Amikor már nincsenek szavak, akkor jön egy újabb vendégposzt, eartist nevű kommentelőnktől.

Jeff idén valami nagyot akart gurítani. Friss házasként sem volt az a mintaférj, az azóta eltelt három évtized alatt pedig annyira megkeseredett, hogy játszi könnyedséggel kergette őrületbe közvetlen környezetét. Nem volt ő rossz ember, inkább csak magának való, amit az utóbbi időben nem mulasztott el gyakran hangsúlyozni. A feleségén és gyerekén kívül talán csak a munkáját szerette igazán. Pontosabban annak egyszerűségét. Jeff takarított, és ezt egyáltalán nem szégyellte. Kedvét lelte az ezzel járó mindennapos, kiszámítható unalomban.

Túl a hatvanon is ragaszkodott napi rutinjához. Reggelente ötkor kelt, elkészítette a három szelet pirítóst – főzni nem volt hajlandó, későbbi feleségének ezt már az első randevú alkalmával világosság tette –, majd kávézott, és útnak indult. A munkahelyétől mindössze húsz percnyi sétára lakott. Eleinte két cigarettát is elszívott munkába menet, de tíz éve lerakta a bagót. Az egyik konyhaszekrényben tartott ugyan még egy dobozzal, de egy évtized alatt egyszer sem gyújtott rá. Erre majdnem annyira büszke volt, mint arra, hogy az évek során remekül kitapasztalta, melyik utcákon kell haladnia ahhoz, hogy lehetőleg senkivel ne találkozzon útközben.

Hat előtt öt perccel már munkaruhájában feszített, és lassú, komótos tempóban mosta fel a folyosókat. Délben többnyire otthont ebédelt. Imádta a felesége főztjét, bár az volt a benyomása, hogy az elmúlt pár évben valami megváltozott. Egyelőre nem tudta megfogalmazni, hogy pontosan mi hibádzik, csak érezte. A délutáni műszak öt órakor kezdődött, előtte többnyire kedvenc hobbijának hódolt: rejtvényt fejtett. A kora esti felmosást kevéssé kedvelte, a dolgozók sáros lábnyomait majdhogynem személyes sértésként értékelte, támadásnak reggeli munkája ellen.

A törölgetés azonban mindenért kárpótolta. Ez volt a kedvenc elfoglaltsága, mindig utoljára hagyta. Szinte már csak a biztonsági személyzet tartózkodott az épületben mindig, amikor hozzáfogott. Alapvetően spórolós embernek tartotta magát – a cég forrásait is így kezelte, ezért zárkózott el mereven attól is, hogy takarítógépet kapjon –, de ha a vitrinekről volt szó, akkor megadta a módját, minden szükséges eszközből a legjobb kellett neki.

Felesége már kapcsolatuk elején is sok áldozatot hozott férjéért, az együtt töltött évek alatt pedig ő volt az, aki inkább alkalmazkodott. Tudta ezt Jeff is, aki párja kitartását és hűségét azzal hálálta meg, hogy minden tavasszal meglepetéssel készült. Eleinte egy-egy hosszabb hétvégére szöktek meg, amik rendre fantasztikusan sikerültek. Jeffnek egy áprilisi kiruccanás volt a kedvence, és meg volt róla győződve, hogy aznap, 22-én, az Ashton-Under-Lyne-i kaland alkalmával fogant fia, David is. Ahogy azonban teltek-múltak az évek, úgy lettek egyre laposabbak a meglepetések, a tavalyi csokor tulipán után pedig félő volt, hogy oda az ihlet.

Jeff idén valami nagyot akart gurítani. Bár nélkülözniük nemigen kellett, azért finoman szólva sem vetette fel őket a pénz, így azonban nem lehetett túl válogatós. A korszakos ötlet egy átlagosnak ígérkező februári hétvégén jutott eszébe. Kapóra jött, hogy az asszony néhány napot a húgánál töltött. Jeff tudta, a párja semmit sem fog sejteni, hiszen ki számítana tavaszi meglepetésre februárban? Ezért elhatározta, életében először vacsorával várja hazatérő nejét.

Hosszas keresgélés után úgy döntött, egy tradicionális olasz menüvel nem lőhet nagyon mellé, így esett a választása az egzotikusan hangzó lasagna ovulire. Kicsit furcsállta a receptet, hiszen többször is felhívták a figyelmét, hogy az étel egyik különlegessége abban rejlik, hogy az elkészítésekor nem használhat sót. Ez kicsit ugyan elbizonytalanította, de nem szegte kedvét. Vakon bízott saját képességeiben, noha a közértben még sokkal zöldebbnek tűnt az a francia snidling, amit végül rátukmáltak. Meggyőzte magát, hogy a csaknem 13 fontos durmi tészta is remek választás, bár az eladó kedvesen felhívta a figyelmét, hogy azt inkább pitéhez ajánlja, gyakorlottabb szakácsoknak. A sütéshez használt borból aztán magának is töltött, a második pohár után pedig a kinyomtatott receptet romantikus hangulatában kicsit kiegészítette, a hozzávalók mellé gyöngybetűkkel írta oda: szerelem.

A komoly előkészületek után matatott még kicsit művén, majd behelyezte a sütőbe. A recept szerint három órát kellett volna várnia, és bár az első 60 percben csak-csak meg volt elégedve a látvánnyal, a második óra után csalódottan vette tudomásul, hogy nyomokban sem emlékeztet a lasagna arra, mint amit a képen lát. Csalódottan ki is szedte a félig kész ételt, és megkóstolta. Arra az ízvilágra, ami végül fogadta, nem lehetett felkészülve. A még szinte forró falatot képtelen volt lenyelni, és már ahhoz sem volt kedve, hogy újabb hozzávalókkal faragjon valamicskét a katasztrofális eredményen. Jeff mérhetetlen dühöt érzett magában, átkozta a boltot, az eladót és a sütőt is, hiszen ő mindent úgy csinált, ahogy az le volt írva. Váratlanul érte a kudarc, mert az évek során a pirítósokkal sosem volt gondja, minden reggel tökéletes munkát végzett a konyhában, így meg volt győződve róla, hogy nem hibázott.

Mérgében azon nyomban kidobta az egészet a kukába, azzal sem törődött, hogy megégeti a tepsi. A receptet is gondolkodás nélkül szaggatta apró darabokra, miközben elhatározta, hogy soha többé nem próbálkozik ilyesmivel. Sok kedve ugyan nem volt hozzá, mégis hozzálátott eltakarítani a romokat. Sietnie kellett, ha nem akarta, hogy hazatérő felesége is szembesüljön azzal, milyen csúfos véget ért konyhai kísérlete.

Az üveg alján maradt kevés bor végül teljesen lenyugtatta. Megesküdött magában, hogy feleségének a legvégső esetben sem említi meg, hogy eredetileg mivel készült, majd elkezdte keresgélni annak a kis panziónak a telefonszámát, amelyben az Ashton-Under-Lyne-i kirándulás alkalmával szálltak meg. Arra gondolt, hogy rendel valami vacsorát, másnap kora este pedig ismét megvárja, amíg mindenki elmegy az épületből, és magára maradhat kedvenc trófeáival. A 2013-as volt számára a legkedvesebb.

Ahogy azonban végzett a takarítással, és az utolsó adag szemetet készült kidobni, megakadt valamin a tekintete. A szíve egyre szaporábban vert, ahogy gyakorlott rejtvényfejtő szemei előtt ismerős szó kezdett összeállni a kukában landolt cetlikről: la sa gna ov uli. A betűket egymás mellé téve nem kellett túl sokat töprengenie, hogyan kell elrendeznie őket. Amikor végzett, odasétált a konyhaszekrényhez, és higgadt mozdulatokkal elővette a dobozt. A felesége telefonált, hogy késik, így még szellőztetni is bőven lesz ideje. Lassan, nagyokat szívott a cigarettába, a füstöt elfújta a konyhaasztalon felsorakozott betűk fölött, ahogy újra elolvasta magában a nevet. Louis Van Gaal. Halvány mosollyal az arcán nyomta el végül a csikket, miközben arra gondolt, tudhatta volna, hogy az egész főzőcskézés eleve el van baszva.