Sajnálom. Az elmúlt heteket, hónapokat – sok mindent, ami a klub háza táján történt, teljesen más élmény volt ugyanis Manchester United szurkolónak lenni az elmúlt időszakban, mint bármikor a mögöttünk lévő két évtizedben. Sajnálom. Az elmúlt néhány napot különösen. Mindazt, ami miatt egyáltalán megtörténhet, hogy ti lassan az ezernégyzázadikat kommentelitek már egy aktualitását vesztett poszthoz. Ennél ugyanis bizonyosan többet érdemeltek – ezekben a nehéz időkben meg aztán különösen.

Sajnálom, hogy Juan Mata leigazolása sem késztette lépésre David Moyest. Azé a Matáé, aki három meccsen, három különböző posztról három gólpasszt adott már – mindezt úgy, hogy láthatóan végig keresgélte a helyét a pályán és a csapatban. Ha egy klasszikus szélsőjátékra alkalmatlan – de legalábbis nem arra kitalált – támadó ilyen körülmények között is képes meccseket befolyásoló húzásokra (vagyis az illető klasszis), akkor miért nem teszünk meg mindent annak érdekében, hogy kiaknázzuk a benne rejlő potenciált?

Sajnálom, hogy a játékrendszer nyilvánvalóan rossz emberekre épül – pusztán azért, mert Moyes fals illúzióknak, félreértett és túlmisztifikált tradícióknak próbál megfelelni. Ott van nekünk Rooney, van Persie, most már Mata, de akár Januzaj is. A menedzser mégis sokadszorra is az idén már többször leszereplő Young-Valencia páros mellett teszi le a voksát, akik összességében sokkal több negatív benyomást keltettek az elmúlt két évben, mint pozitívat. A racionálisnál nagyobb bizalom márpedig azt jelenti, hogy Moyes szerint az eredményességünk nagyban függ az ő játékuktól. Ha nem így lenne, nem erőltetné őket minden áron.

Sajnálom, hogy mindezen okokból fogva a játékunk képtelen megújulni. Mit megújulni: sokszor már annak is örülhetünk, ha egyáltalán van. A Fulham elleni nyolcvansok beadást, illetve egy Swansea elleni félidőt leszámítva ugyanis sok mindent nem tudtunk felmutatni ebben a naptári évben. Ráadásul annak a nyolcvansok beadásnak sem éppen pozitív volt az üzenete, hiszen nem csak azt mutatja, hogy nagyjából ugyanazt erőltettük végig, minimális varianciával, hanem hogy egy olyan kellékkel próbáltuk megnyerni a meccset, ami arra kis túlzással alkalmatlan. Nincsenek ugyanis klasszis szélsőink, sem olyanok, akik jól tudnak beadni. Pláne úgy, hogy mind az ő felfutásaik, mind a középen történő érkezések teljesen ad hoc jelleggel vannak koreografálva. És bár a ligautolsóra még egy efféle ösztönös játékkal is rá lehet borítani a pályát, látható, hogy eredményt még így sem sikerült elérni.

Sajnálom, hogy a játékosaink pont ezen kilátástalan helyzet miatt lelkileg a padlón vannak. Láttál már Rooney-nál valaha ekkora érzelmi kitörést? A Fulham ellen, hazai pályán, úgy, hogy neki az ég világon semmi köze nem volt a gólhoz? Láttál már olyat, hogy a menedzser értetlenül áll az előtt, ahogy a csapat 0-0-s állásnál a támadóharmadból egészen a kapusig teszi vissza a labdát a hosszabbításban? A Manchester kibaszott Unitedtől? Előfordul, hogy egyszerűen semmi sem jön össze, hogy a csapat önmaga paródiájává válik, vagy hogy egyszerűen csak balszerencsés napot fogunk ki. Ez az apró, de mégis végtelenül sokat mondó momentum azonban számomra mindennek a teteje volt. A szezon legszomorúbb mélypontja, amely néhány másodpercben is tökéletesen megmutatta bárki számára, hogy nem csak a pályán és a fejekben van probléma, hanem a játékosok és Moyes viszonyában is.

Sajnálom, mind közül ezt az egyet a legjobban, attól a Manchester Unitedtől ugyanis, amelyiket én annak idején megszerettem, elképzelhetetlen lett volna hasonló – sőt, a totális ellentetje volt ennek. Ma azonban meccs van, ami azt jelenti, hogy bármennyire is szorítja a szívünket ez az idei jelenség, igenis össze kell szednünk magunkat. A játékosoknak, nektek, nekem – mindenkinek, aki kicsit is magáénak érzi a Manchester Unitedet. Hinnünk kell a változásban – ha mi nem vagyunk rá képesek, hogyan lehetnének ők azok ott Manchesterben?

Hinnünk kell, hogy Moyes képes tanulni a hibáiból. Hogy nem csak üres szavak tőle, miszerint új csapatot épít, hanem tényleg meg fogja mozgatni a szükséges építőköveket, és ha majd arra kerül a sor, képes lesz áldozatokat is hozni. Hogy az alapemberek valóban, funkciójukat tekintve is alapemberekké válnak, a kiegészítő játékosok pedig elfoglalhatják végre méltó helyüket a cserepadon.

Hinnünk kell, hogy De Gea a United következő kapuslegendája lesz. Hogy az elmúlt hónapok kudarcai után képes lesz továbbra is elhinni: nem lesz mindenből gól, ami a kapuja felé tart, és méltó utódjává válik Schmeichelnek és van der Saarnak.

Hinnünk kell, hogy a legendás Vörös Fal leomlása Vidics biztos, valamint Evra és Ferdinand sejthető távozásával valójában egy új kezdet lesz, hogy Rafael, Jones, Evans és Smalling olyan játékosokká érnek majd, akikre bátran építhető majd a jövő Unitedjének védelme.

Hinnünk kell, hogy lesz még olyan középpályánk, amire irigykedve tekinthetnek majd a riválisok. Hogy Carrickről nem pattan majd be minden labda, hanem éppen ő lő majd ilyen gólokat, mint ahogy a Fulham ellen is tette, és újból magára pakolhat némi önbizalmat, eljutva abba a húzóember státuszba, ahol már régóta a helye lenne. Mint ahogy azt is, hogy Fletcher képes lesz behozni az elvesztegetett éveket, hogy Fellaini régi énjeként térhet vissza hosszas kihagyás után, és hogy Cleverley is fog még futni olyan formát, mint idei legszebb győzelmi sorozatunk alatt.

Hinnünk kell, hogy a Premier League legerősebb támadó alakulata végre a számok tükrében is képes lesz azzá válni. Hogy teljesítményük és eredményességük nem néhány felejthető szélső játékától fog függeni, és hogy fogunk még modern futballt látni az ellenfél kapuja előtt.

Hinnünk kell, hogy a Bajnokok Ligája nem a megszégyenülés színtere lesz, hogy a dubaji edzőtábor összébb kovácsolta a csapatot, hogy Moyes valóban egy új kezdet lehetőségeként fogta fel a mögöttünk álló szünetet, és hogy Rooney hosszabbításával megtalálta azt az embert, akire építeni szeretné csapatát, és aki valóban kapitánya lehet majd ennek a lelkileg összetört bagázsnak.

Hinnünk kell, hogy nem mi leszünk azok, akik aggodalommal utaznak egy kiesőjelölt otthonába, hanem újból minket retteg majd egész Anglia.

Hinnünk kell, hogy nyerünk ma a Crystal Palace ellen, hogy megindulunk a megújulás ösvényén, és a kommentek között újból felbukkannak majd az elégedettség csírái.