Miután mindenki kiörömködte magát a válogatott meccseken (norvég olvasóinktól ezúttal elnézést kérünk), visszatérhetünk a Premier League küzdelmeihez, hiszen nagyjából most indul a téli hajtás. A sok kérdést megválaszoló év végi meccsdömpingben ugyan még hátra van két BL-meccs is, de elsősorban a bajnokság végkimenetele szempontjából fontos, hogyan is szerepel a csapat a naptári évből fennmaradó másfél hónapban. Előzetesen alighanem a könnyű kategóriába sorolhattuk mai ellenfelünk, a Watford elleni meccsünket, a Darazsak azonban a legmasszívabb újoncnak bizonyulnak eddig. Hogy kik is ők, arról lesz szó az alábbi posztban, na meg találkozhattok régi kedves ismerősökkel, megbukott angol szövkappal, digókkal, na meg persze Eltonnal.

A Londontól északra található Watfordban már nagyon régóta szeretik a focit, hiszen 1881-ben alapították a klub jogelődjének számító Watford Roverst. Egészen pontosan egy bizonyos Henry Groverand volt az elkövető, aki aztán évekig a csapat hátvédjeként is szerepelt, 1897-től azonban professzionális klubbá vált a csapat, Első és sokáig egyetlen sikerüket talán pont a legrosszabbkor, az 1914-15-ös szezonban szerezték, amikor megnyerték a déli csapatok számára kiírt Southern League küzdelmeit, az első világháború miatti ötéves szünet okán viszont ehhez nem tudtak újabbakat szerezni. Több mint 50 évet kellett várni a Watford FC újabb felemelkedésére, ezt az időszakot az alsóbb osztályokban és leginkább a Football League-ből való kiesés ellen küzdve vészelték át a Darazsak. Többször is csak a többi klub jóindulatának köszönhetően, szavazással tarthatták meg tagságukat, és ki tudja hol tartanának manapság, ha egy bizonyos Elton John nem lett volna egész életében Watford-drukker.Na de az azóta Sirré ütött énekes 1976-ban gondolt egy nagyot, és elhatározta, hogy az akkor negyedosztályú klubot feljuttatja az első osztályba, ehhez pedig az angol futball éppen aktuális csodaedzőjét, a sehol nem jegyzett Lincoln Cityvel csodákat művelő Graham Taylort szerződtette managernek. A húzás annyira bejött, hogy Taylor első szezonjában hatalmas fölénnyel nyerte meg a negyedik ligát (csak azért nem szereztek 100 pontot, mert akkoriban még csak két pontot ért egy győzelem), majd utána rá a harmadosztályból is feljebb léptek, és 1982-ben már az akkor még First Divisionnek hívott első osztályba is feljutottak. Ami ezután következett, arra még talán a legelvakultabb Watford-hívek sem gondoltak, hiszen főként az isteni Luther Blissett 27 góljának köszönhetően az újonc a második helyen végzett, egy évre rá pedig az FA Kupa döntőjébe is bejutottak, az UEFA-kupa szereplés mellett.

Taylor azonban 1987-ben távozott, a Watford pedig megindult lefelé a lejtőn, a következő szezonban egyből ki is estek, és azóta is ritka vendégei a PL-nek. Csődközeli helyzet, harmadosztály, Vialli a kispadon – nem telt egyszerűen az ezredforduló környéke sem a külső-londoniaknak, és bár 2006-ban egy szezon erejéig újra a legfelsőbb osztályban találkozhattunk velük, inkább a Championship küzdelmeihez szokhattak hozzá a Watford-drukkerek. Nem csak a játékosok (John Barnes, David James és Ashley Young is itt kezdték, de fiatalon távoztak), vagy az edzők (a már említett Vialli mellett Zola, Rodgers vagy Mackay) változtak gyorsan az évek alatt, de a tulajdonosi háttér is. most éppen az olasz Pozzo család a többségi részvényes. A tulajdonos Gino Pozzo a bundaügybe keveredett Udinese-tulaj Giampaolo fia, és az utóbbi években zsákszámra érkeztek is az udinei kölcsönjátékosok, és a sok majdnem-szezon után tavaly végre sikerült kiharcolniuk a feljutást.Pedig szezon közben négy edzőt is elfogyasztottak, az ilyen-olyan okok miatt menesztett managerek közül az ex-chelsea-s Jokanovics kapta el legjobban a fonalat. Hogy a Premier League küzdelmeit már nem vele kezdték, az az előzmények ismeretében egyrészt nem meglepetés, másrészt meg a szerb nyilván túl sokat szeretett volna magának a tévés pénzek nagyságának tudatában, így Pozzoék megköszönték munkáját, és kinevezték a Valencia és az Atlético Madrid korábbi managerét, Quique Sánchez Florest, azzal a nem éppen hálás feladattal megbízva, hogy tartsa benn a csapatot.

Ami nem egyszerű, hiszen eléggé nemzetközi brigádról van szó, a klub keretében úgy 20 ország szülöttei találhatóak. A kapus például brazil, ráadásul Nani nagy barátjáról, az ex-spursös Gomesről van szó, akiben még mindig benne van egy-két igazi wtf teljesítmény (a Leicester ellen konkrétan miatta kaptak ki), de igazából a szezon egyik legjobb Watford-játékosa, más kapus egy percet sem védett.

A potyakirály előtt szigorú védelem található, közepén egy ex-unitedes arccal. Craig Cathcart a szegény ember Jonny Evans-e, az északír játékos a Blackpool után újabb csapattal próbálja bizonyítani, hogy ő bizony a PL-be való. Az oszták Prödl sérülése miatt párja az uruguayi Miguel Britos lehet, a védelem két szélén pedig a beszédes nevű Anya – Nyom kettős kezdhet, már amennyiben nem Chelsea-től kölcsönkapott Aké-t vagy a szintén vicces nevű görög José Holebaszt bassza ki a bal oldalra Flores. A középpályán valószínűleg a Spursnél nem elég jónak bizonyuló Capoué fog védekezni, de a széleken található emberek feladata is elsősorban a védekezés, akár a már említett Anya középpályán való szerepeltetése, akár a svájci Beckham Behrami csapatba állítása. Egy másik svájci, az Udinesétől előbb kölcsönbe, majd végleg megszerzett Almen Abdi a támadóalakzat bármelyik pontján feltűnhet, az ő szereplése elsősorban attól függ, mennyire akar majd támadni a Watford, hiszen a Wiganből ismert Ben Watson kirobbanthatatlan a középpályáról, és akkor még támadók is kellenek a csapatba.

Troy Deeney helye megkérdőjelezhetetlen, az elmúlt három szezonban egyaránt 20 gól fölé jutó csatár ráadásul a jobb szélen is tud játszani. Hogy társa a már említett Abdi vagy a házi gólkirály Odion Ighalo lesz-e, az elsősorban attól függ, hogy a válogatott szünetről későn visszaérő nigériai csatár (aki a csapat 11 góljából hetet szerzett) mennyire meccsfitt.

Sajnos viszont tudunk olyanokat említeni, akik biztosan nem fognak játszani, és itt a Manchester United játékosaira gondolunk. Lajos szerint iszonyú nagy bajban vagyunk, hiszen a keret mindkét csatára sérült, vagyis Rooney csak beteg, és Martialnak sem tett jót a válogatott szünet. Emellett a vészmegoldás Fellaini sem bevethető, Carrick sérülése is csúnyának nézett ki (aztán azóta kiderült, hogy annyira talán mégsem), Valencia pedig a kórtermét szétinstázva jelentette be, hogy lábműtétje után nagyjából akkor térhet vissza a védelem szélére, mint Shaw. A kapuban nyilván de Gea fog állni, előtte az eltilátsból visszatérő Darmian és az egyre jobb formába lendülő Rojo fogják majd közre a Smalling – Jones párost. Előttük Schweinsteiger és Schneiderlin diktálhatják a tempót, a támadó középpályás triót pedig Young, Mata és Herrera alkothatják, feltéve hogy Louis okosan rotál, és Lingard kap egy kis pihenőt. Legnagyobb kérdés persze, hogy ki fog gólokat szerezni, és a tippünk az, hogy az LvG-taktikában másodrangú szerepet betöltő csatár pozíciójában Depay és Wilson fognak megosztozni a 90 percen.

Hogy mire számítsunk? A félidei 0-0 annyira adja magát, hogy lassan már fogadni sem lehet rá, mindenesetre a saját csapatunk első negyvenötperces szenvedései mellett érdemes megemlíteni azt is, hogy a Watford eddigi 12 kapott góljából csak egy született a térfélcserék előtt. Ha komolyan gondoljuk, hogy a dobogóért, netalántán még magasabb célokért küzdjünk az idei bajnokságban, akkor viszont az ilyen meccseket kötelező hoznunk. A Vicarage Roadra jó három évtizede csak nyerni járunk, folytassuk a hagyományokat egy nagy hajrával megszerzett kétgólos győzelemmel, és akkor sokkal nyugodtabban vághatunk bele a decemberi hajtásba.