Ugye nem gondoltátok, hogy Wayne Rooney távozását megússzátok igazi búcsúposzt nélkül? A blog indulása óta vele foglalkoztunk a legtöbbet, így aztán nem is engedhetjük meg magunknak, hogy ne búcsúztassuk őt érdemeihez méltó módon. Közös szerkesztőségi megaposztunkban érzelmes húrokat pengetve engedjük útjára csapatkapitányunkat. Vigyázat, hosszú lesz!

strigo

Nekem Wayne Rooney a gólokat jelenti. Soha egyetlen játékos sem szerzett több olyan gólt, aminek „élőben” örülhettem. Nem tudom, a 253 góljából mennyit szerzett olyan meccseken amiket láttam, de a végeredmény úgy 220 felett lehet. Nyilván nem mindegyiknél ugrottam fel őrjöngve, de azért akadt egy pár alkalom, mikor magamból kikelve ugráltam, a levegőbe bokszolva kiáltottam hogy Igen!, vagy csak elismerően tapsoltam, ráadásul a legemlékezetesebb góljainál (gólörömeinél) nem csak az ellenfél vagy az időpont, hanem az is megvan, hogy éppen hol néztem az adott meccset. Emlékek, amiket soha senki sem vehet el tőlem.
Az első gólja ami eszembe jut, még csak nem is United-gól, hanem evertonosként szerezte: utolsó perces győztes gól Seaman felett, a felső lécről levágódva. Aztán az első BL-meccse nálunk: egy szabadrúgással tette teljessé a mesterhármasát, a szenvedő fél akkor a Fenerbahce volt. Gól, majd címercsókolgatás az Everton ellen. Két fantasztikus átemelős gól az FA Kupában: a Boro és a Portsmouth kapusa is csak tehetetlenül nézte, ahogyan a labda átrepül felette, egyenesen a kapuba. A Spurs elleni legendás fordítás alkalmával a négy gólunkból kettőt ő rúgott be, ami után én is alaposan berúgtam. A reklamálás után (közben?) dühből bevágott gól egy Newcastle-meccsen. Győztes gól a Milan ellen, a meccs végén. 80 méteren végigvezetett, két emberes kontra CR-rel a Bolton ellen. AZ az ollózás a shitty ellen. Föld-levegő rakéta a Norwich kapujába. Láb mögött, sarokkal kapuba tett centerezés (asszem) a Swansea-nak. 2 szabigól az Arsenal 8-2-es alázása során: a lekészítő Ashley Young, én meg sosem felejtem el a labdát a kapuba szuggeráló Anderson arcát, meg a Fregattban végigfutó mini mexikói hullámot. Meg a hangrobbanás, amit a Rioban éltem át, amikor a BL-döntőben Rooney két kényszerítő után egyenlített a Barca ellen. A zseniális szólógólja a Spurs ellen, majd a kiütéses gólöröme. Ahogy Beckham vigyázó szemei láttára előbb kicsit taszít a West Ham védőjén, majd úgy 50 méterről a kapuba emel. A születésnapomon az Old Traffordon élőben is láttam Rooney-gólt: a West Ham ellen Rafael beadását pörgette kapásból a kapuba (majd kiállították a második félidőben). Az utolsó őrjöngésem Rooney-gólra pedig idén történt: a Stoke kapuját pókhálózta ki, szabadrúgásból – ez volt a kétszázötvenedik.

És most kissé fura érzés, hogy hosszú idő után a United Wayne nélkül kezdi meg a felkészülést, mert a 13 éves kölcsönszerződés után visszaengedtük őt az Evertonba. A csapat elengedi legjobb gólszerzőjét, de van egy olyan érzésem, hogy fogok én még Rooney-gólnak örülni (pedig az angol válogatottat elengedtem úgy 15 éve). Ha más nem, egy utolsó percest még viríthatna az Arsenal vagy a City ellen, már csak a régi szép emlékek miatt. Sok sikert az Evertonban, kapitány, hiányozni fognak a góljaid!

stanley

Szögezzük le, én mindig is kedveltem Rooney-t, ahogyan a Manchester United összes játékosát, aki valaha magára húzta a vörös mezt. Viszont továbbra is haragszom, és irgalmatlanul mérges vagyok rá, amiért így alakult a pályafutása. Wayne Rooney nem csak egy médiahype volt, minden esélye megvolt arra, hogy a korszak kiemelkedő játékosa legyen, mégsem lett az. Igen, siratom azon éveket, ahol több címet nyerhettünk volna, jobb eredményeket érhettünk volna el és igen, okolom őt azért, mert képtelen volt nagyobb részt vállalni ebben. A szülő is megszidja az egyébként tehetséges gyerekét, ha tudja, képes lenne sokkal jobban teljesíteni.
Ugyanakkor nehéz lenne elfelejteni a West Ham United elleni tripláját 2011 tavaszán, amikor 0-2-ről jöttünk vissza idegenben, számomra ez volt Rooney legemlékezetesebb performansza és ebből szerettem volna még sokkal, de sokkal többet látni az itt töltött időszaka alatt. A történelemkönyvek a bemutatkozását is sokszor megéneklik majd, hiszen szinte elképzelhetetlen, hogy valaki három gólt szerezzen élete első mérkőzésén a Manchester Unitedben, mindezt egy Bajnokok Ligája találkozón, ahol jobbal és ballal akcióból, majd szabadrúgásból is gólt szerez.
Hogy saját lustasága, a szerencsétlen véletlenek vagy a média túlzott elvárásai miatt nem érte el ezeket a célokat, azt mindenki döntse el saját maga. A magam részéről úgy érzem, mind a három tényező komoly szerepet játszott abban, hogy ez a búcsú most egyáltalán nem teljes.

somebody08

A mai, modern, pénz uralta futballban már alig vannak őszinte pillanatok. Mindenkinek gyerekkori álma volt, hogy annál a klubnál játszhasson, amelyhez éppen odaigazolt, mindig is az aktuális csapat szerelését szerette volna magára ölteni, annak a trénernek a keze alatt dolgozni, aki a keretet igazgatja, és persze a világ legjobb szurkolói előtt játszani, akik természetesen éppen abban a gyönyörű stadionban vannak, amelyben alanyunk is pályára léphet hétről-hétre. A játékosok pályán kívüli életét gyakorlatilag a menedzserek, stylistok, social media expertek, self brandingért felelős szakértők és az aktuális klub PR-szakértői írják, de a füvön sincsenek egyedül, hiszen több millió szem figyeli őket élőben, és legalább 50 nagyfelbontású kamera rögzíti az utolsó turházásukat is. Nem véletlen, hogy már a lefújást követő beszélgetéseket is csak eltakart szájjal merik vállalni a pályán, onnan lelépve pedig azon nyomban robotpilótára váltanak, és a jól megszokott közhelyeket puffogtatják a kamerák kereszttüzében.
Mindezt csak azért írom le, mert az elmúlt napokban a „Manchester United gólrekordere”, „örök kedvenc” és a „klublegenda” kifejezések gyakori emlegetése mellett sokan megjegyezték azt is, hogy Rooney – bár szinte mindent megnyert – bizony nem futotta be azt a karriert, amire a tehetsége alapján predesztinálva volt. Én – bár elfogult rajongóként nehezen ismerem be a kritika jogosságát – ennek okát abban látom, hogy bizony szépen lassan őt is bedarálta ez kegyetlen, profi világ. Wazza szerintem éppen a nyers, megalkuvást nem tűrő mivolta miatt volt annyira szerethető, és pont azt sikerült belőle kiölni a karrierje utolsó éveire. Állítom, hogy Rooney a 60-as 70-es években 10 kiló túlsúllyal, 27 évesen már tök kopaszon és alig 14 foggal is nagyobb játékos lett volna, mint amilyennek mi láthattuk őt, pedig bennem most sincs hiányérzet.
Én ugyanis hiszem, hogy aki nagyon figyelt, az néha láthatott valamit az igazi Rooneyból is. Akármennyire is mesterkélt lett ugyanis a profi futball világa, egy dolog továbbra is őszinte maradt, ez pedig a gólöröm. Abban az eufórikus állapotban ugyanis az ember képtelen megjátszani magát, ami a szívén, az a száján. Így volt ez akkor is, amikor Wazza 2013 januárjában az ég felé formált háromszöggel állított emléket felesége elhunyt húgának (ezt a szokását azóta is megtartotta, az Illuminati-hívők legnagyobb örömére), és akkor is, amikor ugyanezen év augusztusában, a Moyes-éra első bajnoki meccsén látványosan nem ünnepelt együtt a csapattársakkal, mert a klub nem engedte eligazolni.
Én viszont most tényleg csak a szépre szeretnék emlékezni, ezért búcsúzóul összeszedtem azt az 5 (+1) kedvenc gólörömömet Rooneytól, amely szerintem a leginkább árulkodik arról, milyen karakter is ő valójában:
Mivel fontossági sorrendet nem szerettem volna felállítani, haladjunk időrendben:

1. 2007. április 24. – 91. perces győztes gól a Milan ellen, a Bajnokok Ligája elődöntőjében

Bizonyára sokaknak megvan a meccs. A Roma elleni 7-1 után valóságos eufóriában voltam, a Milan elleni odavágón pedig már az 5. percben vezetést szereztünk. Ezután viszont jött a hidegzuhany: Kaka két góllal fordít még az első félidőben, mi meg hirtelen azt sem tudjuk, hol vagyunk. A második játékrészre aztán összeállt a csapat, Scholes adott egy zseniális, beemelős gólpasszt Rooneynak, majd a 91. percben lekontrázzuk a kitámadó Milant. Ronaldo elfut, szökteti az isteni Wayne-t a jobb szélen, aki minden teketóriázás nélkül kilövi a rövid alsót, majd nagyjából 5 méteren keresztül térden csúszik a szögletzászlóig, végül pedig ökölbe szorított kezekkel összekuporodik. A másnapi Nemzeti Sport címlapja a mai napig itt van a szemem előtt, ahogy Rooney ünnepel, a többiek pedig a háttérben, életlenben futnak felé. A visszavágón aztán simán kizúgtunk, és ami még rosszabb, a Pool 0-3-ról felállva megnyerte a BL-t a Milan ellen, de ez az emlék nekem akkor is megmarad a legszebbek között.
Az emlegetett jelenet 6:45-nél jön:

2. 2011. április 2. – Eltiltást érő fordítás a West Ham ellen…

…avagy, egy ékes példa arra, hogy az FA-nél álszentebb gittegylet a világon nem létezik. Rooney 2 meccses eltiltást kap a ligától, mert a West Ham elleni tizenegyesgól után egy „fucking what?” is elhagyja a száját, miközben a Sky kamerájába nézve ünnepel. A meccsen Wayne egyébként mesterhármast rúgott, amivel megfordítottuk a meccset 0-2-ről, szóval szerintem az volt a csoda, hogy megállt egy fucknál. Én abszolút nem tudtam haragudni rá, szemben a prűd angolokkal, akik a meccset néző fiatalok lelki üdvére hivatkozva teljesen kikeltek magukból. Szerencsére az alig egy hónappal később induló MTV-s trash realityvel, a Geordie Shore-ral nem volt ilyen gondjuk, pedig ahhoz képest Wazza legízesebb káromkodásai is a magasirodalmat képviselik. Mindegy, én a kétmeccses elmeszeléssel együtt is imádtam ezt a pillanatot: 100% pure Wayne.

3. 2011. április 6. – Arconpörgős rock’n’roll a Chelsea ellen

A zátonyon még nagyban Rooney fákkolása a téma, de őt ez nem zavarja, és Giggs zseniális megmozdulása után idegenben fordítja rá a szaros pelust a bajnoki versenyfutásban is rivális Chelsea fejére. Ezután – csakúgy mint az említett Milan elleni gól alkalmával – Wayne a szögletzászlóhoz fut, letérdel, és előadja a világ legelcseszettebb gólörömeinek egyikét. A mai napig sírva röhögök, amikor végignézem a 90-es évek aluljárós breaktáncbemutatóit idéző mozdulatot, ahogy keljfeljancsiként ízmintát vesz a Stamford Bridge gyepéből, majd a tőle megszokott, pajkos, külvárosi tahó félmosollyal az arcán, végül ülve fejezi be a nem mindennapi koreográfiát. Imádnivaló.

4. 2015. március 15. – KO a Spurs ellen

Szerencsére olyan alkalom is volt, amikor nem rajta röhögtem, hanem vele egy gólöröm alkalmával. Az angol sajtó természetesen ezúttal is főszereplője a történetnek: kiszivárogtattak ugyanis egy videót, amelyen Rooney az otthonában kesztyűzik Phil Bardsleyval, majd úgy belenéz a skót balegyenesébe, hogy teleszart búvárruhaként terül el a konyhapadlón. A médiamunkások persze habzó szájjal várják az alkalmat, hogy a meccs után kikérdezhessék Wayne-t a történtekről, de ő ver egy egészen zseniális gólt a Tottenham ellen, majd szó szerint elüti az egész dolog élét egy zseniális ünnepléssel. KO.

5. 2017. január 21. – A rekord

Abban, hogy ez a gólöröm bekerült a kedvencek közé, nagy szerepe van annak, hogy Wazza ezzel döntötte meg Bobby Charlton rekordját, de nem azért tettem a listára, mert ez egy történelmi találatot követett. Sokkal inkább azért, mert azt a mentalitást, amit Rooney itt mutatott, példaként kellene állítani a jövő United játékosai elé.
Ugye, adva van egy viszonylag szar formában lévő, ennek folyományaként komoly meccshiánnyal küszködő, öregedő sztárjátékos, aki egy gólra van attól, hogy egy patinás klub rekordere legyen. Ha ez még nem lenne elég, a csapat is ég 0-1-re a Stoke ellen, a meccsből pedig másodpercek vannak hátra. Jó helyről kapunk egy szabadrúgást, Wayne pedig odaáll, és régi önmagát idézve kivinklizi a hosszú felsőt. A gól már önmagában megérne egy „fucking whatot”, de itt ugye Bobby Charltonról is lekerült a svájci sapka, Rooney viszont alig egy másodpercre adja át magát az örömnek, és öntömjénezés helyett inkább visszanézve csak annyit kiabál a csapattársaknak: „The ball!”, és már fut is a kezdőkörbe, hátha a momentumot megragadva a győzelem is meglehet. Hidegrázós pillanat, amit sosem fogok elfelejteni.

(+1.) 2017. február 26. – Amikor pályán se volt

Szintén sokat mond Rooneyról – illetve arról, hogy mekkora csapatember is volt ő valójában – az idei ligakupa finálé, amikor úgy örült a győztes gólunknak, mint egy kisgyerek, pedig a pályán sem volt. Sőt, Ibra találata azt jelentette, hogy ő már be sem áll, de ez sem zavarta. Pedig karrierje során négyszer is megnyerte már ezt a kupát, amelyet egyébként az angolok sem tartanak túl sokra, nem csak a Stretford End eltartott kisujjú, erősen sznob szerkesztősége néz rá lefitymáló tekintettel. Persze bennünk nincs is meg az a győztes mentalitás, ami Wayne-ben megvolt…

(+1)+1. Végezetül, ha már a gólörömökről volt szó…

…ilyet meg ne lássak fordított leosztásban, mert megkereslek Liverpoolban, és akkor újra készülhetsz egy KO-s gólörömmel 😀

Még egyszer kösz mindent Wayne, és további sok sikert az Evertonban!

kovacstomi

The hardest part… mert az, elfogadni elengedni és feldolgozni a tényeket, már évek óta nehezen élem meg, hogy a Manchester United amibe én beleszerettem már sehol sincs. Ahhoz képest ahol ma vagyunk, még nehezebb elengedni a hősöket, legendákat, ikonokat! Ez is csak azt bizonyítja, hogy öregszünk… Volt időszak amikor én őt tartottam a világ legjobb játékosának: igen, szerintem Wayne Rooney a világ legjobbja volt! Én örülök, hogy a szemem előtt vált egy ösztönös zseniből korszakos játékossá, kevés ilyet lát az ember manapság, pláne hogy ezt az adott játékos egy klubban tegye meg! 13 évet húzott le nálunk, klubszinten megnyert mindent, a klub legeredményesebb gólvágója, és ugyanez érvényes az angol válogatottra is! Stanley kollégával ellentétben én azt érzem, ez bizony egy roppant sikeres pályafutás és Wayne Rooney a Manchester United legendája, ikonja, és az is marad mindörökké! Történelmet írt, és olyan momentumokkal ajándékozta meg a klub szurkolóit, amiket soha de soha nem fogunk elfelejteni, ebben biztos vagyok! Rooney egy kivételes képességű játékos, aki a pályán mindig szívből játszott, az ilyen alakokat pedig soha nem felejtjük el!

Végszóként, mindent de mindent köszönök Wayne, örökké a hősöm maradsz!

harmansmith

Annak idején, amikor egyszer csak úgy döntöttem, hogy én bizony a Manchester United mellett teszem le a voksom, Wayne Rooney nevét talán még a legvérmesebb Everton-szurkolók sem ismerték. Számomra mégis ő a klub első olyan igazán nagy, emblematikus karaktere, akinek a manchesteri pályafutását az elejétől a végéig átélhettem, így képtelen vagyok nem pozitív érzelmekre asszociálni, amikor az ő nevére gondolok. Hogy a végén már nem volt jó? Nem hát, sőt, néha egyenesen kiábrándító volt látni. Hogy kétszer is bevágta a drámakirálynőt? Megtörtént, baromi gáz is volt. A helyzet azonban az, hogy képtelen vagyok hangsúlyozni, hogy mennyire nem érdekel. Egyik sem. Egyszerűen azért, mert nincs olyan játékos, aki az elmúlt tizenhárom évben többet tett volna a klubért, mint ő.

A számok és a címek mellette szólnak, ebben nincs kérdés. Sokan mégis vitatják, legenda-e – bár a helyes kérdés inkább az, hogy legendaként fogunk-e rá tekinteni? Ezt mindenki döntse el maga, az én szememben azonban éppen azért vált azzá, mert a pályán rendre képes volt a klub érdekeit a személyes céljai és vágyai elé helyezni. Ehhez persze kellett Ferguson is, de még mennyire kellett, Wazza „vízhordó” énje nélkül azonban nemcsak a saját karrierje lett volna kevesebb, hanem a klub trófeakollekciója is.

Végkicsengésként adná magát, hogy azt írom, szomorú vagyok, amiért elmegy. Mint ahogy teljesen magam alatt voltam, amikor a Boss nyugdíjba ment, vagy Scholes mindkét búcsújánál. Ez azonban most más. Még csak nem is keserédes, sokkal inkább egy megkönnyebbült érzés. A Fener ellen belőtt tripla, a szarkáknak dühből bevágott kapásbomba, meg persze a City-t megsemmisítő legendás ollózás olyan emlékek, amiket kár lett volna bemocskolni még pár évnyi szenvedéssel. Mindenkinek jobb lesz így. Bizom benne, hogy az Evertonnak is, és a következő pár évben láthatjuk még Rooney sokadik virágzását – most, hogy végre tényleg minden róla szólhat, ha ő is úgy akarja.

EZS

Vannak játékosok, akik neve számomra egybeforr a Manchester Uniteddel. Akikről nem tudtam, nem tudom elképzelni, hogy valaha más csapatban fognak játszani, vagy egyáltalán, nem lesznek ott az aktuális keretben. Akikről gyermeki naivitással azt gondolom, sosem fog rajtuk az idő és örökké a kezdő tizenegy tagjaként futnak ki a pályára. Aztán ha mégis lelassulnak, megöregednek, kiszorulnak, visszavonulnak, vagy elhagyják a csapatot, nem hiszem el, hogy megtörténik. Távozásuk hatalmas űrt hagy bennem, és úgy érzem, nem lesz többé ugyanaz a United, másképp kel fel a nap, még a sör íze is megkeseredik a számban, mintha egyedül ülnék a Mozaikban.
Az első ilyen Vörös Ördög, Eric Cantona volt (nem ma kezdtem a szurkolást, na). Annak idején még nem tudtam a Premier League-et követni, csupán a Nemzeti Sport offline hasábjain olvastam a híreket, valamint a teletexten böngésztem az aktuális forduló eredményeit. A BL meccseken viszont – már amelyiket közvetítették itthon – csodálhattam King Eric játékát. Aztán visszavonult, és nem tudtam felfogni, hogy a következő szezonban már nem lesz a United tagja. Később Becks, Keane, Ronaldo, majd Rio, Vidic, Giggs, Scholes távozása volt rám hasonló hatással.
Roo utolsó két-három évében mutatott teljesítménye már előrevetítette, hogy előbb-utóbb lépnie kell, változtatni, vagy ha nem tud megújulni, keresnie kell egy másik csapatot. Ám hiába töltötte utolsó évét zömmel a kispadon, hiába nem tudta azt játékot hozni, amiért korábban csodáltuk, mégis ugyanúgy megrendít a távozása, mint a fent említett legendáké.
Wayne-ről már mindent elmondtunk, többször is, ebben a posztban is megtesszük. Azt, hogy alávetette magát a csapatérdeknek, és mindig az aktuális sztár alá dolgozott. Gólrekorder lett a Unitedben, a válogatottban, megnyert minden jelentős klubtrófeát (az Európai Szuperkupát nem – figyelmeztet halkan Somebody), több bajnoki címe van, mint a City-nek. Szó volt a transzfer kérelmeiről, a heti háromszázezer fontos fizetéséről, a balhéiról.
Számomra ő igazi Vörös Ördög volt. Az a játékos, aki csatárként egy elvesztett labda után hátra sprintelve utolsó emberként szerelt az ellenfél kontrája végén. Aki „ihletett állapotban” bazmegelt a kamerába egy mesterhármas után. Aki ha a pályán volt, még ha nem is ment neki a játék, már a jelenléte jobb teljesítményre sarkallta a társait, mint egy igazi Kapitány. Aki dühből vágott hatalmas gólokat. Azon a poszton játszott, ahol épp szükség volt rá, ha kellett visszament középpályára, ha kellett, a szélsővédő helyén szerepelt. És az, akinek végig kísérhettem unitedes pályafutását, amiért hálás vagyok. Nem gondolom, hogy egyetemes igazságokat fogalmazok meg. Érthető, ha sokak számára nincs egy szinten a fent említett játékosokkal. De számomra ugyanolyan Legenda, mint ők. Köszönök mindent, és sok sikert az Evertonban Roo!

ezra

A kapitány még egyszer utoljára végigsimította kezét a kormányon. Emlékek tömkelege tört rá egyetlen érintéstől. Hisz’ még négy esztendeje sincs, hogy átvehette az egykor dicsőséges fregatt irányítását, és mennyi évet szolgált a hajón mint egyszerű tengerész. Sohasem felejti el, amikor megpillantotta az úszó műremeket.

Kölyök volt még, amikor rossz tutajával útnak indult a Mersey-n, egészen Manchester város kikitőjéig. Szíve minden egyes csomó megtételével nehezebb lett, ahogy távolodott a liverpooli világítótorony kék fénye, amikor azonban ott állt előtte az orrán vigyorgó ördöggel díszített csatahajó, szemernyi kétsége is elszállt. A legnagyobb dicsőség várja őt itt.

A HMS Uniteden azóta 13 tél és nyár váltotta egymást. Nincs már tenger, sem vidék, amelyet be ne járt volna, és ahonnan nem hozott volna el legalább egy láda aranyat. Mind a fregatt, mind Őfelsége flottájának legsikeresebb kapitányává érett, Swansea-tól Tampáig mindenki ismeri a nevét. Megannyi legyőzött ellenfél, számtalan megsemmisített kalóz horda, valami azonban mégis hiányzott neki ennyi év után is.

Hiába a dicsőséges évek, az utolsó szezonok már csak ritkán emlékeztettek azokra az időkre, amikor csatlakozott HMS United legénységéhez. Már hónapokkal ezelőtt eldöntötte, hogy amint újra kikötnek, búcsút vesz a hajótól, amely férfivá nevelte. Érzi, hogy elfáradt. Hogy hangja már nem ér el a fregatt legkisebb sarkába is, egyre nehezebben viseli a tengert, éjszakánként pedig csak akkor kerülik el a rémálmok, ha a kék toronnyal hímzett párnájára hajtja le fejét. Hetek óta azon töpreng, mihez is kezdjen, ha partot érnek a nyár elején. Ugyan rengeteg barátság és régi ismeretség köti az Újvilághoz, Őfelsége flottájának többi kapitányával ellentétben nem vonzza sem a déli ütetvények gazdagsága, sem az északi nagyvárosok állandó zaja. Aztán persze ott vannak a csábító keleti ajánlatok. Minden egyes nyári portya idején kap egy-egy ajánlatot kínai és maláj kereskedőktől, hogy irányítsa az ő flottájuk valamelyik hajóját, azonban ő még ugyan el is viselné, de a hűvös Mersey-parthoz szokott családját nem tenné ki a rothadó növények szagával átitatott állandó párának. 13 év után viszont elképzelhetetlennek tart akár egy napot is felsége és fiai nélkül.

Tegnap már látható volt a Királyság partvonala, amikor összehívta a legénységet, és elköszönt. Meglepődni ugyan senki nem lepődött meg – már az előző nyáron is pletykáltak róla – azt viszont nem értették, hogy hogyan egyezhetett meg a jövőjéről, amikor hónapok óta vannak vízen. Ez persze megmagyarázza, hogy a kapitány miért tűnt el időnként napokra is kabinjában.
Ő pedig nem látta tovább a titkolózás értelmét így nyíltan beszámolt mindenről. Egy hollandus kalmárral sikerült megegyezni, aki ígéretet tett neki, hogy a Mersey vidékén szolgálva még évekig dolgozhat neki. Egy new amsterdami kocsmában vette át a holland levelét néhány hete egy galambbal együtt, amit aztán válaszával vissza is küldött neki pár napon belül.

Ma pedig itt van. Levette kezét a kormányról. Megálljt parancsolt a feltörő emlékek kavalkádjának, és minden erejét összeszedve hátat fordított a HMS Unitednek. Csizmája tompán csattogott a rámpán, ahogy beszállt egy kisebb, kékre festett csónakba. Már várták.

Aznapról már nem sok mindenre emlékszik, az idő úgy kapta fel és pörgette meg, hogy azóta is szédül, szíve azonban más miatt kalapál ezekben a percekben. Izgatottságában hányinger kerülgeti. Az átkozott csónak billegése sem segít, ám egyszerre megszűnik körülötte a külvilág. Abbamarad minden kényelmetlenség, amikor megpillantja az ismerős kék tornyot. Liverpool.

Hazaért.

 

/a nyitókép természetesen Szücsi munkája, mint ahogyan az évek alatt termelt rajzait is felhasználtam a posztban/