El fogom most mondani, hogy mi fáj nekem leginkább a Moyes-érában eddig. Igen, dögszagra gyűlök, mint valami bloggerhiéna, de ez egy ilyen szakma, nehéz bármi tartalmasat írni olyankor, amikor minden szép és minden jó, a szívecskés pónik rózsaszín unikornisok hátán galoppoznak a szivárványszínű szappanbuborékok között. Vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy ilyenkor jön igazán az ihlet az embernek, vagy legalábbis nekem: a dühödt, feszítő közlésvágy olyankor a legerőteljesebb, amikor meg kell osztanunk irtózatos, elviselhetetlen fájdalmunkat. David Moyes kinevezése óta ilyenből van bőven, de én a leghasogatóbb kínomra szeretnék fókuszálni.

Még a nyáron írtam a régi oldalra egy meglehetősen indulatos hangú kritikát a klub performanszáról az átigazolási időszakban. Továbbra is tartom, hogy leginkább bohócot csináltunk magunkból, sikerült a nyakunkba venni egy 27 millió fontos koloncot, aki hosszú, hosszú ideig amolyan fekete fellegként lebeghet majd minden potenciális átigazolás fölött, mert hát vele is számolni kell, és az érte kidobott pénzt nem kapjuk vissza. De nem ez fáj a legjobban.

Az eredmények rémesek, egymás után döntögetjük a rekordokat (az Everton az ipari forradalom, a West Bromwich meg a kerék feltalálása óta először nyert az Old Traffordon, pl.), így könnyen lehet, sőt, egyre valószínűbb, hogy nem lesz meg a Bajnokok Ligája-indulás sem, ami azért hallatlan bravúr a bajnokcsapattal. Várhatóan 20-25 ponttal kevesebbel fejezzük be ezt a pokoli szezont, mint a tavalyit, noha egyetlen kulcsembert sem vesztettünk el. De még ezt is le tudnám nyelni, vastag a bőröm, és annyi trófeát nyert már ez a klub, mióta én nekik szurkolok, hogy igazán kibírom, ha egy ideig ez a veszély nem fenyeget a jövőben.

Moyes különféle nyilatkozatai sem zavarnak: nagy divat mostanság ronggyá elemezni minden lélegzetvételét, de szerény véleményem szerint ilyesmivel csak unatkozó milliomosok foglalkozzanak, esetleg szuicid hajlamú tevék, akik az élet értelmét kutatják sajtótájékoztatók analizálása útján. Lehordták, mert azt mondta, 5-6 világklasszis játékos kell a BL-győzelemhez, nekünk meg nincs annyi; megtalálták akkor, amikor azt merte mondani, hogy jó a keret, nem kell januárban pánikvásárlásba kezdeni; megtalálták akkor is, amikor elárulta, hogy lényegében a média várható reakciója miatt nem hozta le Van Persie-t… ezekbe jól bele lehet kötni, de a Football Manager-játékok alighanem kissé eltorzították a ma futballrajongójának elképzelését arról, hogy pontosan mennyi jelentősége is van annak, hogy egy edző épp melyik klisét rángatja elő, amikor mikrofont dugnak az orra alá. Engem ez sem izgat.

Igenigen, eljutunk most már a lényegig, ígérem. Szóval az van, hogy én Fergie visszavonulásakor a gyász mellett izgultam is kissé. Nem tagadtam soha, hogy az utóbbi években nem találtam különösebben izgalmasnak a United játékát: úgy éreztem, hogy a csapat futballja fásult, archaikus, gyakorta egysíkú. Működött, mert Ferguson, az Ferguson, ő szarból is bármikor olyan várat rittyentett, hogy a fekália szagát nem is érezte az ember. De én bíztam benne, hogy az új ember kicsit felrázza a csapatot. Lesz egy kis vérfrissítés, egy kis modernizálás, átalakítás, kísérletezgetés. Ha rövid távon ez az eredmények rovására megy, hát annyi baj legyen. Megesik.

De megkaptuk Moyest. Megkaptuk, mert Fergie önmagát látta benne: keményen dolgozó, elszánt skót, aki oldschool menedzserként az egész klubot irányítja, mindent kontroll alatt tart, és hosszú távon gondolkodik. Lehet arról vitatkozni, hogy mennyire bölcs dolog, hogy Ferguson maga választhatta meg az utódját, de annyiban elismerésre méltó a klub és Fergie álláspontja, hogy ki mertük mondani, hogy a brit futball is számít az edzők esetében; az, hogy valaki az angol labdarúgásban el tud érni vállalható eredményeket egy kisebb csapattal, még mindig lehet belépő egy nagy klubhoz. Ha Moyes kudarcot vall, soha többet nem lesz bajnokesélyes klubnak brit edzője. Vagy legalábbis nagyon sokáig nem. Egyszerűen lehetőséget sem fognak kapni.

De ne térjünk el a tárgytól, a tárgy pedig az, hogy Moyes nem változtatott semmit. Abszolúte semmit. A futballról, a taktikáról alkotott filozófiája gyakorlatilag Ferguson kevésbé kifinomult változata. Szélek, szélek, szélek, gyorsan előre azzal a labdával, nem kell passzokkal bajlódni, csak juttassuk ki minél gyorsabban a szélsőknek vagy szélső védőknek, és tömjük meg a tizenhatost beadásokkal. Jellemző, hogy Moyes kedvence Valencia, legalábbis úgy fest, jellemző, hogy a statisztikák szerint a támadóharmadban középről szinte egyáltalán nem passzolunk a tizenhatoson belülre, csak szélről, hogy Rooney sokkal többet mozog ki oldalra, elsősorban jobbra, mint tavaly.

Ez így nagyon egysíkú, nagyon elavult, nagyon kőkorszaki. Moyes azzal próbálkozik, hogy megpróbálja ugyanazt csinálni, amit Fergie, ami tárgyi tévedés: nem szabad abba a csapdába esni, hogy megpróbálja úgy folytatni a munkát, mintha mi sem történt volna. Azt, amit Ferguson tudott, senki más nem tudja: az új embernek, jelen esetben Moyesnak, csak akkor van esélye, ha megpróbál változtatni. Ha megpróbálja saját képére formálni a csapatot. Nekem a legjobban az fáj, hogy ezt meg sem próbálta. Két csatár, két szélső, szórjuk a beadásokat, hajrá. Aztán ennyi. Pedig mi vesztenivalója lenne  egy kis kísérletezéssel? Az eredmények sokkal rosszabbak már nem lehetnek…

Ne mondjuk azt, hogy ezzel a kerettel nem lehetne kulturáltabb futballt játszatni, megpróbálni valami mást, valami modernebbet, valamit, ami nem ennyire nézhetetlen és rettenetes. Minden emberi kapcsolatban, pedagógiában meg még ki tudja mi mindenben utálom a bezzegezést, az emberiség egyik legförtelmesebb találmánya, de most mégis kénytelen vagyok ehhez folyamodni: Brendan Rodgers tavaly átvette a hetedik helyezett Liverpoolt, és az első szezonjában úgy tűnt, az eredmények terén ő sem lesz jobb, mint Dalglish. De látszott, hogy mit akar csinálni, az első perctől próbálta a saját filozófiáját, a saját, futballról alkotott elképzelését átadni a keretnek, és ez meg is mutatkozott a Liverpool játékában. Márpedig Lucas, Henderson, Allen és társaik nem világklasszisok. Suárez az, de nem miatta játszik jobb focit nálunk a Liverpool, csak épp miatta még eredményesebb is.

De az igazán mellékes. Moyesszal szemben is türelmesebb lenne a legtöbb United-drukker – szerintem -, ha látszana, hogy tényleg újjá akarja építeni a keretet, amiből Fergie minden cseppet kifacsart, és amiből fergusoni módszerekkel már nem lehet újra topcsapatot csinálni. De nem. Nem tett semmit az átigazolási időszakban, és nem változtatott a taktikán, a hozzáálláson, semmin, noha teljes nyilvánvaló, hogy totálisan esetleges, hogy mikor rúgunk gólt: kapu előtti kavarodásokból, pontrúgásokból, az ellenfél hibáiból. Kidolgozott akcióból elvétve. A csapatnak semmiféle fogalma sincs arról, mit lehet művelni támadásban azon túl, hogy nyomjuk ki a labdát a vállalhatatlanul rossz formában lévő Valenciának. A B-terv az, hogy majd Januzaj – bár hangsúlyoznom kell, Moyes minden dicséretet megérdemel, amiért őt beépítette a csapatba – megoldja. Esetleg Rooney.

De hogy ne csak károgjak: a Swansea elleni bajnoki már nézett ki valahogy. Igen, a labdát csak kölcsönkaptuk, időnként (mellesleg ha Leon Brittonnal és Jonjo Shelvey-vel lehet a labdabirtoklásra, egyérintőre alapozott játékot játszatni, akkor Carrickkel és Cleverley-vel nem?), de legalább ha nálunk volt, akkor nem abból állt a játék, hogy nézzük, ahogy Valencia belerúgja a labdát az első védőbe. Szervezettek voltunk – ami erény -, és igyekeztünk variálni a támadásvezetést, időnként – horribile dictu! – megpróbáltunk középen utat találni az ellenfél védelmén! Tényleg, olyat is lehet ám! Volt némi elképzelés, egy tervnek látszó valami; nem kell szégyellni, hogy a labdabirtoklás nem valósult meg, most egyelőre annak is örülni kell, hogy egy fokkal nézhetőbb és értékelhetőbb volt a játék.

Lehet, hogy ez nem jelent semmit, lehet, hogy a szezon hátralévő részében megint marad a zombifoci. Ha így lesz, akkor egy fél darab könnyet sem hullajtanék, ha Moyes megkapja a felmondólevelét. Akkor ugyanis nem adnám a kezébe a csekk-könyvet, mert azért kár játékosokat igazolni, pénzt költeni, hogy ezt a stílust erőltessük tovább is. Ha viszont megkísérel valami újat, valamit, amit eddig nem láttunk, valami frissebbet, ami nem szaglik ennyire a penésztől, mint a jelenlegi stíl – nos, akkor megérdemel még egy szezont. Nem a United kispadján kéne megtanulni az edzői szakmát, de ha már itt van, és képes tanulni, akkor hátha lesz belőle valami.