#5 – McSauce aka McTominator

Mire ezeket a sorokat olvassátok, könnyen lehet, hogy már hivatalosan is zsákban van az első nyári igazolásunk a Swansea régóta pletykált walesi szélsője, Daniel James személyében. Ám addig is görgetjük tovább szezonértékelő „kik voltak a legkevésbé szörnyűek az elmúlt egy évben” posztsorozatunkat, melynek ötödik helyezettje szintén olyasvalaki, aki ha tovább tudja menteni az utolsó meccseken mutatott formáját, akkor könnyen lehet, hogy tulajdonképpen ő is egy új igazolással fog felérni. Ő nem más, mint Scott McTominay, aki 63 pontot gereblyézett össze magának szerkesztőségi szavazásunkon.

Amíg az előző bejegyzésben Rashford kapcsán inkább negatív kontextusban merültek fel a becenevek, addig az ifjú Scott esetében ez inkább fordítva van – ebből szerettünk volna némi szemléltető ízelítőt nyújtani a poszt címében is. És hát nyilván mindennek oka van, mint ahogy annak is, hogy McTominay ennyi új rajongót szerzett magának idén. Hiába jutott szóhoz ugyanis már a 2017/18-as hadjárat során is, és hiába adta neki oda Mourinho a gesztus értékű, és természetesen semennyire sem hivatalos „a szezon legjobb játékosa a menedzser szerint” díjat, az ősz folyamán meglehetősen kevésszer jutott szóhoz, és akkor sem teljesített túl jól – emlékezzünk csak például a Newcastle elleni félidei lecseréléséről. Aztán jött Solskjaer, és ahogy sok minden más, úgy a skót középpályás körül is minden megváltozott…

Azzal bizonyára kevesen vitatkoznának, hogy a szezonvégi leolvadás közepette McTominay volt keretünk legjobbja, aki persze már korábban, például a PSG elleni 3:1 során is ott volt a kulcsszereplők között volt. Áprilisban és májusban aztán első góljait is megszerezte a felnőttek között (mindkettőt a tizenhatoson kívülről – nagy kár, hogy győzelmet egyik után sem ünnepelhetett), sőt a hónap legjobbjának is megválasztották egyszer. Joggal merül fel a kérdés azonban: mit keres az ötödik helyen egy olyan játékos, aki tulajdonképpen csak a szezon legvégén villantott nagyot, egyébként meg alig jutott szóhoz?

A rövid válasz az, hogy igazából annyira szarok voltunk idén, hogy igen, ennyi is elég – amikor rendszeresen játszott, akkor McTominay konzisztensen hozott egy egészen magas szinten a középpályánkon, még mindig csak 22 évesen. Ráadásul amíg Mourinho érezhetően a lehető legegyszerűbb feladatkört igyekezett rászabni, addig Solskjaer alatt már jóval szabadabb és sokrétűbb volt a játéka, egyszersmind bizonyítva, hogy igenis felnőtt már a feladathoz, nem kell már őt félteni. Újdonsült menedzserünk pár hónapja úgy nyilatkozott: azt szeretné, ha a Manchester United lenne a Premier League legkeményebben dolgozó csapata – ha ezt sikerül elérni, az már fél siker. Már csak azért is, mert ilyen tekintetben bőven van hova fejlődnünk, hiszen a futásmennyiséget tekintve bizony a rangsor vége felé kullogtunk szinte egész évben – leszámítva azt a két hónapot, amíg még bírták játékosaink az intenzív tempót sérülések nélkül a norvég érkezését követően. McTominay pedig abszolút illik ebbe a koncepcióba: melós, megalkuvást nem tűrő, félelem nélküli játéka nagy segítségünkre volt ezekben a sötét időben, és rendre bizonyította, hogy fizikai felsőbbrendűségét képes ő is Maticshoz hasonlóan érvényesíteni – csak éppen eggyel magasabb sebességi fokozaton, mint a szerb. Mint ahogy a pályán is „eggyel feljebb” érezte magát a legjobban, egyszersmind rácáfolva arra a téves skatulyára, hogy ő védekező középpályásként vagy holding midfielderként lehet majd a jövő Unitedjének egyik fontos pillére. Sokkal közelebb van a box-to-boxhoz, és mint ilyen, leginkább Herrera utódjának tekinthető.

Bízunk benne, hogy nem csak fellángolás volt, amit az elmúlt hónapokban láttunk tőle, és képes lesz átmenteni érett, energikus játékát a következő szezonra, hogy aztán jövőre jóval komolyabb konkurencia mellett végezzen hasonlóan előkelő helyen az év végi toplistán.