„A válás mindig jó hír. Tudom, ez furcsán hangzik, de igaz, mert még soha egyetlen jó házasság sem végződött válással.” (Louis C.K.)

„Nincs annál veszélyesebb, mint nem vállalni kockázatot.” (Guardiola)

A United tulajdonosai jó döntést hoztak, amikor majdnem egy évvel ezelőtt David Moyes-t bízták meg a csapat irányításával, és jó döntést hoztak tegnap is, amikor átnyújtották neki a selyemzsinórt. A két állítás egyszerre elvileg nem lehetne igaz, mégis ez a helyzet. Elmagyarázom.

Kezdjük az elején, vagyis SAF visszavonulásával. Amikor kiderült, hogy a Manchester United történetének legsikeresebb menedzsere nyugdíjba megy, mindannyian tudtuk, hogy már semmi sem lesz olyan, mint korábban. Ezt írtam akkor a SAF-korszakról és a jövőről:

Míg máshol jöttek és mentek az edzők, sikerek és kudarcok váltakoztak, addig nálunk az állandóság uralkodott; mintha kiszakadva az időből nem is ugyanabban a közegben léteztünk volna. Sir Alex egy burkot vont a klub köré, és ez a burok most nincs többé. A mai naptól kezdve hivatalosan is megtörténhet velünk bármi. (…) Ezentúl nincs aki garantálja, hogy a siker a következő szezonban is folytatódik. (…) Manchester United szurkolónak lenni nagyon más élmény lesz ezentúl. Nem jobb, de nem is biztos, hogy rosszabb – más.

Csakhogy: elméletben tudni valamit, és elfogadni azt a gyakorlatban két különböző dolog. A United vezetősége és maga Fergie sem volt képes beletörődni, hogy nem lehet az elmúlt 27 évet ugyanúgy, ugyanolyan szellemben folytatni. Ezért döntött úgy a vezetőség – SAF javaslatára –, hogy nem új menedzsert, hanem új Fergusont keresnek.

„A United tele van kiváló játékosokkal. Nagyszerű a klub és nagyszerűek a szurkolói. Nem fog eltűnni a süllyesztőben, ugyanolyan sikeres marad, mint Sir Matt és az én időmben. Számba vettem azokat az erényeket, amelyekre a legnagyobb szükség van a klubnál – integritás, szorgalom, a játék ismerete, életkor, tapasztalat –, és David Moyes ezeknek mind megfelelt. Ő volt a megfelelő ember. Mindannyian egyetértettünk. (…) David 10 évet töltött az Evertonnál. A maguk módján ők is egy nagy csapat. Nehéz egy menedzsernek egy olyan klubnál maradnia sokáig, amelyet elkerülnek a sikerek. Ennek a pénzhiány volt az oka.” (SAF)

„David Moyes személyében olyan menedzserre találtunk, aki érti, miért különleges ez a klub. Olyan emberrel szerződtünk, aki hosszú távon elkötelezte magát a klubhoz, nemcsak a jelennek, hanem a jövőnek is építkezik. A stabilitás sikert hoz.” (Sir Bobby Charlton)

„Nagyon rövid ideig kerestünk edzőt. Alex ajánlása egyértelmű volt, és nagyon örülünk, hogy David elfogadta az ajánlatunkat. Remek ajánlólevéllel és eredményekkel érkezik.” (Avie Glazer)

SAF egy olyan mutatvánnyal próbálkozott meg, ami még a nála jóval kisebb egóval rendelkezőknek is nehezen megy: ki akarta elemezni saját magát, hogy megfejtse a siker titkát, a kapott eredmény alapján pedig kiválasztotta azt az embert, akivel szerinte reprodukálhatóak ezek a sikerek. Moyes-ra tehát nem a taktikai elképzelései vagy a be[nem]gyűjtött trófeái miatt esett a választás, hanem elsősorban a – feltételezett – emberi kvalitásai miatt, amelyek azt sugallták, hogy ugyanolyan fából faragták, mint a távozó legendát.

Ezt a romantikus gondolatot aztán a szurkolók is gyorsan a magukévá tették. Az agyunk azt mondta, hogy egy középcsapat soha semmit nem nyerő menedzsere számára a világ legnagyobb klubjának irányítása mission impossible lesz, de közben szerettünk volna hinni benne, hogy tévedünk, és a történelem igenis megismételhető. Nem azt láttuk Moyes-ban, aki és ami volt, hanem azt, amivé válhatna, ha minden az Öreg tervei szerint alakul, márpedig miért ne alakulna úgy, hiszen Fergie knows.

Közben meg az sem igazán derült ki, hogy akarta-e egyáltalán Moyes a United padját. Amikor SAF odarendelte a házához, először azt hitte, hogy egy játékosát szeretné megvenni. Fel se merült benne, hogy övé lehet Ferguson állása. Jól érezte magát az Evertonban, talán tudat alatt tisztában is volt vele, hogy az az ő szintje, de ha hív a United, akkor épeszű ember nem mond nemet. Tervei nem voltak, senki nem kérdezte meg tőle, mihez akar kezdeni a United menedzsereként – SAF egyszerűen közölte vele, hogy ő az utód. (Vessük ezt össze azzal, hogy Brendan Rodgers egy 180 oldalas tervezettel, és a klub átalakításának szándékával érkezett a Liverpoolos állásinterjújára.)

SAF és a vezetőség úgy képzelte, hogy Moyes mindent ott folytat, ahol Ferguson abbahagyta. Ugyanaz a játékrendszer, ugyanaz a filozófia, ugyanaz a stáb. Az első körben nem is kell mást tenni, csak átvenni a kormányt. Ez a terv akkor is iszonyatosan naiv lett volna, ha Moyes nem dönt úgy, hogy meneszti az edzői stábot, és helyükre az Evertonos kollégáit szerződteti, így viszont teljesen magára maradt. Felkészületlenül állt munkába, és rögtön az első pár nyilatkozatával bebizonyította, hogy nem érzi az Everton és a United közti különbséget, nem érti, miről szól ez a klub. SAF azzal rúgta be az Old Trafford ajtaját, hogy le akarja taszítani a Liverpoolt a kibaszott trónjáról. Moyes azzal, hogy örül, hogy itt lehet és „reméli”, ugyanúgy játszik majd a csapat, mint Sir Alex alatt. Aztán panaszkodott a sorsolás miatt; az első vereség után 5-6 hiányzó világklasszisról beszélt; bevallotta, hogy a sérült van Persie-t a közönség várható reakciója miatt nem cserélte le; esélyesnek nevezte a Liverpoolt a derbi előtt; kijelölte a Manchester City szintjét, mint elérendő célt, és persze nyilatkozott egy klasszikusat a Stoke elleni 2:1-es vereség után:

„Nem tudom, mit kellene csinálnunk ahhoz, hogy nyerjünk. Jól játszottunk.„

Attól persze, hogy valaki magabiztosan és meggyőzően nyilatkozik, még nem lesz jó menedzser, de ha egy klub első számú irányítójának minden szavából és gesztusából a kishitűség és a tanácstalanság árad, az a játékosokat is demoralizálja és elidegeníti. Moyes ettől még bizonyíthatta volna nekik az edzéseken, a taktikai eligazításokon és a meccsek alatt, hogy méltó a feladatra, de az Evertonnál bevett módszerek – hogy-hogynem – a támadó futball filozófiájára épülő Unitednél nem váltak be. Eddig a pillanatig azonban még semmi meglepő nem történt. Senki nem várta el Moyes-tól, hogy azonnal vegye fel a klub tempóját – tudtuk, hogy fájdalmas lesz az átállás. Arra viszont se SAF, se vezetőség nem számíthatott, hogy a Chosen One képtelen tanulni a saját hibáiból és tíz hónap alatt gyakorlatilag semmit sem fejlődik. Moyes hiába hasonlít sok mindenben az elődjére (nemzetiség, családi háttér, munkafegyelem), ha pont a legfontosabb fergusoni erény hiányzik belőle: az adaptációs képesség. (Meg a győztes karakter.)

Egyvalamiben mutatott csak igazán előrelépést: a felelősség áthárításában. Tény: a rossz nyitányért, az elbarmolt átigazolási szezonért a szintén újonc Ed Woodward is felelős, de Moyes volt az, aki mozdíthatatlan célpontokat nézett ki magának. A játékosok sem könnyítették meg a dolgát, nehezen tudtak alkalmazkodni az általuk megszokottnál jóval egydimenziósabb taktikához és edzésmódszerekhez, és nyíltan panaszkodni kezdtek. Moyes erre úgy reagált, hogy kijelentette: ezzel a kerettel még SAF is nehezen boldogulna a mostani szezonban. Költői a kérdés, de ha egy bajnokcsapat tagjai azt hallják a menedzserüktől, hogy nem elég jók, az edzéseken pedig azt tapasztalják, hogy a nyeretlen edzőik kőkorszaki módszereket, és a klub identitásával ellentétes filozófiát akarnak beléjük verni, akkor tényleg annyira meglepő, hogy nem tudják kihozni magukból a száz százalékot?

Ezen a ponton lehetne bővebben kitárgyalni, hogy pontosan miért is volt kudarcra ítélve a Moyes által választott játékstílus, de az eredmények magukért beszélnek. (Aki mégis kínozná magát, az ebben a kiváló blogban megtalálja a miérteket.) A szomorú helyzet az, hogy taktikailag a United már Ferguson utolsó éveiben is elmaradt az elittől. SAF zsenialitásának hála így is viszonylag könnyedén húztuk be a PL-t, de az európai élvonallal szemben nem tudta azt a játékot nyújtani a csapat, amit a Tevez-CR-Rooney-féle gárda idején. A Mester távozásával meglett volna a lehetőség arra, hogy a vezetősége nyisson a modern futball irányába, és egy olyan menedzsert válasszon, aki képes updatelni a United hagyományait. Ha Fergusont nem lehet klónozni – és a jelek szerint nem lehet –, akkor talán bölcsebb lett volna eleve egy olyan embert keresni, aki egyáltalán nem hasonlít rá, és akinek a Fergie-way szolgai másolása helyett új utak keresése a feladata.

Nem így történt és ezért tulajdonképpen senkit nem lehet hibáztatni. Ferguson 27 évet adott az életéből a klubnak, és ez alatt eggyé vált a Manchester Uniteddel. Minden joga megvolt arra, hogy személyesen válassza ki az utódját, a Glazer család pedig bölcsen tette, hogy meghajolt az akarata előtt. Nyilván tisztában voltak vele, hogy egy modern klub nem dinasztikus alapon működik, de tudták, érezték, hogy a világtörténelem valaha volt legnagyobb menedzserének ennyi jár. Mondhatjuk akár úgy is: elmúlt 10 hónap volt a United csodálatos, elképesztő, fantasztikus elmúlt két évtizedének elkerülhetetlen mellékhatása.

Mostanra azonban végérvényesen kiderült, hogy nem lehet tovább álmodozni, a romantikus kísérlet befuccsolt, az előre megírt mesébe (a bölcs király átadja trónját a legszegényebb, legszerényebb választottnak, aki csodák csodájára felnő a feladathoz) csúnyán belerondított a valóság, és kiderült, hogy a királyfi meztelen, ráadásul egy halott lovon lovagol. Sokan azonban még mindig hisznek a mesékben, ők azok, akik szerették volna még legalább egy évig a kispadon látni a kijelölt trónörököst. Mert igaz, hogy eddig semmi jelét nem adta annak, hogy fel tud nőni a feladathoz, de hátha jövőre. Dobjunk hozzá pár száz milliót, és akkor talán a következő szezonban szerencséje lesz. Az nem lehet, hogy Sir Alex tévedett.

A Glazerék ennél szerencsére pragmatikusabbak. Egy szezon erejéig, egy legenda kedvéért, hajlandóak hinni a csodában – vagy legalábbis úgy tenni, mintha –, de tudják, hogy hosszútávon nem lehet a középszerűség húgymeleg medencéjében pancsolni. Moyes kirúgása azt jelzi, hogy Glazerék számára a kilencvenes évek Liverpoolja nem követendő példa. Nálunk nem fér bele az, hogy hosszú éveken át a top 4 peremén vagy azon kívül tengődjünk. Moyes idővel talán képes lett volna egy olyan csapatot kreálni, amely – hasonlóan Wenger Arsenaljához – stabil BL-szereplővé vált volna. A Unitednak azonban a legszűkebb elitben, a Barcelona, a Real Madrid és a Bayern München mellett van a helye. Hogyan gondolhatja bárki is komolyan, hogy az első szezonjában taktikailag semmit nem fejlődő Moyes, túlszárnyalva Fergusont, képes lett volna méltó ellenfelévé válni egy Guardiolának vagy egy Ancelottinak?

Glazerék meghozták tehát az egyetlen logikus döntést, amivel mindenki jól járt. Az „emberileg amúgy szimpatikus” Moyes-nak nem kell tovább szenvednie az erejét meghaladó feladattal, ráadásul gazdagabb lett egy jelentős tapasztalattal és 5 millió fonttal. Fergusonnak nem kell felelősnek éreznie magát a klub további szerepléséért. A vezetőség lehetőséget kap rá, hogy korrigálja a hibáját, és az új menedzser kinevezése előtt ezúttal komolyan átgondolja, hogy milyen úton akarja elindítani a Unitedet. Mi pedig nyugodtan örülhetünk annak, hogy egy olyan klubnak szurkolunk, amelynek a középszerűség nem fér bele a jövőképébe.