A szokásos téli meccsáradatnak megfelelően az egész szerkesztőség ki sem látszik a statisztikákból, mindenki asztalán félméteres vastagságban állnak a kinyomtatott kezdő tizenegyek, ellenfelekre leszűrt átigazolási hírek,  a padlókat térdmagasságig árasztják el a sérültlisták, a böngészők által felajánlott, egyszerre 20 darab megnyitható lap opcióját pedig már réges-rég mindenki megtoldotta egy nullával. Azonban a néhány nap szünetre való tekintettel igyekszünk megtörni a monotóniát, mielőtt néhányan beharangozó-túladagolásban kezdenének szenvedni, érkezik ismét egy technikai jellegű poszt.

Aki felismerte a fenti képet, az sejtheti, hogy a következő bejegyzéshez az apropót a tavaly májusi Bajnokok Ligája döntő adta, azon belül is a Liverpool kapusának második ordító hibája. Soha az életben nem hittem volna, hogy ezt egyszer leírom a Pool bármelyik portásáról, de tényleg szerencsétlen a kölyök. Nem felmenteni kívánom a következő bejegyzésben Kariust, csak néhány deci keresztvizet kívánok rá visszalocsolni, egy rögtönzött fizikaórával egybekötve. Az apropót egyébként nem csak Karius bakija, hanem a múlt heti, Newcastle-meccsen történt Dubravka-potya is szolgáltatta, lévén mindkettőnek ugyanaz volt az oka. A posztban többek közt kiderül még, hogy mi okozza újonnan a kapusok egyre gyakoribb lepkézését a távoli lövéseknél, hova tűntek Beckham kiflijei, továbbá miért van az, hogy Cé Ronaldo szabadrúgásai vagy kipókhálózzák a felső sarkot, vagy három méterrel kapu mellé mennek, illetve beleásunk kicsit a hőn szeretett sporteszköz, a labda gyártásának fejlődésébe is.

A kapusok már több mint egy évtizede küzdenek azzal a tréfás kedvű jelenséggel, ami eddig csak szép csöndben szedte az áldozatait, azonban a BL-döntő estéjén szégyentelenül megmutatta magát ország-világnak. Mielőtt nekikezdenék kibontani ezt, memóriafrissítésként nézzétek meg még egyszer Bale második gólját a döntőben, amit Karius látszólag nagyon csúnyán belepkézett (ha még nem láttátok volna elégszer).

Ha pedig ezzel megvagyunk, akkor bele lehet merülni a fizika rejtelmeibe.
A jelenség, amit ki kell bontsak, a tankönyvekben Magnus-effektus néven fut. Mindannyian kellett, hogy lássatok már gyönyörűen eltekert lövéseket, ahol a labda röppályájában egy szép nagy kifli van. Ha esetleg van köztetek olyan, aki nem látta annak idején Beckhamet ahogy szabadrúgásokat ereget, akkor ezt ennek a 12 perces videónak a megtekintésével lehet pótolni. Ez az előbb említett, Magnus-effektus néven futó fenomén teszi lehetővé, hogy például egy szabadrúgást elvégző játékos óriási kanyart tegyen a labda röppályájába, hogy aztán az a felső sarokban kössön ki, egy tehetetlenül vetődő kapus keze felett/mellett. De nem csak itt érhető tetten Magnus bácsi ténykedése, gyakorlatilag az összes labdajáték során hatást fejt ki, legyen szó akár a teniszről, kosárlabdáról, baseballról, asztaliteniszről.
Azonban visszatérve a futballra, a dolog mögött meghúzódó folyamat a következőképpen néz ki:
Ha egy lövésnél az ember a labdát a középpontjától jobbra vagy balra (azaz valamelyik szélén) találja el, akkor ez egy forgó mozgást eredményez a labda saját tengelye körül a repülés során, ez pedig egy szép stabil, íves röppályára kényszeríti azt. (A „stabil” jelzőt nem véletlen emeltem ki, később fontos lesz).

Történik mindez azért, mert a forgó labdával szemben érkező légáramlat a labda egyik oldalán ugyanabba az irányba mutat mint a forgás, míg az ellentétes oldalon értelemszerűen az ellentétes irányba, ahogy a fenti képen látszik. Ahol a labda forgása és a szembejövő levegő iránya egyezik, ott a megnövekedett sebesség miatt drasztikusan lecsökken a nyomás a labda másik oldalához képest, ez a nyomáskülönbség pedig egy egyenletes erővel szépen elhúzza a labdát valamelyik irányba (ez a Magnus-erő, iránya pedig attól függ, hogy jobbról balra, vagy balról jobbra tekeredik a laszti, lásd lejjebb).

A dolog természetesen nem működik a Holdon, valamint egyik olyan égitesten sem, ahol nincs légkör, de például egy földi felszínen létrehozott vákuumkamrában sem jön létre ez a jelenség, mivel ott sincs semmilyen teret kitöltő gáz, mint mondjuk a levegő (ami alapfeltétel ehhez az egészhez). Valamint értelemszerűen minél nagyobb fordulatszámmal sikerül megtekerni a labdát, annál drasztikusabb ívet kap a röppálya is.

A legszebb példát erre a jelenségre Roberto Carlos szolgáltatta még 97-ben, amikor a VB főpróbájának számító Konföderációs tornán akkora szabadrúgást tekert a francia kapufa mellé, hogy az kis híján megrepedt, későbbi VB- és EB-győztes kapusunk, Barthez pedig csak pislogott, a sorfallal együtt. Mindez az alábbi videón még visszanézhető. Mindenképpen nézzétek meg a visszajátszást, ugyanis az tökéletes szögből mutatja meg, mi is történt. A jó öreg Roberto akkora fordulatszámot pakolt a labdába, hogy az valami egészen ijesztő kitérést produkált, Barthez pedig azért nem mozdult, mert ő arra számított, hogy Carlos a sorfal fölött akarja majd átrúgni a labdát – nem pedig arra, hogy mellettük…

Példákat egyébként számtalan mennyiségben szállított többek között Beckham, Pirlo, Juninho, de nyugodtan felsorolhatnám az összes korábbi szabadrúgás-specialistát, ugyanis mindegyikük ezt a receptet alkalmazta: célozd meg jól valamelyik sarkát a kapunak, tekerd meg minél jobban a labdát, és ha jól találtad el, a kapus tehetetlen lesz.

A jelenség, mint az elején említettem, nem csak a futballban uralkodik, ezzel dolgoznak többek közt az asztaliteniszezők, a baseballozók dobójátékosai, és tulajdonképpen ebből csinált karriert például Rafa Nadal is a teniszes mezőnyben. A különbség mindössze annyi, hogy Nadal tenyeresei nem oldalirányban pörögnek, hanem fentről lefelé. Egy átlagos teniszező („átlagos” alatt Federert, Djokovicsot és a többieket kell érteni) nagyjából 2600-2700-as percenkénti fordulatszámmal tud megpörgetni egy labdát, Nadal csuklója azonban mintha nem emberi anyagból lett volna összerakva, ő 3200 feletti átlagos fordulatszámmal dolgozik mikor tenyerest üt. Ez a +500 percenkénti fordulat pedig jelen állás szerint 11 Roland Garros elsőséget hozott tető alá, mivel a salak az összes borítás közül a leglassabb, ennek pedig itt veszi a legnagyobb hasznát Rafa (aki természetesen Madridista). Egyébként ha valaki teniszőrült, és érdekli a téma, akkor erről is készült egy zseniális videó.

De térjünk vissza a futballra.

Azt már tudjuk tehát, hogy mit művel a labdával a Magnus-effektus, most pedig megnézzük, hogy milyen az, amikor nem tekerik meg a labdát, és ezért nem hat rá a kedves öreg fizikus bácsiról elnevezett erő.

Kicsit több mint egy évtizede történt, hogy a játékosok és az edzők rájöttek, hogy a jó nagy fordulatszámmal megtekert labdánál sokkal mókásabb az, ha a labdát minél alacsonyabb fordulatszámmal lövik el. Sőt, a legjobb az, ha a labda egyáltalán nem forog semmilyen irányban, ugyanis ilyenkor nem lép életbe a Magnus-effektus, ami egy stabil röppályára kényszerítené a lasztit. Ilyenkor a labda röppályája instabillá válik, teljesen kiszámíthatatlanul alakul, az éppen aktuális légáramlatok lökdösik ide-oda a levegőben a ballont, ami gyakorlatilag szitál a levegőben, mintha egy láthatatlan kéz rángatná – ez pedig a kapusoknak átkozottul kellemetlen.

A kapus egy olyan lövésnél, ahol a labda nem forog semmilyen irányban, és elég erővel van megküldve, teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül, ugyanis a labda véletlenszerűen változtat a repülés irányán, attól függően, hogy egy légáramlat épp belekap, vagy épp elengedi. A kapus csak akkor tehetne bármit is, ha képes lenne érzékelni a szemei és a labda között húzódó légréteg sűrűségét, hőmérsékletét és áramlását, ilyen embert azonban anya még nem szült.
Azonban a dologban olyan sok újdonság azért nincs, az emberiség már nagyjából 200 éve tisztában van a jelenséggel, jóval a futball előtt is volt már erről tudomás. És természetesen évtizedekkel ezelőtt is voltak olyan elrontott lövések, amelyek során a labda nem pörgött semmiféle irányban, komoly gondot azonban nem lehetett még ezekkel okozni. Kellett történnie egy olyan újításnak, ami ezt a pörgés nélküli, szitáló effektust igazán halálossá teszi.
Ennek a bemutatásához pedig a következőkben kicsit kicsit bele kell ássunk a labdák fejlődésébe.

A fent látható, hőskorban használt, minden mai labda ősének számító darab még valódi bőrből készült, 10 egyforma szeletből varrták össze, és sokkal élvezetesebb volt vele játszani, mint azt első ránézésre gondolná az ember, tekintve, hogy ragyogóan pattog. Gondok akkor akadtak a bőrlabdákkal, ha elkezdett esni az eső, vagy csak szimplán vizes volt a talaj, ugyanis a bőr korlátlan mennyiségben szívja magába a nedvességet, jelentősen megváltoztatva ezzel a labda súlyát és visszapattanását, amivel innentől kezdve sokkal nehezebb játszani, valamint a fejelésnél is komoly fájdalmakat okoz. Ennek a labdának ugyan nem volt kötelezően barna színe, másmilyet azonban nem tudtak előállítani. Fontos még megjegyezni, hogy ezeknek a labdáknak nem volt szelepük, csak szájuk, amit fűzővel kellett megkötni.

A gumi vulkanizálásának fejlesztgetése után a hatvanas években lett mindenhol kötelezően bevezetve a feljebb látható gumibelsős konstrukció, amit 32 külső panel összeillesztésével vettek körbe, létrehozva a grundokon is elterjedt, egy és oszthatatlan Focilabdát, ami 12 db ötszöget, és 20 db hatszöget számlál, ami értelemszerűen rengeteg illesztési élt és apró varrást von maga után (ez is fontos lesz később). Száj helyett szeleppel ellátott darab, apróbb dizájnmódosításokkal tulajdonképpen ez maradt használatban jó 20 éven keresztül. Ez azonban még mindig bőrből készült, és egészen a 80-as évekig kellett várni, hogy megjelenjen az a változat, ami már csak mesterséges anyagot tartalmaz, és vízálló is.

A fent látható labda az 1986-os, Mexikóban rendezett vébén debütált Azteca néven. Ez volt az első teljesen szintetikus anyagból készült labda, amelyik véglegesen szakított a valódi bőr alkalmazásával. Négy évvel később, az olaszországi vébére egy fokkal tovább fejlődött, a belseje kapott egy poliuretán hab réteget, még tovább javítva a labda vízzel szembeni ellenállását illetve a mechanikai tulajdonságait. Az elkövetkező 8 évben már csak finomabb fejlesztések történtek ezen a konstrukción, a 98-as francia rendezésű vébére már a poliuretán hab is le lett cserélve egy igazán high-tech, gázzal töltött, mikrocellás, szintetikus habra, tovább fokozva a tartósságot és a rugalmasságot.

Ezek után a 2006-os vébén debütáló Teamgeist volt a következő nagyobb lépés a focilabdák gyártásában. A korábbi dizájnok mind 32 panelből álltak, amiket varrásokkal illesztettek össze, a 2004-es portugál rendezésű EB-vel bezárólag. Azonban a Teamgeist mindössze 14 ívelt panelből állt, lecsökkentve az illesztések számát amit már nem varrások tartottak egyben, hanem tulajdonképpen hegesztések.

 

A Jabulani és a Brazuca is mind egy-egy fokkal lejjebb tornászta a panelek (és vele az illesztések) számát, míg végül eljutottunk a Telstar 18-ig, ami a tavalyi vébé hivatalos labdájaként került forgalomba. Ez már mindössze hat panelt tartalmaz csak, amiket már nem hegesztéssel, hanem ragasztással kötöttek össze. Mindezt azért mutattam be részletesen, hogy lássuk, mennyit finomodott a gyártási technológia az idők során. Ennek köszönhetően igen komoly követelményeket támaszthat a FIFA a labdákkal szemben, olyanokat is, amiket korábban lehetetlen lett volna. Vizsgálják a labda gömbalakjának tartósságát, a kerület ingadozását, a nyomásveszteséget, és ami igazán fontos: a visszapattanást is. Mára eljutottunk tehát azokhoz a labdákhoz, amik minden eddiginél kevesebb panelből állnak (ami minden eddiginél kevesebb illesztési vonalat jelent), és ez az, ami igazán elviselhetetlenné teszi a fals nélküli lövéseket a kapusok számára. Általában véve elmondható, hogy egy labda felületén minél több egyenetlenség (kis gödör, bevágás, illesztés) található, annál stabilabb a röppályája, ugyanis ezekben az egyenetlenségekben a levegő részecskéi meg tudnak tapadni, a bogyó így kevésbé van kiszolgáltatva mindenféle légáramlatok kényének-kedvének. Többek közt a golflabda is ezért visel magán számtalan apró gödröt – egy teljesen sima golflabda átlagosan feleolyan messzire repülne ütés után, mint egy gödrös felületű, mivel a gödrökkel ellátott labda sokkal kevésbé kavarja fel maga mögött a levegőt, csökkentve ezzel a légellenállás lassító hatását (ahogy a lenti ábrán látszik).A Teamgeist, a Jabulani, a Brazuca és a Telstar fejlesztésénél azonban az alakváltozás és a visszapattanás volt a fő szempont, a nemzetközi szövetség szerint ugyanis (mint ahogy feljebb írtam) nem mindegy, mekkora mértékben változik egy labda alakja az elrúgások és a földre pattanások során, valamint az sem, hogy mekkora a szórás az elvégzett kísérleteknél. Ezeknek a követelményeknek tökéletesen eleget tesznek ezek a labdák, de a röppályájuk cserébe meglehetősen instabil.
És az ilyen, modern fejlesztésű labdákkal leadott, jó erősen megküldött, falsmentes lövések igazi rémálmok. Ezzel kellett szembesülnie a 2006-os vébével kezdődően minden hálóőrnek, és természetesen a szabadrúgásokat elvégző játékosoknak is. Soha annyi kapusbaki, durván elrontott beadás, és méterekkel fölélőtt szabadrúgás nem volt vébén, mint 2006-tól kezdődően (a legtöbb talán a Jabulanival súlyosbított tornán, Dél-Afrikában történt, amiről még a BBC is megemlékezett néhány perc erejéig a torna legsokkolóbb momentumait összefoglaló videóban, érdemes megnézni a válogatást, és  csak egy apróság az érzékeltetésre: aki próbált már valaha kényszerűségből strandlabdával focizni, az sejtheti, milyen kellemetlen is ez).

Az ilyen újfajta, kellemetlen lövésekre az újabb labdák megjelenésével szoktak rá a játékosok – ugyanis nincs már szükség jól megtekert labdákra és hatalmas kiflikre, egyszerűen elég „rosszul”, falsmentesen eltalálni a labdát, hogy az aztán a Magnus-effektus hiányában ide-oda szitáljon a levegőben, és kész.
Ennek a felismerése többek között Manchesterben is jó korán megtörtént, a játékosok között pedig Cristiano Ronaldo volt az első, akit rászoktattak az ilyen lövések eregetésére. Mutatok néhány elhíresült találatot a nem is olyan régmúltból, mindegyiknél nézzétek meg a visszajátszásokat is.

2007 Europe XI – Canizares az áldozat.
Ezt a közvetítést élőben néztem, és természetesen láttam a szabadrúgást is, ezért emlékszem csak rá. Évekkel később, amikor a Youtube igazán mainstream lett, megtaláltam ezt a szabadrúgást egy kapu mögött ülő szurkoló által felvéve és feltöltve, és ez teljesen átrendezte az alsónadrágom tartalmát. A tévés közvetítésből még a visszajátszásnál sem derült ki, hogy a labda röppályája milyen drasztikusan változott meg egyik pillanatról a másikra, csak a kapu mögül felvett videót megnézve derült ez ki, az élmény egészen földönkívüli – sajnos azonban ezt a videót már nem tudtam megtalálni.

2008 Portsmouth – David James a kapuban. A visszajátszás megint árulkodik, a labda nem pörög, és úgy szitál a levegőben mint a rétesliszt, David James ugyan félszegen elindít egy mozdulatsort, aztán dermedtté fagyva nézi a gólt.

2009 Porto – Tim Helton az áldozat. Sajnos a visszajátszás során is mozog a kamera, így nehéz kivenni a szitáló mozgást, de azért gondoljunk bele: a labda kis híján negyven méterről érkezik, több mint egy teljes másodpercet tölt a levegőben, ennyi idő pedig Heltonnak is elég kéne hogy legyen a hárításhoz – kivéve, ha a labda történetesen szitál.

Az ilyen lövéseknek az angolok már nevet is adtak, náluk ez a „knuckleball” névre hallgat, a saját tengelye körül nem forgó, mozdulatlan, szitáló, bivalyerős löketeket nevezték el így, innentől kezdve én is ezt a kifejezést fogom használni.
Az alábbi videó összeszedett 10 zseniális knuckleball-szabadrúgást, ajánlom ezt is megtekinteni (tudom, kezd sok lenni a videó, de muszáj), és figyeljétek, hogy a labda minden esetben pörgésmentes, a mintázat is simán kivehető az összes lövésnél, és hálistennek a visszajátszások is tökéletes szögből mutatják a röppályákat, ebből lehet a legjobban érezni, mi is történik a labdával egy knuckleball eleresztése után.

Végezetül pedig, amiért az egész bejegyzést írtam, Karius is természetesen ennek lett az áldozata. Hozzá kell tegyem, hogy a szitáló labda még nem ad felmentést – ez tényleg egy potyagól marad, és jogosan. Azért állnak a világ legjobbjai a lécek között, hogy egy ilyen kellemetlen lövést is ki tudjanak szedni, és ha fogni ugyan nem is lehetett talán, de oldalra tolni mindenképpen. A visszajátszás során nem látszik jó szögből a szitálás, de az mindenképp jól kivehető, hogy a labdában szinte semmi fals nincs (jó kis pingpongos kifejezéssel szólva üres a labda), ami pedig még fontosabb, az Bale hozzáállása a lövéshez. Nézzétek meg a mozdulatsort: Bale elsősorban nem arra fordít figyelmet a lövésnél, hogy jól célozzon (olyan távolról mindegy is), hanem inkább arra, hogy tökéletesen falsmentes lövést eresszen el. Nézzétek meg mennyire keveset forog a labda, amíg elér Karius kapujáig, és milyen sokat forog azután, hogy ő kézzel beleért. Bale pontosan tudta (nyilván felhívták rá a figyelmét), hogy a fiatal kapus nagyon tapasztalatlan, valószínű meg fogja enni a knuckleballokat.

A labdarúgás egészére is jócskán rányomta már a bélyegét ez a változás – a régi, oldschool, labdát jól megtekerős szabadrúgáslövők mára szinte kivétel nélkül eltűntek, Beckham kiflijei már a múltat jelentik, a jelen pedig a knuckleballnak áll. Ha belegondolunk, ez teljesen logikus. Egy erős közepes rúgótechnikát el lehet sajátítani, de igazi zseninek születni kell. És ha az ember történetesen zseninek születik, még akkor is 10 szabadrúgásból alig 1-2 lesz olyan, amit tökéletesen el tud találni, és még a labda is eleget tekeredik.

Ezzel szemben a knuckleball kevesebb született tehetséget igényel. Elég gépiesen végrehajtani egy centire kimért mozdulatsort, aminek a végén erőből el kell küldeni a labdát, ami tízből tízszer is kivitelezhető, aztán a labda pedig megy ahova megy. A légáramlatok véletlenszerűen fogják ide-oda lökdösni, egy részükből irgalmatlan homály lesz, ami méterekkel elkerüli a kaput, egy részüket hárítja valahogy a kapus, a többiből pedig hatalmas gól lesz, ha a fene fenét eszik is. (Így pedig még a nagyjából semmiféle kivételes rúgótechnikával nem rendelkező David Luizok is óriási szabadrúgás-specialistáknak tűnhetnek).
A dolognak az szolgáltat még egy kis extra pikantériát, hogy a jól megtekert lövéseknek az abszolút császára, Beckham, és a knuckleballok királya, Ronaldo is egyaránt nálunk játszott, valamint az, hogy a stílusváltás szinte egyik pillanatról a másikra történt.  A kettejük lövési mechanizmusa közötti eltérés nem valami szembetűnő ugyan, de nagyon lényeges, és kis odafigyeléssel ki lehet szúrni. A lenti képeken összevágtam 4-4 szemléltető példát Beckham és Ronaldo szabadrúgásairól, most a technikájuk különbségeit fogjuk közelebbről is szemügyre venni.Lássuk először Beckhamet. Nézzétek, ahogy a támasztó lába teljes felületén érintkezik a talajjal, annak ellenére, hogy az a láb bizony jó 60 fokos szöget zár be a függőlegessel, úgyhogy komoly terhelést kap az a bal boka a lövéseknél. A találatok pillanatában Beckham felsőteste mindig laza, kicsit hátradöntött, teljesen nyitott pózt vesz fel, közben a karjai teljesen nyújtva vannak. Érdemes nézni azt is, ahogy a labda Beckham testének meghosszabbított vonalán kívül helyezkedik el,  így a lövő lábát teljesen ki tudja nyújtani a lövés pillanatában, valamint külön érdemes megfigyelni a legfontosabb részletet: a lövő láb belső felületét Beckham 90 fokban kifordítja a lövéseknél, azaz a lövő és a támasztó lábfej mindig nagyjából 90 fok körüli szöget zárnak be egymással. Ezzel a technikával tudta elérni Beckham, hogy a lövéseit mindig inkább a labdába pakolt fordulatszám és a precízió dominálja, nem pedig az erő, ő mindig is az előbbire törekedett.

És akkor lássuk Ronaldót is. Elsőre rögtön feltűnhet, hogy míg Beckhamnél a támasztó láb teljes felületével a talajon volt, addig Ronaldónál épp hogy csak érinti a gyepet, tulajdonképpen csak a cipő talpának éle súrolja azt. Nagyon fontos nála, hogy a nekifutás légiesen könnyed legyen, ha legközelebb videót néztek Ronaldo szabadrúgásairól, akkor figyeljétek meg, hogy nekifutásnál csak lábujjheggyel érinti a talajt, mintha óvatoskodni akarna, holott erről szó sincs. Azért van erre szükség, mert ez adja a legjobb lehetőséget arra, hogy minél nagyobb erőt vigyen a lövésbe, és még valami: a lövések előtti Charles Bronson-os beállása sem puszta pózolás (mégis kommentátorok tömegei tévesen annak nézik), egyszerűen ebből a testhelyzetből tud a legjobban nekirugaszkodni. További fontos különbség még, hogy a labda mindig Ronaldo testének vonalában helyezkedik el a lövésnél, ami sajnos ezeken a képeken pont nem látszik jól a felvételek szöge miatt, de az már tisztán látszik, hogy a lövő lába nincs a teste mellett kinyújtva, mint Beckhamnél, hanem mindig a felső teste alatt tartja. Fontos különbség az is, hogy a lövő láb Ronaldonál sosincs nyújtva, a térde a találat pillanatában mindig 90 fok körüli szögben van behajlítva, ezt pedig azért teszi, mert az ő lövéseit (mint korábban mondtam) az erő dominálja – nála a nekifutás sebessége, a comb és a térd hajlításának a sebessége is mind összeadódik a labda eleresztésekor. Szintén lényeges, hogy Ronaldónál a lövő lábfej és a támasztó lábfej nagyságrendekkel kisebb szöget zárnak be egymással, és a felsőteste is enyhén előredől, zárt pozíciót vesz fel, a karjai pedig mindig be vannak hajlítva.

Mondhatjuk, hogy mindketten a műfaj zsenijei, a lényeges különbség az volt kettejük között, hogy míg Beckhamet egészen különleges labdaérzékkel áldotta meg az ég, addig Ronaldo igencsak átlagosra sikerült ebben a tekintetben. Mindkettejük azzal dolgozott egész karrierje során, ami volt neki: Beckham a kivételes érzékének alkalmazását vitte tökélyre, Ronaldo a nyers erőt és a fizikalitást.
Szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hogy mindkét varázsló nálunk játszott, ráadásul pont egymás után.