Mindenféle karácsonyi posztokkal adósak vagyunk, utólag is elnézést (mégsem írhat minden posztot MZ/xG), úgyhogy a standard, általános jókívánságok mellé csomagolunk egy könyvajánlót is.

Ha valakinek a borítóképről nem ugrana be (az fáradjon át a Merseyside blogra), annak eláruljuk, hogy Patrice Evra biográfiájáról van szó.
Vártam ezt a könyvet, mivel Evra tipikusan az a játékos, akiről én azt feltételezem, hogy szívesen ülnék le vele sörözni és hallgatni közben a sztorijait a klubról, az életéről, meg úgy általában bármiről. Igaz Evra szigorúan tartózkodik az alkoholtól, nem csak a sport miatt, hanem vallásos okokból is.

Ha megkérdeznek egy átlag Man Utd rajongót, hogy számára a játékosok közül kik jelentenek egyet a klubbal, akkor sokan Ryan Giggst, Scholest, Gary Neville-t, esetleg Wayne Rooneyt mondanák be elsőre, Evra neve pedig talán valahol a középmezőny végén merülne fel – ha egyáltalán felmerülne. A könyben pedig folyamatosan bomlik ki a háttérben Evra klub iránti szeretete, számos kis sztoriból derül ki mindez – Evrát tulajdonképpen azonnal beszippantotta a klubot jellemző „mindenáron nyerni kell és minden meccsen” mentalitás, ő pedig cserébe a legjobb éveit és az egészségét (és nem egyszer a családi békét is) adta a klubért. Mindez persze nekünk, gyanútlan szemlélődőknek a legtöbbször fel sem tűnt. Evra olyan szorosan nőtt össze a klubbal, mint a legtöbb legendánk, mégis ritkán emlegetjük velük együtt, mikor példálózni kell.

Azt eddig is tudtuk róla, hogy nem indult egyszerűen az élete, természetesen mesél erről is jócskán a könyv elején. Patrice-nek tulajdonképpen állandóan csatát kellett vívnia élete során, néha több fronton is – mégis élvezte ezt az egészet, valóban nem hazudik a borítón díszelgő cím, és a képen vágott széles mosolya sem.
Tulajdonképpen a teljes pályafutását egészségügyi gondokkal küzdve játszotta végig, a gyomorproblémáit csak karrierje vége felé, a Juventusnál tudták orvosolni, addig gyakori görcsökkel és hanyásokkal voltak a mindennapjai kikövezve – hogy ennek ellenére hogyan tudott szezonokon át a világ egyik legjobb (ha nem a legjobb) balhátvédje lenni, az rejtély. Erre némi visszatérő ágyéksérülések rakódtak rá grátiszként – Evra azonban a világért sem lett volna hajlandó megműttetni magát, nem akart ugyanis hónapokra kidőlni, ő harcolni akart a klubért – inkább vállalta a fájdalmat és az állandó begyógyszerezést, és az ezzel járó további gyomorgörcsöket. Elmondása szerint egész karrierje során kb 30 meccs lehetett, amin 100%-os állapotban játszott, a többin mind küzdött valami problémával, de ennek semmi jelét nem igyekezett adni – a környék, ahonnan származik egészen másra nevelte.
Természetesen mesél a gyerekkori mindennapokról is, amit nem a legjobb körülmények közt kellett eltöltenie – Párizsnak ugyan nem a legsötétebb gettónegyedében nőtt fel, de nagyon közel volt hozzá.
Mesél róla, hogy milyen az utca törvényei közt felnőni, ahol ha gyengének tűnsz, azonnal szétszednek – majd arról, hogy milyen, amikor később rájön, hogy a profi futball már nem feltétlen az a közeg, ahol ezeknek a szabályoknak mentén érvényesülni lehet. Amíg az utcán a rivális bandákkal fel lehet venni a versenyt, addig nem biztos, hogy klubelnökökkel es managerekkel tárgyalva is kifizetődő lesz ugyanaz az attitűd.
Mesél sokat a gyerekkori nélkülözésről, a könyben pedig előkerül egy fotó is, amin a kis Patrice egy szakadt VW Polo mellett pózol úgy, mintha a sajátja lenne, holott messze volt attól az Evra család, hogy autójuk lehessen – és utána arról, hogy milyen volt, amikor profi futballistaként hirtelen elkezdett komoly pénzeket keresni és hogy bizony gyakran több pénze volt, mint józan esze, és többször képzelte magát a világ közepének, mire lassan benőtt a feje lágya.

Betekintést nyerünk rajta keresztül a francia válogatott öltözőjébe is, pontosabban abba a káoszba, ami a 2000-es évek végén, illetve a 2010-es évek elején jellemezte a kakasos alakulatot. Megtudjuk, milyen végletekig leterhelő feladat ennek a válogatottnak a csapatkapitánya lenni egy vébén, és milyen átkozottul leharcoló, amikor óvodás mentalitással van megáldva a játékoskeretnek legalább a fele, és grátiszként a szövetségi kapitány is. Betekintést nyerünk az ominózus 2010-es Dél-afrikai sztrájkba is, Anelka hazaküldésébe, és végül leülhetünk vele egy szállodai bár székébe, ahol a játékosokkal megértően viselkedő francia külügyniniszter a szeme láttára rúgja ki a francia labdarúgó szövetség elnökét és Raymond Domenechet is (majd otthon a sajtónak azért elhordja a játékosokat a hátuk mögött mindenféle alávaló rebellis söpredéknek, mert hát miért pont a miniszterek viselkednének felnőttként. Tiszta csikágó az az ország, de tényleg).

Evra karrierje állandó harc – a gyerekkor egy folyamatos küzdelem a bandáért, a boldogulásért, a klubfutball állandó küzdelem a kezdőbe kerülésért, a trófeákért, a válogatottban a rengeteg ego közös irányba terelése tűnik lehetetlen feladatnak, a mindennapok is állandó harcot jelentenek az egészségügyi problémákkal, mindeközben az asszony is 8 éven keresztül perlekedik vele, amiért képtelen Manchestertől (és leginkább Fergusontól) elszakadni végre.
És mesél az őt gyerekként ért szexuális zaklatásról is, ami kész csoda, hogy nem tette teljesen tönkre az életét. Úgy mesél róla, mint egy keményebb becsúszó szerelésről – oké, felrúgtak, leporolom magam, menjünk tovább.
Evrát egész élete során számtalan erő próbálta visszatartani, tulajdonképpen minden eredő 180 fokban ellenkező irányba mutatott, mégis a legjobb labdarúgók közé játszotta magát – hogy hogyan, az számomra még a könyv után is rejtély.
Mesél végül arról, hogy Ferguson távozása után hogyan esik szét az öltöző a tanácstalan Moyes regnálása során mindössze néhány hónap alatt, mesél Suárez rasszista ugatásáról, ami ugyan érzékenyen érintette, de mégis meg tudott bocsájtani, mesél arról, hogy milyen nehéz szívvel hagyta ott végül a Unitedet (és hogy milyen kevésbe került volna a klubnak az, hogy tovább is maradjon és aláírja a szerződéshosszabbítását 2014 nyarán. Nem, nem pénzbe került volna, Ed Woodward azonban sajnos nem a legélesebb kés a fiókban, mikor man managementről van szó. Evra csak annyit szeretett volna, hogy a klub éreztesse vele, hogy szükség van itt rá, azonban Woodward „gáláns” ajándéka – a jó szolgálatára való tekintettel hagyja ingyen távozni – nála is betette az ajtót).
Betekintést nyerünk utána a Juventus öltözőjébe is – leginkább abba a kemény, statáriális módszerbe, amivel felkészítik a játékosokat és minden szabad percüket igyekeznek leszabályozni, mint valami szigorított fegyház rabjait – de ugye sejtjük, hogy Evra erre is csak jó szívvel emlékszik vissza, mert ő még ezt is élvezte.

Megismerjük ezt a mosolygós arcot kicsit jobban is, aki végtelenül barátságos még azokkal is, akik nem feltétlen szolgálnának rá erre, illetve aki minden támogatást megad, hogy sokkal jobb balhátvéddé fejlődj, de a helyének a megtartásáért bármit képes feláldozni, ha pedig összezördültök, akkor legfeljebb visszaszól, de ha a családját fenyegeted, akkor lever, mint vak a poharat.

Nincs olyan futballkörnyezet, amit ne élvezett volna – legyen az egy világ elől eldugott olasz falucska harmadosztályú csapata, monacói csillogás-villogás, manchesteri „nyersz, vagy meghalsz” helyzet, vagy torinói fegyház.
Én, mint aki sok dologba beleütötte az orrát, de sosem volt képes egyet választani közülük, amiben igazán feloldódna, ezt csak csodálni tudom.
Furcsa lesza párhuzam, de volt szerencsém a McLaren, illetve később a RedBull főkonstruktőrének, Adrian Newey életrajzi könyvéhez is. „Életrajzi”, az idézőjel nem véletlen, ugyanis a jó Adrian az égvilágon semmiféle szocális kapcsolatot, illetve hátteret nem bont ki két szónál többen, ellenben az összes általa tervezett autó jellemzőit, problémáit és zsenialitását aprólékosan bemutatja szezonról szezonra, nem pazarol semmi másra egy felesleges mondatot sem, a könyvet mégis az életrajzának nevezi – mivel valóban ez volt az élete.
Pontosan megtudjuk, hogy mitől volt világverő a RedBull a 2010-es évek elején, milliméter pontossággal, a válásáról pedig mindössze annyit közöl, hogy „a reptérről hazatérve egy cetlit találtam a konyhaasztalon, Marigold írta, azt mondta elválik tőlem és a gyerekeket is elviszi magával. Szarul esett. Hétfőn pedig már újra a wokingi központban voltam.”
Evrával is tulajdonképpen hasonló a helyzet, ugyan beszél a szüleiről, a testvéreiről (26 is volt neki!) és a barátairól, de túl nagy terjedelmet nem szentel nekik a könyv – ellenben a játéknak annál inkább.

Végül pedig a könyvet természetesen ajánlom, általában tartózkodom a sportolók életrajzi könyveitől, mivel eddig szinte csak a középszar minőség volt a legmagasabb, amit ezek megütöttek (korán kezdtem ezt a műfajt, úgyhogy csak a Forma 1-ről olvastam eleinte, és csak magyarul, úgyhogy a minta nem volt feltétlen reprezentatív, de futball terén sem láttam jobbnak a helyzetet). Egy sportoló ugyanis ritkán képes magától kiválasztani azokat a történeteket, amiket érdemes megosztani a közönséggel, a legtöbbször olyan tényeket sorol fel tárgyszerűen egy életrajzi kötet, amit már amúgyis betéve tud minden olyan szurkoló, aki legalább heti szinten néz meccseket. Mindenképp kell egy jó újságíró-figura, aki kiválóan interjúztat és tud érdekes kérdést feltenni, amire válaszul meg tud nyílni az alany, és a végén kell egy jó író is, aki mindezt olvasható szinten gatyába rázza.
Ez pedig nem mindig sikerül.
Csalódnom kellett korábban Schumacher temérdek biográfiáiban és mindenféle dokumentumfilmjeiben, csalódnom kellett Ferguson „My Autobiography”-jában (abban annyira, hogy ennek köszönhető a Ferguson story sorozat itt a blogon), csalódnom kellett Collina életrajzában, csalódnom kellett Pirlo memoárjaiban, csalódnom kellett a Roger Federer Story-ban is, tulajdonképpen akárhová nyúltam, csak a középszar köszönt vissza. Evra könyve ennél azért egy fokkal jobb, egy olvasást mindenképpen megér, de azért az átütő erőt nem innen érdemes várni.
Ja, a könyv sajnos csak angolul elérhető, magyarul nem nagyon lesz rá esély, de legalább kihozza az Amazon is, de néhány hazai e-könyvesbolt is terjeszti, még ha nem is a legnagyobbak. Ha mindenki jövőre is jól viselkedik és nem outozik túl hangosan, akkor valami nyereményjáték során kisorsoljuk esetleg, vagy valami.

Mindenkinek boldog karácsonyt (utólag is, bocsi, tudjátok, ingyenes blog meg minden), illetve boldog új évet kíván a Stretford End, nemsokára jövünk egy podcasttal is, ha Beyonder végre végez a filmes elfoglaltságaival.