Oké, tudjuk, igazából szamóca hullik a fáról, nem szilva, amit épp Boborján, a jeti Micimackó készül lerázni onnan (vagy csak nagyon vágyik rá, igazából mi sem tudjuk eldönteni).
Ritka alkalomból írhatunk ismét beharangot: újra BL-nyolcaddöntőben talált minket a történelem egyre nagyobb hullámokat vető vihara. Ennek alkalmából a figyelem legjavát az ellenfélre fordítjuk, úgyis rég láttuk őket, és jó eséllyel újabb 20-30 év telik el, mire megint látjuk egymást.
Kezdjük a bemutatást a legelején: ha már a címben szóba került az Atleti címere, akkor azért egy gyorstalpaló OKJ-s képzés keretében bővebben is szót ejtünk róla, mindenki nyissa ki a füzetét a hátuljánál, és ceruzával írjon.
Először is, honnan jön a medve, meg a fa, meg ilyenek.
Bonyolult a sztori, az Atletico klubjának otthont adó Madrid város nevének eredete is meglehetősen sűrű homályba vész, nyelvészek és történészek ütlegelték egymást véresre a teóriák érvényessége fölött folytatott vitákban. Alapvetően két tábor ágyúzza egymást szakadatlanul: az egyik szerint a város neve a mórok idejéből ered, mikor is az itt létrejött települést „Al-Magrit„-nak (nem, nem Margit, nem röhög), azaz arabul vízforrásnak neveztek el (a várost kettészelő Manzanares-folyó után). Később ez a név alakult át az évszázadok során (Magerit-Matrit-Madrid).
A másik tábor szerint a város neve a latinoktól ered, akik elsőre Ursaria-nak keresztelték el (magyarul kb. a „medvék földje”), mivel egy hatalmas erdő vette körül a települést, ahol az átlagosnál is magasabb volt a medve-koncentráció. Az erdőkben pedig egy bizonyos fa, név szerint a madroño volt a legelterjedtebb (magyarul szamócafa) – Madrid városa hát a latinok szerint tulajdonképpen egy szamóca az ország kuglófjában.
Ez a vita tulajdonképpen a magyar nyelv eredetéről szóló elméletekkel ekvivalens, nem egyszer politikai indíttatások is húzódtak a háttérben, mikor dönteni kellett, hogy épp melyik magyarázat kedvesebb az őshonos népségnek. Számunkra a lényeg, hogy az Ursaria név végül Madrid város címerének is alapjául szolgált, amin egy medve vágyakozik a szamócafa termése után, ezt vette át az Atletico is, mikor a 20. század elején végre leszoktak róla, hogy a Bilbao logóját másolgassák mindenáron (gondolom ekkor kezdték el kopirájtilag szankcionálni a sportklubok logójának utánzását Európa-szerte, feltűnően sok klub címere esett át jelentős változásokon ekkoriban).
A kék csík a hét fehér csillaggal az Ursa Minor (Kis Medve) csillagképet hivatott szimbolizálni, a piros-fehér csíkok pedig a klub színeit alkotják (a kékkel együtt). A színek választását egyébként általában a klubok számára fontos értékek szimbolizálására szokták összeválogatni, azonban az Atelticónál ezt a feladatot úgy néz ki, hogy a bérszámfejtőre sikerült bízni: a klub alapításánál a legolcsóbb szövetminta, amit készen kapni lehetett, az a matracgyártáshoz használt piros-fehér mintájú volt, így ez díszelgett a klub mezén, és így a címerben is – innen ered a Matracosok becenév is.
Ennyit a rövid szimbolikáról. A klub 1903-as alapítása után nagyjából 90 év telt el különösebb esemény nélkül, mígnem elérkezett az 1991/92-es KEK-szezon második fordulója, amikor is az Atletico összeakadt a sorsolás után a címvédővel, azaz velünk. A kispadjukon Luis Aragones ücsörgött ekkor, aki játékosként még a 60-as/70-es években 10 szezon alatt 265 alkalommal öltötte magára az Atletico (és a spanyol textilipar) remekművét. Egyébként Aragones karrierje nagyon hasonlít arra, mikor a Championship Managerben a rengeteg algoritmus futkosása közben kiakad az AI, és a gép által irányított klubok egyike elkezdi kirúgdosni az edzőjét, aztán újra felvenni őt: Aragones négy különböző alkalommal is volt az Atletico Madrid managere. Azonban ha hisszük, ha nem, Aragones nincs egyedül ezzel a fícsörrel, mivel többek közt Jupp Heynckes is négyszer ült le a Bayern vezetőedzői székébe, ezen felül a legendás (legalábbis otthon, Törökországban mindenképpen világhírű) Fatih Terim is negyedjére boldogítja a Galatasaray rajongóit szolgálataival, és még Guidolinnak is a négyes a szerencseszáma, aki a Palermónál változtatta a klub székházának bejáratát forgóajtóvá. (Ennél már csak egy szinttel lejjebb találni hasonló bolhacirkuszokat, az abszolút rekorder az a lengyel Franciszek Smuda egyébként, aki a Widzew Lodz kispadján ötször, a Wisla Krakow-nál meg négyszer fordult meg, aztán vélhetően a személyzet legutolsó tagja is huzatot kapott).
Egyébként a párharcban sok szamóca nem termett nekünk, Aragones legénysége egy kenyere javát már korábban a Barcelonánál és a nagyobbik Madridnál megevő (és kicsit köpcösödő) Bernd Schusterrel a soraiban is eltarolt minket, odahaza 3-0-lal indítva a pofozkodást, az Old Traffordon meg jó volt az iksz is. Egyébként hiába volt nagy a hátrányunk, a visszavágó nem indult reménytelenül: az akkor még sokkal spanyolosabb futballt játszó vendégek megszenvedtek az elején Ferguson ívelgetős Manchesterével, ahol 25 yardnál rövidebb passzt kiosztani szégyen lehetett, a futószalagon érkező oldalváltások, becsúszások, előre lőtt labdák és beadások alatt roskadozott az Atletico gépezete, Mark Hughes pedig már a negyedik percben vezetést szerzett. A nyomás pedig csak fokozódott a vendégeken, a veszélyesen záporozó labdákból azonban nem lett második találat. Az elpazarolt energiát pedig büntette az Atletico: a második félidőt zavartalanul gurigázták végig a térfelünkön, az egyenlítést végül Schuster hozta össze egy szabadrúgásból – aznap este pont nem Schmeichel védett, bár mindegy is, a gól pontosan megegyezik azzal, amit Baslertől nyelt be dán óriásunk a 99-es BL döntőjében, alighanem ő is tehetetlen lett volna, igaz ez a másik sarokra érkezett sunyi módon laposan.
A jelenlegi Atletico pedig szöges ellentéte a fenti videón láthatónak. Simeone tulajdonképpen a legkevésbé spanyol focit játszatja velük az egész La Liga mezőnyében, ez pedig rendkívül kifizetődő akkor, mikor a Real Madrid és a Barcelona vitorlájából egyszerre fogy ki az extra hátszél. Így az Atletico Simeone alatt örök harmadiknak kárhoztatva is bezsákolt két bajnoki címet, egy spanyol kupát, egy spanyol szuperkupát, két Európa Liga trófeát, és játszhattak két BL-döntőt is. Mindezt úgy, hogy az Atletico tradícionálisan az a csapat, amelyik képtelen megtartani a legjobb játékosait akkor, mikor a tehetősebb klubok ráadják a kakaót a játékosokat vonzó mágneseikre. Cirka 15 év alatt olyan nevek szedték a sátorfájukat, mint Fernando Torres, David de Gea, Sergio Aguero, Radamel Falcao, Griezmann, Rodri, Lucas Hernandez, Morata (jött, elment, megint visszajött, megint elment), vagy éppen Thomas Partey.
Az Atletico Madrid tulajdonképpen a La Liga Borussia Dortmundja, annyi különbséggel, hogy a La Ligában két Bayern München is van.
Az Atletico közelmúltbeli teljesítménye meglehetősen hullámzó, a vírus előtti szezonban egész sokáig állták a versenyt a Barcelonával a bajnokságban (februárban kaptak ki másodszor), aztán leeresztett a bicikli, ezüstéremmel végezve a hajrában. Ezzel a második hellyel pedig BL-indulás járt, ahol a címvédő Liverpoolt hosszabbításban tüdőzték le a 16 közt, egy körrel később azonban a covidos „egymeccses” negyeddöntőben rájuk csukta a wc-ajtót a Lipcse. A bajnokságban sem ment a szekér, a Griezmanntalanított támadósor vaktölténnyel lövöldözött, a tabella alsó feléről kellett megkezdeni a felkapaszkodást, ráadásul Simeone alatt is elkezdett mocorogni a manageri szék, mikor egy harmadosztályú balett-tagozat búcsúztatta őket a spanyol kupából a 32 közt. Februártól fogva azonban senki nem volt képes elverni őket, ez a huszáros hajrá egy harmadik helyet ért (igaz 17 ponttal a bajnok Madrid mögött), ismét BL-szerepléssel. Egy szezonnal később (2020/21-ben) gyorsan jött ismét a szokásos búcsú a spanyol kupából egy harmadosztályú csapat keze (lába) által, a Bajnokok Ligájában is sikerült abszolválni a csoportkört, aztán a később bajnok Chelsea állta útjukat a 16 közt egy oda-vissza pofonnal, előbb a Covid miatt kényszerűségből Bukarestben, aztán Londonban. Az Atletico elkezdett egy olyan mesterlövészre hasonlítani, akinek sörétes puskát adnak a hadseregnél a kezébe, hogy azzal lőjön 500+ méterre levő célpontokra. Simeone érezte, hogy a támadósorral nem fogják megváltani a világot, úgyhogy a védelmet pofozta össze inkább, amivel kisebb csodát végrehajtva újabb bajnoki címet ünnepelhettek – mindezt 67 lőtt góllal. Hogy érzékeltessük, ez milyen átkozottul kevés, álljon itt a következő stat: a spanyol bajnokság első helyezettjei átlagban 99,5 gólt termeltek az elmúlt 10 évben szezononként (110 alatt nem illik végezni tulajdonképpen), úgyhogy az a 67 módfelett kevés (volt, hogy Messi egymaga többet lőtt egy szezonban).
Ez a rekord annyira megtetszett Simeonének, hogy idén is játsszák tovább ezt a „ki tud minél kevesebb szerzett dologból minél többet kihozni”-játékot: az Atletico az idei BL csoportkörből mindössze 7 (nem elgépelés, hetes) szerzett ponttal ment tovább a 16 közé. Na jó, hát „ment„, sokkal inkább a taknyán csúszott. Gondoltam gyorsan utánajárok, hogy ez mennyire ritka fenomén, meglepetten kellett tapasztaljam azonban, hogy egyáltalán nem az. A BL (és az EL) csoportkörben is a vártnál jóval gyakrabban alakulnak ki izgalmas roncsderbik, kalapból húzgálás ide vagy oda: volt már hétpontos továbbjutásra példa az Atalanta (2019), a Basel (2014), vagy éppen a Galatasaray (2013), és ha azt hinnénk, hogy itt vége az extrém példáknak, hát nincsenek, mivel a matematikailag lehetséges legkevesebb (6) ponttal is volt már két fekete lova a sorozatnak a Roma (2015) és a Zenit (2013) személyében (többre pedig nem is volt példa, legalábbis amióta 32 résztvevős a sorozat).
Ezek a 6-7 ponttal továbbnyöszörgő csapatok pedig nem nagyon szokták sokra vinni, egy kivétellel mind el is hasalt azonnal a 16 között – egyedül az Atalanta volt képes ilyen gyatra csoportkör után még egy kört menni tavalyelőtt.
Ezek alapján egy könnyed búcsú várna az Atleticora a 16 közt idén is – csak történetesen pont mi vagyunk az ellenfél. És ha egyáltalán létezik az ilyen biztató előjelek után saját magát módszeresen tökön lövő alakulat, akkor azok pont mi vagyunk. Úgy néz ki egyébként, hogy az első félidőt most már az Atyaúristen ellen is le tudjuk hozni, a következőben azonban a feröeri másodosztály is bohócot csinál belőlünk (vagy a bíráskodás intézi el ugyanezt a melót, ez továbbra is fakultatív).
A világ nem lett sokkal szebb hely tavaly óta, sajnos úgy fest, hogy idén valóban vért kell hugyozzunk majd a negyedik helyért a bajnokságban (ami egy egész vödör telecsandrázása után sem lesz biztos).
Rangnick egy darabig próbálkozott a 4-2-2-2 formáció erőltetésével, aztán jó gazdaként belátta, hogy nem fog a homokban megteremni a kávécserje. Nem volt mit tenni: papíron biztos nem hangzik nagy hülyeségnek valódi tizeseket bekergetni a csatárok mögé a féltérbe, de a gyakorlat nem olyan, mint egy középiskolás fizikaóra: a való életben nincs elhanyagolva a súrlódás és a légellenállás, Rashford például fogalmunk sincs mit keresett ebben a nyakatekert posztban, Brunoval egyetemben. (Egyébként ezt a podcastban sajnos nem említettem meg, nézzétek el, a felvétel alatt nem jutott eszembe, biztos nem véletlen, de a City is tulajdonképpen ezt játszotta még Mancini alatt a Nasri – David Silva párossal, nálunk kicsit hatékonyabban). Rangnick saját elmondása szerint egyébként ő a vertikalitás híve, nem rajong az oldalra- illetve hátra passzolt labdákért, úgyhogy ennek megfelelően ezzel a formációval jóformán üresen is hagyta a középpályát (szembemenve a több évtizedes trendekkel). Ez egyébként megmagyarázza AWB mellőzését is, Rangnick menthetetlenül bele van buzulva a progresszív passzok (és progresszív labdavezetések) intézményébe, Dalot pedig ebben egy nagyságrenddel jobban teljesít mint Wan-Bissaka. Ezek után a kezdeti nyögvenyelés és a Wolves elleni zakó bekövetkeztével ment is a kukába ez a kísérlet, azóta 4-3-3-ban próbálunk verekedni, a védelem előtt hol Mctominay, hol Fred izzít single pivotban, ami minden, csak nem életbiztosítás, pláne úgy, hogy a középpályás hármas másik két tagja papíron Pogba (ha egészséges) és Fernandes, akik szabadabban csatlakozhatnak az akciókhoz. Hogy egy nem éppen sebezhetetlen védelem ilyen kevés fedezékkel hogyan tudja megúszni hétről hétre max. 1 kapott góllal a meccseket, az egyrészt rejtély, másrészt pedig de Geának köszönhető. (Oké, tudjuk, a Leeds kettőt lőtt, járt a gyerekmenüjük mellé az akciófigura is).
Maga a formáció nem mondhatnánk, hogy nagyokat dadogna, egyedül a befejezéseket kéne összerántani (meg a második félidőket), és máris biztosabb lábakon állnánk a top4-ért folytatott harcban – a bajnoki címért folyó versengésbe sajnos még egy ilyen ráncfelvarrás után sem fogunk beleszólni, oda egy komplett plasztikai sebészet fog kelleni.
Hogy a meccstől mit várhatunk, azt nem tudjuk tűpontosan megjósolni, az azonban biztos, hogy Simeone alakulata negyvenes pulzussal és színtiszta lelkivilággal mond le önként a labdabirtoklásról, ha arról van szó, pláne komolyabb ellenfelekkel szemben – a BL-ben a csoportkör alatt 42,8%-os labdabirtoklást átlagoltak eddig, a Liverpool ellen pedig egészen extrém sündisznóállásokat vett fel az Atleti, odahaza 32%, idegenben 29% volt az ide vonatkozó stat. Simeone egyébként eddig a standard 4-4-2-re esküszik, nagyon ritkán változtat csak ezen, idén azonban nála is beköthették a BT Sports-ot, mivel a szezon rajtjánál szinte kizárólag 3 középhátvéddel álltak fel, aztán a decemberben zsinórban benyelt 4 bajnoki vereség jobb belátásra térítette Diegot. (A szuperkupát már bukták, a spanyol kupát is, a BL-ben meg 7 ponttal slisszantak tovább a csoportból ugye, tiszta csikágó van náluk is, mondom én).
A támadósorban egy jóideje formán kívül pötyögtető, heti 350K-ért visszalízingelt Griezmanntól, egy korosodó Suáreztől (35 elmúlt pont 3 hete, Isten éltesse őt a teljes szerkesztőség nevében is) várják a megváltást, ami hogy-hogynem, csak nem akar eljönni, pedig az előző szezonban megszerzett bajnoki cím után volt ok a bizakodásra, egészen addig, amíg el nem jött a nyári transzferablak, ahol a számottevő erősítést mindössze Rodrigo de Paul (tizes skálán eddig kb. 6,5) és Matheus Cunha (22 éves csatár kölök, egyszer majd talán elit szintű játékos lesz, akit 120+M euróért elvihet a Barcelona, hogy aztán egy szezonnal később alig tudják rásózni valakire kölcsönbe, de most még nem az a játékos) jelentették. Simeone tehát megint lisztből és vízből kéne, hogy tejfölt kutyuljon, azt meg átkozottul nehéz ám – nem is marad más, mint a statok által is demonstrált sündisznóállás. Azonban ebben sem alkotnak eddig nagyot Madrid piros-fehér felén, az Atleti még csak-csak képes szoros emberfogással letámadni, de ha bárhol létszámfölénybe kerül az ellenfél, akkor már azonnal el is kezd zörögni-csikorogni a gépezet. Nem is olyan rég még mesterei voltak a horizontális tolódásoknak, most ebből egyre kevesebbet látni. Bármikor áldozatul esnek egy gyors oldalváltásnak, amit nem ártana kihasználni (Sanchoban meccsről meccsre egyre több fantáziát látok az 1v1 párharcokban), a védelem közepe pedig elég kellemetlenül fest per pillanat: Felipe nem a leggyorsabb középhátvéd a világon, a problémát pedig sűrű szabálytalanságokkal igyekszik elsikálni, eddig 1400 játékperc alatt négy sárgát és két pirosat nyelt be, ami egy középhátvédtől minimum életveszélyes stat. Kondogbia meg… hát Kondogbia. Tizes skálán 10/6, jobb napjain 6,5, Mario Hermoso úgyszintén.
Mindent el fognak hát követni, hogy ha már úgyis nálunk lesz többet a labda, akkor ne sokat tudjunk vele kezdeni, ez gyakran fog szabálytalanságba torkollani (átlag 12,0 fölött szabálytalankodnak, ez ellenünk lesz vagy 15-16 körül kb), ezt hálistennek a BL-ben kevésbé tolerálják, mint mondjuk a Premier League-ben – kár, hogy Maguire fejese ide vagy oda, még mindig csapnivaló a rögzített szituációs játékunk.
Legyen bárhogy is, az tuti, hogy valahol biztos lesz számunkra hely az Atletico ellen – kérdés az, hogy mit csinálunk majd vele. Az egész párharcban egyébként félve tippelek az össz gólok számára egy kemény hármast, többnyire nézhetetlen játékkal – senki ne számítson olyan ereszd el a hajam derbitempóra, mint mondjuk a Leeds ellen vasárnap.
Ami a kereteket illeti: Cavani állapota több volt, mint kérdéses, ő nem is repült Madridba, rendelkezésre áll azonban Matics, Phil Jones (kezdeni aligha fognak), mindenki más bevethető lesz (Rashford még pihent is), értelemszerűen Greenwoodot kivéve.
A túloldalt Simeone rendelkezésére áll ugyan a Suárez-Griezmann duó, de jó eséllyel mindketten padoznak majd, hogy labdaszerzés esetén egy mobilisabb páros azért mozogni is tudjon mankó nélkül, azaz szinte biztosan borítékolni lehet a Joao Felix – Angel Correa tengelyt (akik eddig összesen kerek 10 találatot hoztak össze 50 szereplésből). Carrasco, Cunha, Daniel Wass és Koke is mind kiestek, Thomas Lemar pedig egy negatív covid-tesztet kéne, hogy produkáljon a szerepléshez a karanténja után. Még így is egy nyomoronc gólt szinte biztos, hogy kapunk, de ennek ellenére ennek a párharcnak (ha a meccsnek nem is feltétlen), de meg kéne lennie.