Konzervatív értékrendű családban nőttem fel. A férfiak nálunk egy életre választanak kedvenc autót, focicsapatot, sört és frizurát. Ha anyánk négy évesen jobbra simítja a hajunkat, így megyünk a sírba is. Nincs ez másképp életünk nőjével sem. Lehet, hogy sokat válogatunk az elején, de ha egyszer megnősülünk, nincs második opció, nem gondolhatod meg magad, válásról pedig szó sem lehet. A precedens legalábbis ez volt. Hogy kit érdekel mindez és mi köze ennek a mai naphoz? Hadd meséljem el az elejéről!

Nem vagyok mai gyerek, és be kell vallanom, a hetvenes-nyolcvanas években mindent lehetett rám mondani, csak azt nem, hogy neveltetésemnek és a hagyományoknak megfelelően éltem volna, katasztrofális, önpusztító kapcsolatokba keveredtem egyre csak, és az apám és nagyapáim által átadott tanításoknak és nagyságnak nyoma sem volt a mindennapjaimban. Egészen 86-ig, amikor is olyan szintre süllyedtem egy abuzáló kapcsolatban, hogy ha pár héttel később menekültem volna el, biztosan a saját életemre török. Nem is hihettem benne, hogy még azon az éven találkozom életem szerelmével.

Egy nyálas, ragacsos novemberi csütörtökön találkoztunk és még aznap össze is költöztünk. Bár az elején ez elég sok súrlódást okozott, végül annyira összecsiszolódtunk, hogy egy perc is elképzelhetetlen lett volna a másik nélkül. Fergeteges Alexa, csak így hívtam magamban. Tökéletes volt közöttünk az összhang, és ugyan ma már ez visszásnak hangzik, de a legjobb dolog az volt, hogy a bevásárlástól kezdve a mindennapok megszervezéséig mindenért ő volt a felelős. Aztán 92-ben megszülettek a gyerekek és onnantól kezdve én lettem a világ legboldogabb embere. Nem gondoltam akkor, hogy ez nem tarthat örökké.

2013-ban azonban Alexa váratlanul elment. Utolsó kívánságával még rábízott minket az egyik legjobb barátnőjére. Robin fiam akkor volt egy éves, a mai napig nem tudta ezt az egészet feldolgozni. Modeszta – az említett barátnő – nem volt rossz ember, de Alexa iránt érzett közös szeretetünk nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy együtt tudjuk tartani a családot. Pár hónap keserves erőlködés után inkább szétváltunk. Minden jó szándéka ellenére szerencsétlen annyira nem volt velünk kompatibilis, hogy egy pát hétig Ryan fiamnak kellett vezetnie a háztartást. Nem segített persze az egészen az sem, hogy azon az évem lett új főnököm, Edvárd, az inkompetens. Ő mutatott be a két másik barátnőmnek is. Megspórolhatta volna a fáradságot.

Az első Lujza volt. Korban ugyan közelebb volt hozzám, mint Modeszta, de a fene sem gondolta, hogy kettőnk közül én leszek a haladóbb felfogású. Lujza önfejű volt, régimódi, de bármennyire is nem illettünk össze, a humorát imádtam. A mai napig emlegetem a vicceit. Ezért is sajnálom és érzem magam szarul, amiért a háta mögött elkezdtem találkozgatni Edvárd másik ismerősével, Jozefinnel. Nem ezt érdemelte. Én viszont megkaptam a méltó büntetésem.

Ugyan Jozefin elsőre egy fiatal, csinos, intelligens és művelt embernek tűnt, hamar kiderült, hogy mindezen kvalitásai eltörpülnek nagyképűsége, sértődékenysége és önzősége mellett. A legkisebb, jó szándékú kritikát is személyes támadásnak vette, utálta a gyerekeket és vásárlási mániája kis híján tönkretette a családot. Még mindig szégyellem, hogy egyáltalán szóba álltam vele. Pár hónapig ezután a legkisebb gyerekeim általános iskolai fociedzője segített be, Olga, akit bár húsz éve ismertem – Alexa tanítványa volt – valahogy soha nem gondoltam rá úgy…

Gyanúsan jól mentek a dolgok azonban Olgával, és vénségemre – lehet, hogy csak kétségbeesésemtől vezérelve – de eljegyeztem egy tavaszi napon. Nem húztuk az időt, nyáron össze is házasodtunk. Pedig már az eljegyzés után voltak intő jelek. De ezt betudtam a korkülönbségnek és a tapasztalatlanságának. Majd kitanuljuk egymást – gondoltam. Minden nehézség ellenére azonban szerelmes voltam. Úgy, ahogy Alexa óta nem éreztem. Ez segített átvészelni a hétköznapokat, és ugyan nem voltak hangos veszekedéseink, elkezdett nőni köztünk a távolság. Aztán amikor már kezelhetetlen mennyiségű probléma állt előttünk, valahogy mindig újra elcsavarta a fejem, és elvonta a figyelmemet minden gondról.

Még mindig szeretem. Mindenki azt mondja, hogy ott kéne hagynom. Edvárd persze csak azon aggódik, hogy a magánéletem miatt kevesebb pénzt hozok neki a konyhára a munkámmal. De ugyan mit tud ő? Hol volt ő akkor, amikor megismertem Alexát? Mit ért ő meg a szerelemből, ami egyeseknek soha nem adatik meg, nekem pedig kétszer is? És nem csak én szeretem Olgát, tudom, hogy ő is szeret engem. Úgy, mint ahogy nagyon régóta senki. Ő biztos nem akarna engem elhagyni, bármi is történjen. Én pedig lassan megőrülök. Húsz kilót fogytam majd egy év alatt, megőszültem és minden alkalommal, amikor meglátom Olgát, remegni kezd a kezem, hogy ma vajon valami butaságot fog csinálni vagy mosolyt csal az arcomra. Nem bírom ennyi idősen ezt a kiszámíthatatlanságot.

Tudom, hogy amit csinálunk, az nem jó. Tudom, hogy valószínűleg nincs jövője ennek az egésznek. De emlékezzetek kérlek, mi nem válunk el. Nincs hátraarc, ha igazán szeretünk valakit. Lehet, hogy szépen lassan beledöglök. Ne gyűlöljetek kérlek se engem, se másokat, akik hasonlóan gondolkodnak. Tudom, hogy nektek van igazatok. Semmiben nem vagyok már biztos, csak egy dologban: Epstein nem lett öngyilkos.