Ha valaki megbízhatóan, üzembiztosan, és sokáig pancsol a langymeleg középszarban, akkor egy idő után ezt már fel sem rójuk neki. Megszoktuk, elfogadtuk, természetesnek vesszük. Így vagyunk kedvenc ecuadori exhetesünkkel is: amikor az „Év játékosa”-díjjal a zsebében lenyomott egy finoman szólva is teszkógazdaságos szezont, még csak az egyik szemöldökünket vontuk fel Ancelotti módra. Aztán a másikat is, utána felháborodtunk, anyáztunk egy kicsit, de még bíztunk benne, hogy nem olyan mély az a gödör, ki lehet mászni belőle, és hamarosan visszatér az az Antonio, akit 10-ből hétszer meg tudta találni Rooney fejét, és akinek NEM a balhátvéd vádliján virít a hőtérképe. De hiába vártunk, úgyhogy a haragot és a dühöt szép lassan felváltotta az elfogadás és a beletörődés fázisa.

Valljuk be, most már azért hiányozna, ha Valencia elfutásai nem torkollnának minden esetben szögletbe, vagy ha egy-egy befelé cselezés követően fél másodperc tétovázás után ne döntene MINDIG úgy, hogy inkább mégis visszateszi a jobb lábára a labdát. Jól esik valahol látni, hogy ebben a kaotikus, kiszámíthatatlan univerzumban vannak dolgok, amik nem változnak, és nem fenyeget semmilyen váratlan esemény a tér-idő kontinuum felbomlásával.

Ha ennyiből nem derült volna ki, akkor leírom egyszerűbben: kedvelem Valenciát. Tavaly még reménykedtem a feltámadásában, lelki okokat gyanítottam a visszaesése mögött, de már nem érdekel, miért lett olyan, mint három évvel ezelőtti önmagának olcsó kínai klónja. Küzdeni akarása és tudása miatt helye van a csapatban, de már csak a padon. Nem, Valencia nem jobbhátvéd. Soha nem volt az, és nem is lesz az. (Lábjegyzet: a wingback posztra – legalábbis papíron – alkalmasabb lenne.)  Jobb napjain képes majdnem hibátlanul játszani (lásd), és továbbra is Parkét megszégyenítő Duracell-tüdővel rohangálja végig a meccseket, de hiába a lelkesedés, ha védőként is támadó-aggyal gondolkodik. Egy végzetes hiba egy meccsre bőven elég.

Van persze annyira szorgalmas és kemény, hogy ezzel a teljesítménnyel is ki tudna tűnni egy középmezőnybe tartozó csapatból, de a Unitedben talán nem a középszert, nem a „ha nincs ló, jó a szamár”-elvét kellene becélozni, hanem a létező legmagasabb szintet, minden poszton.

Igazságtalan éppen Antoniót ledorongolni egy olyan szezon után, ahol messze nem ő volt a leggyengébb pont? Lehet. Rá nincs is miért neheztelni, nyilván nem ő kérte áthelyezését a védősorba, de amíg az aktuális menedzser kényszermegoldásokkal férceli össze a kezdőcsapatot (Smith mint védekező középpályás; Park-Rafael tengely; Anderson a box-to-box mágus, ésatöbbi), addig a United nem lesz top3-mas klub Európában. Hogy közben ez a kényszermegoldás emberileg szimpatikus-e vagy sem (az, maximálisan), sajnos nem oszt, nem szoroz.