Most, hogy véget ért a nyár egyik legnagyobb átigazolási hisztije, nyugodtan hátradőlhetünk és kibonthatunk egy jó sört, ami mellett szépen végig is gondolhatjuk ezt az egészet. Nem lehet ezt csak úgy a szőnyeg alá seperni, vagy azt gondolni, ok vége kész menjünk tovább. Nem, mert az elmúlt időszakban felgyülemlett érzéseket ki kell írni magunkból. És hát mire egy jó egy blog, ha nem erre? Lapozz, és megtudok mit gondolok az egész Di María ügyről.
Kezdjük ott, hogy nagyon nem örültem annak, hogy mi leigazoltuk őt. Nem azért mert rossz focista lenne, sőt. Sokkal inkább azért mert végig az volt az érzésem, hogy ez nem egy tipikus MU transzfer, hanem valami egészen más. Tudod olyan mikor odamegyünk megmondjuk, hogy nekünk kell ez a játékos, és akkor megszerezzük gyorsan, simán. Jó oké, tény, a Herrera biznisz sem éppen így zajlott, de azért ránk ez a jellemző, hogy akit akarunk azt visszük. Viszont szerintem mi baromira nem akartuk az argentint. Legalábbis nem gondolom, érzem azt, hogy ez egy ténylegesen tervezett üzlet volt. A Realban nem volt maradása, más klub nem volt a piacon éppen, mivel a PSG-t sújtotta a pénzügyi transzfer téma, így maradtunk mi. Madridban meg közölték vele, öreg, te el leszel adva a Manchester Unitednek, ha tetszik, ha nem. Persze jó madridi szokás szerint sikerült rólunk legombolni kurva sok pénzt. Brit rekordigazolás, meg a többi, Madridban meg azóta is röhögnek. Na, és ez már kurvára dühítő.
De ok, megvettük mosolygott, pózolt a mezzel tök jó. A MU drukkerek nagyon nagy százaléka úgy érezte ez egy jó üzlet lesz. Hiszen alanyunk nem szar játékos, mint azt már fentebb is említettem. Így joggal bizakodhatott minden MU fan, hogy az argentin nagyon komoly erősítése lehet a csapatnak. Valahol talán én is ezt gondoltam, de azért még mindig inkább az ellenérzéseim voltak erősebbek vele kapcsolatosan. De ugye mi arról is vagyunk híresek, hogy mindenkit abban a pillanatban amint a vörös mezzel mutatkozik megkedvelünk, szeretünk, és sajátunkként tekintünk rá. Ezt tettük vele is. Az Old Trafford közönsége befogadta, éltette, biztatta. egyszóval mindent megtettek a kis argentin köcsögért, hogy otthon érezhesse magát. Még a legendás 7-es mezt is megkapta.
Eleinte nem is volt gond, Maris korrektül focizott, bár látszott fizikálisan nagyon kevés az angol bajnokságba, de még ekkor is azt gondoltuk oké, majd a következő szezonra beleerősödik, és jobb lesz. Szeptemberben a hónap játékosa lett, sőt a hónap gólját is ő lőtte. Egész jó formában volt eleinte, aztán jött egy sérülés és januárig nem is láttuk. Majd visszatért lőtt is gólt, és jött az új szerepkör, amiben nem ment neki, nagyon nem. Szenvedett, frusztrált volt és ez látszott is rajta, látszott, hogy nem élvezi, nem akarja, nem ülnek a megoldásai, és ezt az egész szituációt sikerült megkoronáznia azzal, hogy megrángatta Michael Oliver bíró mezét. Összességében 32 meccs 4 gól és 10 gólpassz a neve mellett a szezon végén. Azt is mondhatjuk nem volt ez rossz.
Amiért mégis mindenkinek így lesz a legjobb, az a viselkedése, ami bicskanyitogató. Lekési a gépet, eltűnik és hasonló hülyeségek. Kinek képzeli magát? Mit gondol magáról? Rá nem vonatkoznak a szabályok? Nyilvánvalóan ekkor ő már régen eldöntötte, hogy elhúz manchesterből. De ezt lehetett volna korrekten, oda állni Lajos elé és azt mondani: Figyelj ember, én nem akarok veled dolgozni, nem akarok az MU-ban focizni. Nem pedig titokzatos repülő lekésés, eltűnés meg a többi. Ez olyan tipikusan latinos/dél amerikai temperamentumos megoldás volt. Nincs mit csodálkozni ezen. De így tényleg jobb lesz. Mert te végre a helyedre kerültél te baszd meg, és ott focizhatsz ahol akarsz. Mert nekünk nincs szükségünk olyanokra ,akik nem akarnak itt játszani. ha te nem érezted megtiszteltetésnek, hogy magadra öltheted a Manchester United hatalmas becsben tartott 7-es mezét, akkor kurvára nem is rá érdemes. Mert egy szar vagy, egy jellemtelen gyáva szar. Aki nem merte megmondani, mit akar. Úgyhogy a továbbiakban rohadj meg Párizsban, te köcsög!