A TOP10-es lista nyolcadik helyét a tavalyi ötödik helyezett, idei legeredményesebb csatárunk, BigRom foglalja el, aki csak azért nem lett házi gólkirályunk ebben az elbaszott szezonban, mert Pogba az ügyeletes büntetőrúgó felelősünk. Lukaku a Bernie módszer számítása szerint 41 pontot szerzett a szerkesztőségi értékelések alapján, lássuk, mi történt vele második unitedes idényében.
Réges-régen, még a gimiben, Ottó nevű osztálytársam rendszerint a következőképp vezette fel a történelem házi ismertetését: három részre osztottam a füzetem… – ok igaz, ezt csak én értem – számomra változatlanul vicces – viszont ugyanígy kezdhetné Lukaku saját prezentációját, ha az idei szezonjáról kellene értekeznie.
Az első rész az idény első feléhez, Mourinho manchesteri ténykedésének befejező időszakához köthető. Zsozé 24 meccséből 22-szer volt kezdő, tizenöt találkozót végig is játszott. Kulcs szerep jutott neki a portugál edzőfejedelem „jól basszuk előre, rohangáljunk, mint a fejetlen csirkék, aztán kerüljön Lukakuhoz a labda, majd lesz belőle valami” féle fifikás támadásépítés különféle variációit magába foglaló játékrendszerében. Ebben a szerepben azonban Luki mindössze hat bajnoki gólig jutott december 16.-ig, így kijelenthetjük, hogy nem bizonyult túlságosan hatékony befejező csatárnak Mou hattyúdala sörén izé, során.
A Liverpool elleni zakó után Jóska repült, érkezett Solskjaer, aki merőben új, úgynevezett „támadó szellemű játékstílust” tervezett bevezetni idény közben a csapatnál. A gyors, rugalmas, letámadásra épülő taktika fürge, mozgékony, presszingre alkalmas játékosok szerepeltetését igényelte, így BigRom a cserepadra szorult Rashi, Marci és Lingard mögött a második szakaszban. Az aktuális kezdő kihirdetését egészen a PSG és a Liverpool elleni mérkőzéseken bekövetkező sérüléshullámig kellett rendre fancsali arccal végigülnie, de mikor a három, addig stabil kezdő támadónk egyszerre jelentett beteget, újra eljött hősünk ideje.
(Ole alatt Lukaku szerepe is megváltozott, többször találta magát a pálya jobb szélén, ahonnan pontos beadásokat eszközölve gólhelyzeteket teremthetett. Mondjuk elég problémás egy csapat életében, ha annak az embernek a centerezései a legveszélyesebbek, akinek történetesen azokra kellene érkeznie középen.)
Ezzel elkezdődött idényének harmadik szakasza. Megkapta a lehetőséget, rögtön élt is vele, zsinórban háromszor duplázott a Palace, a Soton, majd a PSG ellen (ki ne emlékezne erre), aztán… aztán ennyi. A franciák elleni csodaszámba menő BL továbbjutás után csapatunk úgy állt a földbe, mint selejtes szovjet rakéta a kazah sztyeppéken egy hűvös novemberi reggelen 1978-ban, és ezzel párhuzamosan Lukaku is leolvadt, mint egy RBMK reaktor az AZ-5 gomb megnyomását követően (és mint szinte minden hadra fogható játékosunk). Innentől kezdve a gólszerzés már csak elméleti lehetőségként merült fel munkavégzése közben. Ole alatt 9 gólig jutott, a három duplán kívül még az FA kupa harmadik fordulójában a Reading kapujába talált be, valamint csereként beállva a Bournemouth és a Newcastle ellen, a szilvesztert keretbe foglaló két mérkőzésen, a decemberi PL őrület lezárásakor.
Némi statisztika, messze a teljesség igénye nélkül:
Luki az idényben összesen 3001 percet töltött a pályán, ez idő alatt 15 gólt sikerült összehoznia, ami azt jelenti, hogy 200 percenként talált be az ellenfelek hálójába. Ezzel a mutatóval veszélyesebbnek bizonyult az ifjú titán Rashfordnál, aki 253 percenként járt túl az ellenfelek kapusainak eszén, harmadik támadónk, a 10 plusz 10-es csokra hajtó Martial viszont megelőzi (éppenhogycsak) 194 percenkénti sikeres találattal. Ha rivális – höhöhö – csapatok csatáraival hasonlítjuk össze e számokat, kiábrándító eredményre jutunk, hiszen pl. Agüero 105, Salah 164, Kane 136 perc/gólos mutatója megmutatja, valójában milyen hatékonyság lenne elvárható egy top csatár esetében.
Ez a teljesítmény, és főleg a lőtt gólok száma a belga óriástól meglehetősen siralmas. A tavalyi 16 bajnoki és összesen 27 góljával szemben az idei 12/15-ös mutató egy első számú középcsatártól még akkor is édeskevés, ha Morinho hozta a papírformát jelentő összeomlást harmadik szezonjával, Olénál pedig kiegészítő emberré vált, amíg a többiek bírták a strapát. Ráadásul idén elveszteni látszott szuperképességét, miszerint a kisebb csapatokat rendre meg tudja szórni, ezzel szemben a rangadókon továbbra sem ment neki, képtelen volt betalálni nagyobb ellenfelek ellen a bajnokságban.
Így is a második legtöbb gólt szerezte a csapatban, csak Pogesz, és a büntetői előzik meg (eggyel), ez mindent el is mond támadóink idei teljesítményéről. És bár BigRom nem tehet arról, mennyit fizetett érte Woodward annak idején, de egy kilencvenmillió fontos árcímkét viselő csatártól (pluszminusz Rooney) joggal vártak volna többet az itt eltöltött második évében a sikerre éhes szurkolók.
De akkor miért is került fel a 10 legjobbat tartalmazó listára? Hát… fasztudja. Talán mert csatáraink közül a legtöbb gólt Luki szerezte, esetleg az a zsinórban szerzett három dupla, vagy a PSG kiejtésében játszott döntő szerepe a magyarázat. Vagy, hogy ő azon kevesek egyike, aki talán nem szart bele teljesen az utolsó meccsekbe. És nem utolsó sorban nem nagyon lehetett 10 értelmes teljesítményt nyújtó Manchester United játékost választani a szezonban.
Könnyen lehet, hogy Lukaku már egy másik csapatban kezdi meg a következő idényt, hiszen a Solskjaer által elképzelt játékrendszerbe nem igazán illik bele. Annak ellenére, hogy egy meglehetősen szimpatikus játékost ismerhettünk meg benne, az itt eltöltött két szezonja alapján nem biztos, hogy Manchester United szurkolók tömegei hullatnának könnyeket távozását látván. De ki tudja, talán itt marad, talán jövőre feltámad… Talán jövőre…