Strigo idegesen ült a billentyűzethez. Megnyitotta a Messengert, majd szinte azonnal kilépett belőle. Kiment az előszobába, és még egyszer megnézte, biztosan be van-e zárva az ajtó. Újra visszaült a géphez. Remegő kézzel egy cigiért nyúlt, és rágyújtott. A lába csak úgy rúgózott az idegességtől. „Hogy fogja ezt most közölni a csapattal?” „Mi lesz ebből?” – a kérdések szinte villámként cikáztak át az agyán. Végül erőt vett magán, és belépett a Stretford End szerkesztői csoportjába.

„Gyerekek, baj van, nagyon nagy baj…” – kezdte mondandóját. „Pakoljatok össze, és szívódjatok fel pár napra. Még a családnak se mondjátok meg, hova mentetek, talán megússzák a kínvallatást, ha tényleg nem tudják, hova tűntetek. Somebody08-cal megbeszéltem, hogy ő közli a hírt az olvasóközönséggel. Úgyis régóta ígéri, hogy visszatér, de idén is csak egy bejegyzést írt, és azt is elbaszta. Engem most pár napig ne keressetek! Jelentkezem, ha elült a balhé. Sajnálom, hogy így alakult, az Isten irgalmazzon mindnyájunknak!”

Ezután felállt, felkapta az előre összekészített sporttáskáját, és a tűzlépcső felé vette az irányt. A mobilján megnyitotta a Messengert, kikereste somebody08-at a kapcsolatok közül és csak ennyit írt: „Zlatan nem fért fel a dobogóra. Te írod a posztot.” – majd visszahajította a telefont a szobába, lemászott a létrán, és az első sikátorba befordulva tovatűnt a nyirkos brit éjszakában.

Na jó, a fent leírtakból mindössze annyi igaz, hogy Ibra valóban a 4. helyen zárt a szerkesztői listán. Ami azonban még ennél is megdöbbentőbb, hogy senkinél sem végzett a 3. pozíciónál előrébb a rangsorban, vagyis a szerkesztőség igencsak hasonlóan ítélte meg Zlatan idei ténykedését. Mindezt csak azért írom le, hogy ha svéd esetleg olvassa a Stretford End blogot, akkor ne csak rajtam vegyen elégtételt, hanem legyen szíves a többi szerzőt is ugyanúgy letaekwondózni. Bocs Srácok, de ezt a balhét nem viszem el egyedül…

Egy kizárólag a labda megszerzésére irányuló mozdulat.

Persze, aki idén rendszeresen olvasta a blogot, és/vagy néhányszor megfordult a Mozaikban, azt aligha lepi meg a döntés, hiszen mi folyamatosan azt hangoztattuk, hogy a 35 éves tetkókirály legalább annyira gúzsba köti a csapat játékát, mint amennyi pluszt ad hozzá. Aztán a szezon hajrájában – egy eltiltást, illetve egy sajnálatos térdsérülést követően – az elméletünk a gyakorlatban is bizonyítást nyert, hiszen Ibrahimovic kidőlése után sem döcögött rosszabbul a csapat szekere (igaz, jobban sem). De ne rohanjunk ennyire előre…

Az egész úgy kezdődött, hogy a Unitedhez egy évre aláíró Zlatan egy Cantona nyilatkozatra reagálva bejelentette, ő Manchester Istene kíván lenni, a vezetőség pedig nagyjából ennek megfelelően is kezdte kezelni őt. Így eshetett meg az a blama, hogy az AM9 néven éppen saját márkanevet alapító Anthony Martialtól a csapat elvette a 9-es mezt, amit a fiatal, éppen válófélben lévő francia támadó érthetően nem fogadott jól. Azonban ami ennél is fájóbb lehetett a számára, hogy Ibra a csatár posztról is azonnal kirobbanthatatlanná vált, így tavalyi gólkirályunk Giggs mezszámával együtt a régi posztját, és az utolsó 2 évében neki jutó játékidőt is megörökölte.

Mindeközben viszont a malmői rém meccsről meccsre bizonyította, hogy jó döntés volt őt a csapathoz hozni, hiszen előbb győztes gólt szerzett a Szuperkupa döntőben, majd az első két Premier League meccsén háromszor is betalált. Az október-novemberre tehető bajnoki mélyrepülésnek azonban ő is aktív részese volt, és ez alól még az sem ad felmentést, hogy a 7 meccsen rúgott 6 gólunk felét még így is ő vállalta magára. Ha ekkoriban készül egy reprezentatív felmérés a United szurkolók között, alighanem kevesen válaszoltak volna igennel az „Ön engedné-e, hogy Zlatan Ibrahimovic közösüljön a feleségével, ha a csatár cserébe marad még egy szezont a Vörös Ördögöknél?” kérdésre, de aztán eljött a december, és úgy tűnt, hogy a Mikulás talán nem is finn, hanem svéd. Zlatan Claus ugyanis megint kinyitotta a gólzsákot, és a december 4. illetve január 2. közötti ünnepi darálásban 7 mérkőzésen 7-szer talált az ellenfelek kapujába.

Ebből már nem lesz szex…

Kisebb meglepetésre azonban a riválisokat sem viselte meg túlságosan ez az időszak, ezért a 2016-17-es szezon egyik legsikeresebb periódusa sem vitt minket előre a bajnoki tabellán. Így hát – ahogy a csapat, úgy – Ibra is kénytelen volt eközben a kicsik játszóterén is vitézkedni. Betalált a Ligakupában, mesterhármast szerzett az Európa Ligában, majd pár napra rá az FA-kupában is győztes gólt ünnepelhetett a Blackburn Rovers ellenében. Utóbbi meccs azért is érdekes, mert ezzel ő lett a második MU játékos Hernandez után, aki egy szezonon belül betalált minden sorozatban (Szuperkupa, Premier League, FA-Kupa, Ligakupa, Európai kupaporond).

A koktélcseresznyét azonban nem ezzel az ESPN amerikai focis közvetítéseit idéző statisztikai érdekességgel tette fel idei teljesítménye tetejére, hanem a Ligakupa döntőjében nyújtott játékával. A Southampton február végi 3-2-es legyőzéséből ugyanis 2 góllal is kivette a részét, és ki merem jelenteni, hogy lélektanilag még a két találatnál is többet jelentett az ő puszta jelenléte a pályán. Azok után ugyanis, hogy a csapat pillanatok leforgása alatt elvasasozott egy kétgólos előnyt, valakinek össze kellett rántani a pályán társaságot, mert sajnos erre Mourinho a partvonalról nem sokszor volt képes szezon közben. Ibra amúgy nem csak ezen a meccsen űzte és hajtotta a többieket. Többször lehetett látni, és az Anderlecht elleni odavágón egyszer talán hallani is, ahogy arra bíztatja társait, hogy ne álljanak le, hanem tekerjenek tovább, mert az egygólos vezetés bizony nálunk legfeljebb az 1 pontra jelentett életbiztosítást.

Ez az apáskodó hév szerintem nagyon fog hiányozni jövőre a csapatból, mivel Carricknek a hangja, a latin delegációnak a nyelvtudása, a többieknek pedig még a respektje nincs meg ahhoz, hogy afféle motivációs trénerként tevékenykedjen a gyepen (Rooney persze betölthetné ezt a szerepet azon a két Ligakupa meccsen, amin csereként lehetőséget kap, ha nem igazol el). Persze nem is Ibrahimovicról beszélnénk, ha a túlmotiváltság egyszer-kétszer ne ütközött volna ki rajta negatív módon is. A minden bálnahájjal megkent skandináv barátunk ugyanis úgy döntött, hogy a születésnapom alkalmából egy látványos pankrációmeccsel is megörvendeztet, a Bournemouth elleni keménykedésnek pedig Tyrone Mings, valamint Zlatan pótolhatatlan imidzse látta kárát (bocs a zenéért).

A Fellaini highlightsból ellesett mozdulat ugyanis 3 meccses eltiltást ért, így pedig Mourinho kénytelen volt más formációt is kipróbálni a következő találkozókon. Mint később kiderült, ez a kis kényszerpihenő jó előkészület volt a szezonfináléra, április 20-án ugyanis olyan dolog történt Ibrával, ami hosszúra nyúlt profi karrierje során egyszer sem: súlyosan megsérült. Szerencsére az Európa Ligát végül az ő döntőbeli gólérzékenysége nélkül is sikerült berántani, a váratlan fordulatnak köszönhetően azonban nagyjából annyira felpörögtek a találgatások a svéd jövőjével kapcsolatban, mint egy éve.

Miközben az egyik újság azt írta, Zlatan azonnal jelezte a klub felé, hogy jövőre is maradna, és addig nem veszi fel a fizetését, amíg fel nem épül, addig más forrásból azt lehet hallani, hogy már márciusban aláírt az Egyesült Államokba. Az állapotáról szintén egymásnak ellentmondó hírek láttak napvilágot. Volt ahol azt írták, hogy úgy gyógyul, mint Rozsomák, és már most képes lenne ollózásnak álcázva lerúgni néhány fejet, míg más helyeken októberi, novemberi visszatérést emlegettek. Ez a sérülés, és azt követő kommunikációs káosz persze lehetetlenné teszi, hogy rekonstruáljuk, mi is lehetett a klub terve Ibrával hosszú távon, illetve egyáltalán létezett-e hosszabb távú terv ennél az egy szezonnál. Ami biztos, hogy a klub nem élt a hosszabbítás lehetőségével, így június 9. óta Ibra már nem a Manchester United játékosa.

Hogy kár érte vagy nem kár, az egy igencsak összetett kérdés. Ami eltagadhatatlan, hogy összesen 28 gólt rúgott a mögöttünk hagyott idényben, ami Van Persie 2012-2013-as szezonja óta a legtöbb egy United játékostól. Emellett ráadásul kiosztott 9 gólpasszt is, és sérülés valamint az eltiltás ellenére is kicsapott az asztalra egy 46 mérkőzéses évet – 35 évesen. Ahogy említettem, lélektanilag biztosan nagyot sokat jelentett a csapatnak az ő jelenléte, ugyanakkor taktikailag igencsak behatárolta a játékunkat. Ez persze nem az ő hibája, sokkal inkább a stábé. Hiszem ugyanis, hogy ha nem kezelik szent tehénként Ibrát, akkor az egész csapat sokkal jobb idényt futhatott volna, és legalább kicsit több tapasztalatunk lenne arra vonatkozólag, hogy mégis mit akarunk majd játszani az előttünk álló szezonokban. Az ugyanis egészen nevetséges, hogy José mindössze 5 meccsen cserélte le, egyszer be, és csak 3 alkalommal padoztatta a svéd tornyot (amikor bevethető volt), és olyan találkozókat is végigjátszatott vele, amelyeken nyugodtan gyakorolhattuk volna az idény végén többször látott kontrafocit.

Szintén nehéz pálcát törni Ibrahimovic mentori tevékenysége felett. Ahogy Rashford szezonösszefoglalójában is olvashattátok, Marcus saját elmondása szerint is sokat tanult a svédtől, akire a cserpákjának mérete, valamint a kora alapján nyugodtan tekinthetett apjaként is. Martialnak viszont első blikkre nem tett jót a konkurencia, de lehet, hogy rajta is inkább csak a Mourinho-effektust érezzük, és nem az erősebb kutya koitál esetét.

Az viszont vitán fölül áll, hogy Ibra leigazolása üzleti, PR és marketingszempontból nagyon is megérte a klubnak. Most természetesen nem a mezeladásos kamu hírekre gondolok, hanem inkább arra, hogy hányan lesték csak miatta a csapat egyébként nézhetetlen mérkőzéseit is, vagy arra, hogy Premier League-hatodikként, valamint Ligakupa és Répaliga győztesként mekkora sajtóérdeklődésre tartottunk volna számot, ha Zlatan nem nálunk rúgja a bőrt.

Amúgy az a kupa 15 kiló, csak mondom…

Mindent összevetve kijelenthető, hogy Ibrahimovic nem lett Isten Manchesterben, de mutatott valamit abból, hogy máshol miért tartották annak. Rövid távon szerintem inkább előre vitte a csapatot, mintsem hátráltatta, de lehetett volna őt sokkal okosabban is használni, és akkor talán még egy szezont lehúzhatott volna nálunk. Hogy hasznosabb mentora volt-e Rashfordnak, mint amennyivel visszavetette Martial fejlődését, illetve hogy Griezmannról lemaradva kellett-e volna őt marasztalnunk, azt pedig a jövő dönti el.

Persze szurkolóként dőreség volna kizárólag az objektív szempontokat figyelembe venni. Tavaly decemberben a FouFourTwo hasábjain a svéd futball másik nagy ikonja, Henrik Larsson válaszolt a kommentelők által feltett kérdésekre. A személyiségét tekintve mindenképpen különböző, ámde zsenialitásában, karrierje hosszában és a be nem teljesített álmok tekintetében hasonló pályát befutó csatártól egy hozzászóló azt kérdezte, megbánt-e valamit a pályafutása során. Larsson mindössze egy dolgot említett: hogy 2007-ben, amikor 2 hónap erejéig kölcsönben Manchesterben játszott, nem maradt a szezon végéig, vagy akár még a következő idényre is. Nála jobban talán csak mi, szurkolók sajnáltuk, hogy akkor visszatért a Helsingborghoz, de így visszagondolva már annak is örülök, hogy legalább 13 meccsen láthattam őt United mezben. Ibrahimovic esetében most pontosan ugyanezek az érzések kavarognak bennem…