkodás/meccslátogatás alatt beleszeret egy közegbe; egy sikeres FIFA- vagy FM-karrier okán; vagy csak simán egy szerethető játékost/edzőt/csapatot fedez fel és utána közelebbről is követi őket. De fel lehet ülni a hypevonatra is, lehet szorítani az örökös lúzernek meg underdognak (úgy is, mint Dávidnak a Góliátok mezőnyében), meg hipszterkedni egy olyan klubbal amit mások maximum kétperces összefoglalókból és a livescore oldaláról ismernek. Mivel a magyar fociszurkolókat általában jól be lehet határolni 15-20 topcsapat követőiként, a másodlagos preferenciák általában más vonalon mozognak, teljesen más büdzsével és célokkal, a két csapat aligha játszik egymás ellen komoly tétmeccset. Na ez változott meg esetemben, ma ugyanis a United először találkozik az Atalantával, vagyis a második csapatommal.

Míg a szurkolói szerelem fő tárgyánál általában homályos az eredettörténet, hiszen csapatot egy életre választ az ember, az pedig egy hosszabb folyamat eredménye, a második csapatnál általában jól körülhatárolható a rajongás kezdete. Nálam ez a kétezres évek elejére tehető, amikor az olasz bajnokság megkerülhetetlen volt egy focirajongó számára, ráadásul már lehetett tévében is nézni a meccseket. Az akkori Serie A, bár már kezdett veszíteni a kilencvenes évek dominanciájából, még mindig brutálisan erős kereteket tudott felvonultatni, zseniális edzők irányítása alatt. Egy gondom volt nekem ezzel, hogy egyik csapatnak sem tudtam szurkolni. Nem szerettem a bírók által tolt Juvét, gyűlöltem az Intert és a Milant is, undorodtam a náció Laziotól, és bár akkoriban valamennyire mindenki Roma-drukker volt (Cafú, Totti, Batistuta), valahogy hozzájuk sem vonzódtam igazán (bár a bajnoki címüknek örültem). És akkor felfedeztem egy kisebb csapatot, akik gyakran játszottak jó meccseket a nagyokkal, de valahogy mindig elkúrták. Két hatgólos döntetlenre is emlékszem a Milan ellen, meg hogy hiába ikszeltek le egy szezonban a Juve-Milan-Inter trióval, mégis kiestek. Ráadásul szerencsétleneknek a földrajzi elhelyezkedés miatt (lombardiai klubról lévén szó) pont a két milánói sztárcsapat a nagy riválisuk, szóval a hangulat is felfokozott volt ezeken a derbiken. Mivel az Atalanta legjobb esetben is a futottak még kategóriába tartozott (néha a kiestek még kategóriába csúszva), igazi lúzer csapatként, kénytelen voltam a virtuális valóságban kihozni a bennük rejlő potenciált, vagyis a Football Managerben (akkor még leánykori nevén, CM-ként) rendszeres BL-szereplőt és bajnoki címért harcoló csapatot kihozni belőlük, ami akkoriban még elképzelhetetlennek tűnt a való világban.

Pedig a potenciál tényleg megvolt már az akkori klubban is, hiszen Olaszország legjobb utánpótlás-nevelő klubjának számítottak, sőt, a világ akadémiáit rangsoroló listákon is (topligás játékosok, válogatott játékosok, stb.) is az első tízben foglaltak helyet. Legjobb játékosaikat egy-két jó szezon után általában lerabolták a nagyobb olasz klubok, így sokukat nem is a bergamói kék-fekete mezben ismerhette meg a világ, pedig azért akadtak bőven nagy nevek, akik az Atalantánál kezdték. Donadoni, Tacchinardi, Pazzini, Montolivo, Bonaventura, vagy éppen a most nagyon kapós Kessié is Bergamóban tűntek fel. Mostanában a nagyobb klubok ráadásul már azelőtt lerabolják a legtöbbre hivatott akadémistákat, hogy egyáltalán beépülnének a csapatba, jó példa erre a két legutóbbi szezon legdrágább eladása: Kulusevski 3 bajnokit játszott az Atalantában (majd egy szezont a Parmánál kölcsönben) mielőtt a Juve kicsengetett érte 35 millió eurót, Amad Diallot pedig mi vettük meg ki tudja pontosan mennyiért 5 felnőtt meccs után. Hogy az Atalanta mégis képes volt kiemelkedni a ligák között ugráló nevelőklub imidzséből, azt pont ezen identitásának elvesztésének köszönheti. Na de ne szaladjuk ennyire előre.

Bár ma már Atalanta Bergamasca Calcio a klub becses neve (tehát az Atalanta B.C. nem arra vonatkozik hogy mennyire régen alapították a klubot), a kezdetekben nem volt ez mindig így. 1907-ben fiatal bergamói gimnazisták úgy gondolták, hogy a korszellemhez alkalmazkodva megalkotják saját fociklubjukat, az elnevezéshez pedig a görög mitológia női vadász- és futóbajnokához, Atalantéhoz fordultak ihletért. Igen ám, de Bergamóban nem ők voltak az első focicsapat, hanem a Bergamasca, és mivel az akkor még Prima Categoriának nevezett első osztályban nem szerepelhetett egy városból több csapat, egy playoff meccs döntött a tagságról, amit az Atalanta nyert. Nem sokkal később a két klub egyesült, így született meg a ma is hivatalosan Atalanta Bergamasca di Gimnastica e Scherma 1907 nevű klub, röviden az Atalanta B.C.

A kezdeti évtizedek nem hoztak átütő sikert, az átalakított olasz bajnoki rendszerben először 1937-ben jutottak fel a Serie A-ba, majd a negyvenes években stabilizálták magukat az első osztályban. Ezen időkből származik sokáig legjobb bajnoki helyezésük, az 1948-ban elért ötödik hely is, és ekkoriban kezdték úgy emlegetni őket, mint kellemetlen vidéki csapat, akikhez rémálom elutazni. 1958-ban távoztak a Serie A-ból, de nem kiesés hanem bundagyanú miatt, öt évvel később pedig megszerezték első és mindmáig egyetlen trófeájukat, mikor elhódították az olasz kupát. A sikereket és az európai kupaszereplést azonban gyászos időszak követte: a hetvenes évek nagyobbik részét a klub a másodosztályban töltötte (néha feljutva), és miközben 1982-ben az olasz válogatott vb-címet nyert a volt atalantás Cabrinivel és Scireával, a klub éppen visszacsúszott a harmadosztályba, története során először. Nagy átalakítások követték a kudarcot, az újjáformálódott klub pedig visszajutott az élvonalba, bejutott a kupadöntőbe (kikaptak a Maradona vezette Napolitól), és ezáltal ismét az európai kupákba. A KEK-ben 1988-ban egészen az elődöntőig meneteltek, ami különösen azért volt érdekes, mert mindezt másodosztályú klubként tették, ez azóta sem sikerült nem élvonalbeli klubnak. A kilencvenes évek második felét és a kétezres éveket szintén a két legfelsőbb osztály között jojózással töltötték, némi bundabotránnyal megspékelve (a klublegenda csapatkapitány, ekkor 38 éves Cristiano Donit bűnösnek találták, el is tiltották 3 és fél évre), ám immár 10 éve az Atalanta tartja a helyét a Serie A-ban, sőt, soha nem látott magasságokba ért.

A siker kulcsa a 2016-ban kinevezett menedzser, Gian Piero Gasperini. A Genoa egykori csodatevője, akit az Inter mindössze 5 (nyeretlen) meccs után elzavart, másodvirágzását éli Bergamóban, és mind ő, mind az Atalanta legnagyobb sikereit éli meg ezekben az években. Bár nehézkesen talált egymásra a csapat és Gasperini 3-4-3-as formációja (első 5 meccsén nem nyert), a bajnoki helyezések önmagukért beszélnek: a negyedik- majd hetedik helyet zsinórban három bajnoki bronzérem követte, pedig előtte sosem végzett az Atalanta az első háromban. Ráadásul Európában is bontogatta szárnyait a Gasperini-foci, hiszen egy nagyon kemény sorsolású Európa Liga idény (csoportban Lyon és Everton, majd nagyon peches kiesés a Dortmund ellen) után két, sikertelennek éppen nem nevezhető BL-idényt is fel tud mutatni a mester. A negyeddöntős kiesés a P$G ellen egy utolsó perces Csupó-Mócsing góllal, vagy a tavalyi, Real elleni vitatható Freuler-piros utáni búcsú sem az a vállalhatatlan kategória, bár valamilyen szinten megint csak lúzer dolog. Itt megjegyeznénk halkan, hogy két eddigi BL-idényükben mindig továbbjutottak a csoportból, mindkétszer angol csapat mögött, a második helyen.

Gasperini egészen egyedi taktikájával vált ismertté, a három középső védős rendszert ötvözte a megalkuvást nem ismerő támadójátékkal, így a 3-4-1-2 vagy néha 3-4-2-1-es rendszer bár formációban megegyezik a Tuchel-féle antifocival vagy a betömörülő PL-alsóházi csapatok felállásával, stílusában nem is állhatna azoktól távolabb. Az üres területek folyamatos keresésével, az oda váratlanul beinduló, pozíción kívüli játékosokkal és az oldalak túltöltésével az Atalanta ellenállhatatlan támadógépezetként funkcionál, amit jelez az elmúlt idényekben szerzett 77, 98 és 90 bajnoki gól. Kulcsa ennek a két szárnyvédő, akik valójában inkább szélső középpályások, gyakran legelöl helyezkedve és nem csak a vonalat taposva. Bár még a sikeres éveket követően is kénytelenek megválni kulcsemberektől (Castagne, Romero vagy a főnökkel csúnyán összebalhézó klublegenda Gomez), az Atalanta legújabbkori sikereit éppen annak köszönheti, hogy az akadémia neveltjeinek beépítése helyett szinte hibátlan átigazolási politikát folytatnak: olcsón vesznek többre hivatott, a rendszerbe jól beilleszthető játékosokat.

Nézzük csak meg a jelenlegi keretet, amelyből nem véletlenül lehet sok játékos ismerős az Eb-ről:

Játékos	Év	Eladó klub	Ár	Piaci érték
Musso	2021	Udinese	20M	20M
Toloi	2015	Sao Paulo	3,5M	15M
Maehle	2021	Genk	10M	19M
Palomino	2017	Ludogorec	4M	10M
Koopmeiners	2021	AZ	12M	16,5M
Gosens	2017	Heracles	1M	35M
Muriel	2019	Sevilla	18M	30M
Freuler	2016	Luzern	2M	25M
De Roon	2017	Middlesbrough	16,7M	23M
Malinovszkij	2019	Genk	13,7M	30M
Djimsiti	2016	Zürich	1M	22M
Pessina	2017	Milan	1,8M	20M
Hateboer	2017	Groningen	1M	16M
Mirancsuk	2020	Lokomotiv M.	14,5M	13,5M
Lovato	2021	Hellas Verona	8M	7M
Ilicic	2017	Fiorentina	5,5M	6M
Zappacosta	2021	Chelsea	9M	10M
Pasalic	2020	Chelsea	14,5M	23M
Zapata	2020	Sampdoria	12M	33M

Ami számunkra, United-drukkereknek jó hír lehet, hogy több kulcsember is sérüléssel bajlódik náluk. A védelemből Djimsiti és Toloi hiányzik, a két szélről pedig Gosens és Hateboer (beugró az Eb-felfedezett Maehle…), valamint a több helyen is bevethető középpályás, Pessina sem játszhat. A felállás így valószínűséggel az lesz, hogy a Musso kapus előtti védelem Palomino és Demiral mellett a középpályáról visszavont Koopmeiners-szel egészül ki, a játékot nagyban meghatározó Freuler – De Roon duó két oldalán pedig Maehle és Zappacosta fognak rohangálni (ne lepődjünk meg, ha néha helyet cserélnek). Az első hármast teljes rotációban tartja Gasperini, ha tippelnem kéne akkor a Pasalic, Malinovszkij, Zapata trióra tennék a Muriel – Ilicic duó kárára. Egy biztos, rohadtul nehéz dolgunk lesz egy karakteres focit játszó jó csapat ellen, ráadásul az Atalanta eddigi három angliai utazása során (az utóbbi 5 évben) megverte 5-1-re az Evertont, 2-0-ra a Liverpoolt, igaz, a másik manchesteri csapattól 5-1-re kikapott. Nagyon matekoztam, hogy mi lenne az az eredmény a következő két meccsen amivel mindkét csapat továbbjuthat, de az összes számítás vége az lett, hogy ezt a mait a Unitednek mindenképpen nyernie kell, és az sem ártana ha más csapat is pontokat bukna a svájci herbálon műfüvön, és akkor továbbjuthat elsősorban az első csapatom, nem mellékesen pedig a második csapatom is.