A Manchester United José Mourinho kétesztendős regnálása alatt egy olyan csapattá vált, amely beazonosíthatósága még a portugál menedzser legelvakultabb híveinek is nehézkes. A szégyenteljes Bajnokok Ligája búcsú után alighanem érdemes kimondani néhány tanulságot.

Mourinho megérkezése idején mindenki arról beszélt, hogy milyen formációban lép majd pályára az együttes az elkövetkezendő szezonban. A helyzet Pogba leigazolásával vált egyre élesebbé, hiszen köztudott, hogy a francia egy 433-as felállás baloldalán érzi magát megfelelően. A 2016-os EB-n való nyílt szenvedését teljes mértékben láthattuk, alighanem Deschamps merev 4231-es felállásán ment el a finálé is, ahol a franciák hazai környezetben, sokkal nagyobb esélyesként, ráadásul egy CR nélküli portugál válogatott ellen sem támadtak (Pogba mélyen, Matuidi mellett töltötte azt a meccseit is) és képtelenek voltak valós helyzeteket kialakítani, sőt igazából a torna során végig egy-egy egyéni villanás juttatta közelebb a céljaikhoz a francia nemzeti tizenegyet. Mégpedig azért, mert annak a francia válogatottnak egyáltalán nem volt beazonosítható stílusa, ellenben a győztes portugálokkal.

Mourinho kedvére kapta meg a játékosokat, kedvére küldhetett el egyeseket, de a Pogba kérdéskörre kizárólag Fellainivel tudott felelni a portugál szakember. Mert Fellaini pontosan olyan, mint a a futball legegyszerűbb menedzsereinek álma. Tör, zúz, rombol, megy előre, követi a menedzsert és ha győztes gólt fejel, igazolja is őt, a többi tíz mérkőzés tulajdonképpen nem is számít, ahol semmi más nem sikerül. Az elvárt sztárra viszont könnyű mutogatni, hiszen nem adja a gólpasszt, nem lövi a gólokat, sőt, egy időt követően motiválatlannak is tűnik és ezzel igazából folyamatosan a nagy összegekért igazolt játékosokra lehet tologatni a felelősséget. Ez történik Mourinho csapatainál. Pedig felépített rendszer nélkül nincs foci. Mourinho pedig nem épít rendszert, nem igazodik a játékosok szokásaihoz és rendszerint meg sem próbálja őket a legkomfortosabb pozícióikban játszatni. A közel két szezon alatt nehéz lenne megmondani, hogy mit gondol Pogba szerepéről (képzeljük el, hogy milyen érzés lehet így játszani), de az Alexis Sanchez beépítésére tett kísérlet is sokkal inkább hajlik a groteszk, mintsem kísérletező irányba. Egy ilyen helyzetben egyébként vagy nyilvános menedzserbuktatás történik vagy a dolgok egyszerűen önmaguktól mennek félre rövidesen, nem kell ezek mögött megfejtést keresni. A kidolgozatlan rendszerek maguktól teszik láthatóvá a működésképtelenségüket.

Számos játékos egyéni képességében nem tökéletes, de jól működő rendszerekben Moses, Casemiro, Drinkwater és Khedira is lehet sztár. A Manchester United esetében nincsen jól működő rendszer. A Manchester United se nem egy beazonosítható kontracsapat, amely jellemzően kevés vagy kevesebb labdabirtoklás mellett gyilkos akciók vezetésére képes (láthatjuk mire vitte az Atletico Madrid), de nem is egy kiemelkedően magas labdabirtkolással rendelkező, az ellenfeleket ledomináló együttes (ezzel hódít egy évtizede a Barcelona, de ez épül a Manchester City együttesénél is). Stílus nélkül pedig igen nehéz futballistáktól konstans teljesítményt és eredményeket elvárni. Mindezért pedig nehéz lenne nem a menedzserben keresni a hibát.

Mindeközben a United szurkolói is gyakran elkövetik a hibát a Chelsea, Arsenal, Liverpool, Tottenham Hotspur gárdáira mutogatva, de sem célok, sem elköltött pénzek, sem egyéb gazdasági mutatók szintjén nem feltétlen beszélhetünk egy ligában mozgó csapatokról, illetve ettől még a látott teljesítményt és eredményeket nem mentik fel mások sikertelenségei és nehézségei. Ráadásul a Klopp, Conte, Wenger projekteket is bőven érheti és éri is kritika. Ideális, ha egy klub mögött van hosszabb távú ideológia, de az sem hátrány, ha egy menedzser képes 4-5 sikeres évet lemenedzselni, majd egy acélos gárdát továbbpasszolni utódjának.

Mourinho pedig szemmel láthatóan képtelen fejlődni, bizonyos pillanatokban megpróbálta, de tovább akkor sem jutott egy Fellaini, Pogba, Herrera középpályánál és nehéz lenne elképzelni, hogy jövőre a Pogba, Matics duó mellé éppen egy kezdő középpályást keresgélne, amivel újra formálja a United támadásait, felépítését és teljes játékstílusát. Maradnak tehát az ad hoc megoldások, ahol vagy érkezik egy klasszis megoldás vagy nem. Mourinho éppen ezért megpróbálta teletömni az első sort rutinos, lendületes és kreatív befejezőkkel, ezzel is bízván abban, hogy mindez megoldja a rendszernélküliség problémáját. Ám hiába minden, a valóságot borzasztóan nehéz eltakarni. A United arca éppen ennek okán sem a Sevilla elleni zakó, sem a hazai Pool-Chelsea verés kapcsán nem azonosítható be, de éppen ez gátolja a fejlődést is, hiszen a legfontosabb rangadókon kiszámíthatatlan teljesítményekkel találkozhatunk, ahol éppen egy korán szerzett gól, egy piros lap vagy egy védelmi hiba dönt. A kicsik ledominálása pedig a kötelező minimumra elég. Mourinho a kezébe kapott mindent ahhoz, hogy saját stílussal rendelkező, önálló arculatot felépítő gárdát menedzselhessen végtelen pénzköteg elköltése mellett. Szabad szemmel látni, hogy ez a projekt nem fog tudni működni, két év ugyanis még egy ilyen nagy klubnál is megengedhetetlen idő a kísérletezgetésre. Nem véletlen repült Moyes és LvG sem, mert nem csak a Bajnokok Ligája hiányzott, hanem a stílus, az irány, ami valamilyen szinten a Manchester United névre emlékeztetett. Különösen akkor kínos a helyzet, ha a kritikus helyzetekben azt látjuk, hogy egyébként képesek lennénk futballra hajazó dolgokat produkálni. Innentől mindenki levonhatja a maga konklúzióját a történtekkel kapcsolatosan, de szerintem a helyzet kristálytisztán értelmezhető.