Ugyan a PL-szünet után ismét egész jól mutató formánk adna rá okot, hogy valami aktualitással szolgáljunk, de kalandos elménk néha a futballtól látszólag teljesen idegen farvizeken evez, így ismét egy kicsit elrugaszkodottabb poszt érkezik – az aktualitások megvitatását és összefoglalását ismét kiszerveznénk a kommentszekcióba.

A futballt nagyon sokan és nagyon régóta hasonlítják a sakkhoz (gyakran nem csak a futballt, hanem az NFL-ben játszott amerikai futballt is), teljesen véletlenül magam is hódolok mindkét játéknak, és bár mindkét sportot borzalmasan űzöm (nem számítok többnek lelkes amatőrnél egyik mezőnyben sem), annyit talán érteni vélek a két játék folyamataiból, hogy egy bejegyzés erejéig elutaztassam a közönséget a műfűről a 64 négyzet világába, hogy aztán mindenféle összefüggések és különbségek vizsgálgatása során (kicsit belekeverve a mesterséges intelligenciát is) eljussunk valamiféle konzekvenciák levonásáig (vagy nem, ez per pillanat még nekem is teljesen homályos).
Még mielőtt részletesebben belemennék bármibe is: kezdésnek feltételezem, hogy aki kalandvágyból tovább olvas, az tisztában van a sakk alapvető szabályaival, legalább olyan szinten, hogy tudja, milyen restrikciók vonatkoznak a különböző bábuk mozgására.

Kezdhetnénk talán a teljesen evidens részletekkel.
Mindkét játékot valamilyen játékmezőn játsszák (futballpályán, vagy éppen egy sakktáblán), aminek jól körülírtak a paraméterei, ezeknek a játékmezőknek pedig a különböző játékterein eltérő és jól körülírt szabályok uralkodnak. Csak hogy érthető legyen, mit takar ez: példának okáért más és más szabályok érvényesek a tizenhatoson belül és kívül, valamint a sakkban is másképp mozognak a gyalogok a saját térfélen a kezdésnél, és másként az ellenfél térfelére áttolva, ahol végül királynővé (vagy más kívánt tisztté) válhatnak.
Mindkét játékban két fél verseng egymással, egy jól leírt cél érdekében: mindkét sportban létezik győzelem, aminek eléréséért egyértelmű, jól kimutatható és pontosan mérhető objektívát kell megvalósítani: futballban több gólt szerezni mint az ellenfél, sakkban pedig elsőként mattolni az ellenfél királyát.
Ugyanennek a gondolatnak a továbbvitele is legalább ugyanannyira fontos: mindkét játékban létezik a döntetlen intézménye is, ami egy újabb dimenziót ad a két sportnak, mivel a győzelem elérése mellett gyakran létrejön egy alternatív cél valamelyik fél számára: futballban hamar létrejött az “idegenben jó az x” hozzáállás, míg ugyanennek analógiája a sakkban a “sötéttel jó a döntetlen”, könnyen megvonva a hasonlóságot a két játékban a hazai csapat (világos), illetve a vendégcsapat (sötét) között.

Ami ezen felül számomra igazán érdekessé teszi mindkét sportot: a futballban a legmagasabb szinteken (mint mondjuk a top 6 bajnokság, valamint a nemzetközi klub- és válogatott tornák) meccsei tulajdonképpen végig döntetlenközeli állapotban zajlanak, mivel a meccseket eldöntő események (a gólok) száma igen kevés, meccsenként átlagosan 2-3 ha esik belőlük. Ritka az olyan meccs, ahol már az első negyedórában négyet gurít egyik fél a másiknak (alacsonyabb szinteken ez persze nincs így, aki netalán rendszeresen jár megyekettes meccseken, az sokkal több ilyen meccset lát, mint mondjuk a Premier League-ben). Ebből kifolyólag az izgalom fő forrása – a győztes kilétének kiderülése – gyakran az utolsó percekig eldöntetlen marad, ezért a futballmeccseket az esetek döntő többségében a kezdő sípszótól a lefújásig végig lehet izgulni. Nincs ez máshogy a sakkban sem a legmagasabb szinteken: a mindenféle nagymesteri tornákon sosem fordul elő, hogy teszem azt egyik fél már a megnyitás alatt három tiszt előnybe kerül a másikkal szemben, formalitássá változtatva a komplett partit – nagyrészt ez annak is köszönhető, hogy a sakkban létezik a feladás intézménye, emiatt a döntő hátrányba került nagymesterek ritkán küzdenek nagy hátrányból, de ezt nem boncolnám tovább, fölösleges zsákutcába terelve ezzel a fejtegetést. Számunkra a lényeg, hogy a sakk ebből a szempontból is hasonlít a futballra: a parti a legmagasabb szinteken (nagymesterek közt) szinte végig döntetlenközeli állapotban zajlik, ahol szinte csak a legvégén, úgymond a “lefújás előtt” (szakszóval élve a “végjátékban”) tud kicsikarni az egyik fél döntő fölényt a másikkal szemben, amit aztán győzelemmé konvertálhat – ez legtöbbször egy szabadon masírozó gyalog képében materializálódik, amit az ellenfél már nem tud feltartóztatni.

És talán a legfontosabb hasonlóság mind közül: mivel a győzelmet jelentő célt mindkét játékosnak egyszerre kell elérnie (gólt szerezni, avagy mattolni az ellenfél királyát), és mindeközben megakadályozni az ellenfelét ennek elérésben, ezért a sakkban és a futballban egyaránt kialakult a védekezés és a támadás intézménye.
Fontos feature ez: amíg általánosságban kijelenthető, hogy a többi játékszerrel űzött sportágban (például jégkorong, kézilabda, kosárlabda, vízilabda) a szűkösebb létszám miatt a csapatok testületileg támadnak és testületileg védekeznek felváltva, addig a sakkban és a futballban bizonyos játékosok és bizonyos bábuk egy csoportja a komplett mérkőzés alatt végig védekezik, míg más játékosok és bábuk csoportja végig támad, gyakran kiegészítve ezt a két csoportot egy harmadikkal: sakkban és futballban is kialakult hamar az a csoport, amelyik kicsit besegít mindkettőbe egy meccs (vagy parti) során.
És mivel mind a védekezés, mind a támadás egyaránt fontos feladat, hamar kialakultak különböző hozzáállások és stílusok az évszázadok alatt: focimeccset nyerhet úgy is az ember, ha több gólt lő az ellenfelénél, de nyerhet úgy is, ha kevesebbet kap nála. Ugyanígy sakkban is vannak játékosok, akik a saját királyuk biztonságát jobban szeretik biztosítani, míg mások jobban preferálják a nyílt támadójátékot, magyarul mindkét sportban kialakult egymással párhuzamosan az alapvetően, defenzív, illetve az alapvetően támadó felfogás is.
Hiába játsszák hát ugyanúgy gólra a fent felsorolt labdajátékokat, és hiába nincs például fizikai aspektusa a sakknak (ott nem számít egyáltalán végkimenetelt befolyásoló faktornak a kondíció, vagy a testi erő), én mégis bátran jelentem ki, hogy a futball legközelebbi rokona a sakk, nem pedig a jégkorong, vagy a kosár- és kézilabda. Ugyan külsőségeket tekintve sok a hasonlóság a felsoroltak között (befolyásoló tényező a fizikai aspektus, vannak kapuk a játéktéren, illetve van egy játékszer amit el kell oda juttatni, és így tovább) mégis a játékok taktikai aspektusát nézve, illetve a játékosok (illetve a bábuk) közt létrejövő kapcsolatok és lehetséges interakciók szerteágazása miatt én mégiscsak a sakkot nevezném meg, mint a legközelebbi rokont (szívesen vennék erről egy vitát is esetleg a kommentszekcióban, ha van rá igény).

Mivel alapvetően futballblog volnánk, így az olvasóközönség a futball mibenlétével (fejlődésével, minden rá ható tényezővel, gazdaságával, szervezésével, miegyebekkel) sokkal inkább tisztában van, mint a sakkal, ebben a fejezetben mesélnék kicsit erről a (számomra) lenyűgöző játékról, további párhuzamokat vonva közben a futballal.

Az eredete kissé homályba vész, de a legenda szerint már a második évezred hajnalán (még az 1000-es években) Indiában létrejött egy kezdetleges változat, ugyanígy táblán, bábukkal játszva, a különböző bábukra különböző szabályokat vonatkoztatva.
Kicsit több, mint 100 évvel későbbről származik az első írásos emlékünk erről, ahol már a partik algebrai lejegyzése is megtörténik (értve ezalatt azt a rendszert, amit ma is használunk, a bábukat és a lépéseket egy-egy számmal, illetve betűvel rövidítve, megalkotva ezzel a tulajdonképpeni “jegyzőkönyvet”), mindez így fest:

A különböző bábuk típusait, illetve a mozgásukat korlátozó szabályokat egy képzeletbeli háborúhoz hasonlították, vélhetően a játék feltalálása is ebből a szándékból született: egyfajta módja volt ez a sikeres hadvezérek és tábornokok képzésének és a gondolkodásuk fejlesztésének, akik fizikailag ritkán voltak jelen a harcmezőn, de az egész teret szemmel tartva okos döntésekkel egyre hatékonyabban irányíthatták csapataikat a győzelem felé, alkalmazva a harctéren a tábla mögött játszva megszerzett tapasztalatokat.

Fontossági sorrendben haladva érdemes rajtuk végigszaladni:
Kezdjük az egyszerű gyaloggal. Ők a háborús hasonlattal élve az egyszerű sorkatonák, karddal, később esetleg puskával, azaz mindenképp valamiféle kézi fegyverrel. Sokan vannak (a táblán szám szerint ugye nyolcan), ők a tábla legkevésbé mobilis bábui (mindössze egy mezőt tudnak csak lépni, hasonlatosan egy gyalogos katonához, aki gyalogtempóban meglehetősen lassan közlekedik, harcértéke pedig a legkevesebb a csatatéren, mivel csak tőle karnyújtásnyira lévő célpontok ellen tud harcolni. Ezt a sakktáblára úgy ültették át, hogy egy gyalog egyszerre csak egy mezőt léphet előre a megnyitást kivéve, valamint csakis kizárólag a tőle átlósan jobbra és balra lévő két mezőt tudja kontrollálni, azaz csak az erre a két mezőre keveredő ellenséges bábukat tudja leütni). Egyedül nem sokat érnek, de egymást láncokban erősítve már igazán hatékonyak tudnak lenni – akárcsak egy valódi háborúban, ahol általában a gyalogos katonák láncokat alkotva támogatták a hadműveleteket.

A huszár a többi bábutól kicsit eltérően mozog: míg a többiek vagy egy átló, vagy egy egyenes vonal mentén mozog, addig a huszár “L” alakban “ugrál”, akárcsak egy valóságos ló, ami mindenféle akadályokon át tud ugrani (lásd a díjugratás intézményét). Mobilisabb mint a gyalog, jóval több lehetséges lépés létezik számára (a tábla közepén állomásozva 8 lehetséges lépést tud), magyarul jóval több mezőt tud kontroll alatt tartani. Ahogy a való életben egy lovas huszárt nehezebb képezni és a harcmezőre kiállítani is költségesebb, így a sakktáblán is mindössze 2-2 huszár áll rendelkezésre mindkét félnek.

A futó mozgása a sakk kezdeti formájában még eltért a ma megszokottól: a futót a játék kezdetleges változataiban a táviratokat és üzeneteket közvetítő futárokhoz hasonlították. Már ők is átlósan mozogtak, de nem léphettek akármennyi mezőt, és külön kikötés volt, hogy (futárok lévén) fegyvertelenek, így két ellenfél futója nem támadhatott egymásra. A játék későbbi fejlődése során változtak a rájuk vonatkozó szabályok: a ma ismert játékban is átlósan lépnek, de már bármennyi mezőt ugorhatnak, és természetesen támadhatnak egymásra is. Több mezőt tartanak kontroll alatt mint a huszárok, így (némileg a háborús analógiáknak ellentmondva) értékesebb résztvevők náluk.

A bástyák már a súlyosabb bábuk közé tartoznak, a háborús megfelelőjük a nehéztüzérségből ered, őket szokás a mindenféle ágyúkhoz és más nagy ostromgépekhez hasonlítani. Egyenes vonalban mozognak jobbra-balra, illetve előre-hátra. Akkor igazán hatékonyak, ha egy szabad folyosót tarthatnak kontroll alatt a sakktáblán, akárcsak egy igazi háborúban: ha nem takarja a kilátásukat semmi, akkor egy lövéssel az ellenséges állások (várak, kastélyok) komplett tornyait képesek eltüntetni.
Látszólag egyformák a futókkal, de jóval erősebbek náluk, mivel a bástyák a tábla mind a 64 mezejét képesek bejátszani, míg a futók az átlós közlekedésük miatt vagy csak a világos, vagy csak a sötét mezőket tudják kontroll alatt tartani, 32-re redukálva ezzel ugyanezt a számot.

A királynők a legerősebb tisztjei a játéknak, a háborús megfelelőjük a király valamiféle tanácsadója, vagy később minisztere. Hogy ez a szerep hogyan transzformálódott a sakktáblán egy királynő alakjába, arról zajlanak viták, a legvalószínűbb, hogy a királyokat és egyéb uralkodókat gyakran hátulról, észrevétlenül mozgató házastársakat kívánták így mintázni. A királynőt megkapjuk, ha a bástyák és futók mozgását összekombináljuk.
A királynők a legértékesebbek, mivel ők kontrollálják a legtöbb mezőt az összes bábu közül, az ő mozgásukat korlátozza a legkevesebb szabály. És nem utolsósorban mindössze egy van belőlük a játék kezdetén.
Ők minden támadás kulcsfigurái, illetve gyakran a védekezésből is komoly szerepet vállalnak, nem egyszer párhuzamosan részt vállalva mindkét feladatból.

És végül, de nem utolsósorban a legfontosabb bábu: maga a király. Őt kell mindenáron védelem alatt tartani, illetve az ellenfélét letartóztatni. A háborús párhuzamot itt kell talán a legkevésbé magyarázni: önmagában gyenge, támogatásra szorul (ahogy egy valódi király is azért vélhetően harcképzett, de nem sokra mennek vele a csatamező közepén egy karddal a kezében), és ha egy háború alatt a királyt menekíteni kell (avagy a sakktáblán ki kell lépni vele egy esetleges sakkban tartás alól), ott a harc még nem feltétlen veszett el, de érezhetően bajok vannak. Ha bármelyik királyt elkapták, ott vége a partinak, illetve ha mindkét fél teljesen lenullázta egymást és minden bábu elestével csak a két király maradt a táblán, akkor automatikus a döntetlen.

Mindezt azért mutattam be ennyire részletesen, mert a következő futballal vont párhuzam vélhetően sokkal nagyobbat fog így ütni: ahogy a sakkban már a kezdeteknél, úgy a futball fejlődése során is viszonylag hamar rájöttek, hogy a pályán lévő játékosokra érdemes egymástól eltérő szerepeket kiosztani, a kezdetleges káosz után jól elkülönítve egymástól olyan szerepeket, mint a középhátvéd, szélsőhátvéd, irányító középpályás, középcsatár, szélső, és így tovább. Akárcsak a sakkban.

Kis kitérő a futball őskáosz utáni fejlődésére: a leges legelső formáció ami felbukkant a futball egén az az 1-1-8 (később 1-2-7, még később 2-2-6, még később 2-3-5) felállás lett.
Adódhat a kérdés, hogy mégis hogy a viharba’ volt elég mindössze 1 védő 8 csatárral szemben? A válasz pedig az, hogy akkoriban teljesen másképp festett a játék képe, valamint más volt a lesszabály is. Egyetlen akció ritkán tartalmazott 2 passznál többet: az egy szem védő összeszedte a labdát, amit leosztott az úgynevezett “fly kick” (avagy half) szerepben focizó játékosnak (akit ma talán középpályásnak neveznénk), aki ezt továbbadta a 8 csatár egyikének, akik szigorúan egyedül próbálták meg kicselezni az ellenfél egy szem védőjét, a végén pedig kapura lőni. Ez volt a legelső “rend” legalábbis, amit követtek az első csapatok, illetve amiről a legelső feljegyzések beszámolnak.
Az 1-2-7 formáció már a taktikus gondolkodás megjelenéséről árulkodik: a csatárok közül visszavontak egy játékost a fly kick mellé, akinek az volt a feladata, hogy az ellenfél fly kickjét kiszedje a játékból.
Még tovább finomodott a játék, amikor a csapatok rájöttek, hogy mindenféle magas, erős, keményen szerelő védőnél hatásosabb inkább a lesszabályt kihasználni: ennek az eredménye volt a 2-2-6 formáció. Újabb csatár került hátrébb a támadósorból, az ok pedig a lesszabály akkori formájában keresendő: egy támadó akkor volt lesen, ha az elrúgás pillanatában nem volt közte és az ellenfél kapuja közt legalább két mezőnyjátékos (a kapust nem számítjuk ebbe bele, ugye a lesszabály mai formájában legalább egy mezőnyjátékosnak kell ott lennie). Azért kellett hát két védő, mert így a védőpáros egyik tagja kiléphetett a falból, lesre próbálván állítani az ellenfelet, a másik pedig még mindig ottmaradhatott biztosítani arra az esetre ha a lesre állítás kísérlete kudarcba fulladna.
A 2-3-5 formáció már csak egy kis apró finomítást vitt bele ebbe a rendszerbe: a csatársorból ismét hátrébb zavartak egy játékost, így az úgynevezett középpályán egyszerre lehetett jelen egy jobb- és egy ballábas fly kick, valamint az ellenfél fly kickjeit terrorizáló alak. A jó ég tudja, hogy ez a rendszer meddig maradt volna uralkodó, azonban a lescsapdák egyre sikeresebb alkalmazása miatt drasztikusan (meccsenkénti 2,0-ás átlag köré) esett vissza a gólok száma, ezért 1925-ben változtattak a lesszabályon – de ez már minket nem foglalkoztat különösen, aki érdeklődik a taktikai fejlődés története iránt, annak továbbra is ajánlott a futball Bibliája, Jonathan Wilson Inverting The Pyramid című műve, ami kapható magyar fordításban is Futballforradalmak cím alatt, de ezt aligha kell külön mesélni az ős-nst közönségnek.
A futballnak tehát eltartott pár évtizedig, mire a játékosok szerepeinek tagozódása a sakkéhoz hasonló szintre eljutott, míg ugyanez a sakknál már a szabályok lefektetésekor kőbe lett vésve.

Na de visszatérve a sakkhoz: viszonylag könnyen belátható az is a sakkot tovább vizsgálgatva, hogy a parti során az, hogy “ki áll jobban”, vagyis melyik játékosnak van előnye a másikkal szemben, az nem pusztán a táblán fent lévő bábuk darabszámából és minőségéből származik. Magyarul szólva nem az befolyásolja döntően a partik eredményét, hogy kinek van fent több gyalogja és erősebb tisztjei a táblán, hanem elsősorban az, hogy ki épített ki erősebb pozíciót a másikénál.
Itt pedig el kell időzzünk egy kicsit ismét, mindent egyszerűbb lesz érteni, ha ránézünk előbb a lenti állásra:

Tegyük fel, hogy ennél az állásnál világos jön a következő lépéssel. Egy pillantás alatt észrevehető, hogy sötét brutális fölényben van, már ami a létszámot illeti: szinte minden bábuja a táblán van még, világos pedig nagyon le lett tarolva. Van azonban egy kis bibi: világos a következő lépésével mattot tud adni, sötét pedig semmit nem tud tenni, hogy ezt elkerülje. Világosnak elég a megmaradt egy szem bástyáját egy mozdulattal áthúzni az első sorból a nyolcadikba, mattolva ezzel az ellenfelet. Hiába van tehát rengeteg tisztje sötétnek, ha a pozíciója cserébe borzalmasan gyenge. (Ha az ellenfél egy lépésből mattot tud adni, az a létező legrosszabb minőségű pozíció, annál már csak a bekövetkezett matt a rosszabb).

Az élet kegyetlen tehát a sakkban: az előny birtoklása egyszerre függ attól, hogy:
a) kinek van több és jobb minőségű tisztje illetve gyalogja a táblán
b) ki épített ki erősebb pozíciót
c) kié a soron következő lépés.
Aki elkapta a fonalat olvasás közben, az alighanem előre kitalálta már azt a párhuzamot, amit épp készülök megvonni a két játék közt: ez a szabály ugyanúgy igaz a futballra is. Nem csak az számít egy meccs eldöntéséhez, hogy melyik oldalon állnak képzettebb játékosok, ugyanilyen fontos (sőt, szerintem nagyságrendekkel fontosabb) a játékosok közötti kapcsolatok és interakciók minősége, lásd példának okáért Valerij Lobanovszkijt és az általa (Viktor Maszlovval egyetemben) teremtett szovjet iskolát. Lobanovszkij mindennél fontosabbnak tekintette a játékosai közti kapcsolat minőségét, hangsúlyozva számtalanszor, hogy a játékosok szerves kapcsolódásából létrejövő rendszer mindig erősebb, mint a benne szereplő egyének képességei külön-külön összeadva, hangozzék ez bármennyire is ellentmondásosnak, az edző feladatát pedig frappánsan foglalta össze: minden tréner egyetlen feladata, hogy olyan rendszert teremtsen a játékosai közt, amivel ezt a többszöröző hatást el lehet érni.

A továbbiakban pedig a fentebb említett “pozíció erőssége a sakktáblán” témát kell kibontsam, az a) és c) pontokat aligha kell külön ecsetelni.
Hogy egy pozíció mitől erős, illetve mitől gyenge, az szintén több tényező függvénye. Alapjában véve kijelenthető, hogy egy tiszt erőssége attól függ, hány mezőt tart ellenőrzés alatt a táblán. Említettem például feljebb, hogy egy huszár speciel 8 mezőt tud kontrollálni ha valahol a tábla közepén tartózkodik, ilyenkor van úgymond “ereje teljében”. Azonban máris változik a helyzet, ha például a tábla valamelyik sarkában sínylődik, ahol mindössze kettő darab mezőt tud lefedni, ilyenkor alig ér többet egy gyalognál, ami szintén két mezőt tud csak ellenőrzés alá vonni (azonban a huszárban megvan a potenciálja annak, hogy jobb pozíciót felvéve változtathat ezen, egy gyalog viszont a tábla bármely pontján ugyanannyi mezőt tud csak felügyelni).

Ugyanilyen fontos tényező még a tisztek egymásnak nyújtott támogatása (egy védtelenül, azaz egy más bábu által nem kontrollált mezőn hagyott tiszt potenciálisan gyengébb, mint azok a tisztek, aminknek fedezve van a segge).
Hasonlóan fontos például a gyalogok helyzete: a gyalogok egy láncot alkotva erősek igazán, mivel így tudják egymást támogatni, nehezen feltartóztatható meneteléseket produkálva ezzel. Potenciális gyengeségnek számít ezért, ha egy gyalogláncban valahol szakadás keletkezik, vagy éppen izolált gyalogok jelennek meg valamelyik oldalon (izolált alatt értve az olyan gyalogokat, amiket sem jobbról, sem balról nem támogat egy másik). Ugyanilyen gyengeséget jelent például, ha az egyik félnek felduplázódnak a gyalogjai a táblán (azaz egymás orra előtt tanyáznak), mivel ilyenkor az amúgy is gyenge mobilitásuk még tovább romlik.

Hasonlóan fontos a pozíciók erősségnek eldöntésekor a királyok biztonsága, természetesen egy tisztekkel és gyalogokkal jól körülbarikádozott (és rosáláson átesett) királyt nehezebb mattolni, mint egy olyat, amit nem őriznek szorosan. Ugyanígy komolyabb súllyal esik latba az is, hogy melyik félnek hány lépésre van még szüksége ahhoz, hogy egyáltalán szóba jöhessen a rosálás lehetősége.
Kapcsolódik még a pozíciók erősségét eldöntő tényezők közé a tisztek potenciálja is, egy gyors példával felvázolnám ezt is: említettem korábban, hogy a bástyák akkor igazán erősek, ha komplett szabad folyosókat tudnak kontroll alatt tartani, illetve ha kapcsolódni tudnak egymással, azaz nincs az útjukban semmilyen más bábu. Számít még az is, hogy az egyes tisztek milyen távol vannak az ellenfél királyától, illetve milyen könnyen (vagy éppen nehezen) tudnak köré csoportosulni, vagy éppen az, hogy a masírozásnak indult gyalogok hányadik sorig jutottak el a táblán (azaz hány lépésre vannak attól, hogy királynővé válhassanak. Például egy hetedik sorig jutó gyalog, aminek már csak egy lépés kell a királynősködéshez, mérhetetlenül többet ér egy még meg nem mozdított gyalognál, pláne úgy, ha esetleg a segge is fedezve van).
Sok más tényező is közrejátszik még a pozíciók értékelésekor, én most csak a legfontosabbakat igyekeztem összeszedni, felvezetve ezzel azt a megállapítást, hogy az igazán jó sakkozóknak nem az a legfontosabb képességük, hogy hány lépéssel tudnak előre kalkulálni gondolatban, bár ez is kétségkívül rengeteget segít. Sokkal fontosabb ennél az a skilljük, amivel a táblán minden lépéssel változó pozíciókat értékelik, a sajátjukat és az ellenfélét egyaránt, mivel ezzel tudják eldönteni, hogy a temérdek lehetséges lépésük közül melyiket válasszák, melyikkel fognak tudni a legtöbbet fejleszteni a pozíciójukon, illetve melyikkel tudják jobban gátolni az ellenfelüket a saját állásuk fejlesztésében.

Senkit nem fog meglepni ezek után valószínűleg, ha ideszúrom a következő hasonlóságot is, hiszen mi más zajlik a futballpályákon a meccsek alatt, ha nem a fentieknek a megfelelője. A komplett edzői stáb feladata, hogy a kezdőrúgáshoz összeállított rendszerek működését, illetve egymásra gyakorolt kölcsönhatását figyelje, kifigyelje a működések hiányosságait és erősségeit, hogy ezeken a 90 perc alatt folyamatosan változtatgasson, legyenek ezek akár apróbb dolgok, amiket technikai zónából ácsorogva bekiabált utasításokkal is meg lehet oldani, vagy akár drasztikusabb beavatkozások, mint például formációváltás, amit a félidei szünetben lehet abszolválni, avagy éppen említhetném a három cserelehetőséget is, aminek az intézményét döntő többségben erre használják (lényegesen több manapság a taktikai cserék száma, mint a sérülések miatt bekövetkezőké). Említenem is fölösleges talán, de azért mégis megteszem: erre manapság már egy komplett iparág épült a futballban: mire a csapatok bevonulnak az öltözőbe a félidei szünetben, már készen várja őket a helyszíni elemző csapatuk értékelése, amire alapozva lehet meghozni a változtatásokhoz szükséges döntéseket, pár évtizeddel korábban erre még csak az edző saját két szeme állt rendelkezésre.

A futballhoz hasonlóan a sakk is bejárt a fejlődése során jónéhány állomást, amit megpróbálok most lesarkítva fogyaszthatóvá tenni.
A játék történetének kezdeti szakaszában természetesen azok voltak a penge játékosok, akik az ellenfeleknek a legtöbb bábuját letarolták a tábláról, miközben minél többet őriztek meg a sajátjaikból, illetve azok, akik képesek voltak több lépéssel előre kalkulálni, valamint akik a legtöbb cselt el tudták adni az ellenfeleknek, vagy akik a legtöbb csapdát fel tudták állítani számukra (ez a gyakorlatban annyit tett, hogy látszólag felkínáltak a másik félnek gyalogokat és tiszteket “ingyen”, a partik kezdeti szakaszaiban, a mohó ellenfél pedig ezeknek a leütésével komoly problémákat idézett elő a saját pozíciójában, amiket pedig kényelmesen ki lehetett használni a későbbiekben, a legtöbbször olyan helyzeteket előidézve ezzel, ahol 4-5 lépésre kerültek attól, hogy mattolják ellenfelüket, lépjen az bármit is). Megjelent tehát a “megnyitás” intézménye, azaz a partik első néhány lépésénél előforduló számtalan variációnak a dokumentálása, ezeknek a túlnyomó része ekkor még a cselekből-csapdákból-áldozatokból állt, rövid útmutatók voltak ahhoz, hogy a figyelmetlen ellenfeleknek hogyan lehet zsákmányul ejteni néhány lépésből minél több tisztjét-gyalogját.
Minderre válaszul megjelent később a pozíció fontosságának értékelése, amit már feljebb is említettem, persze még csak kezdetleges formában. Ahogy elkezdett nőni a lejátszott és dokumentált partik száma, magyarul ahogy egyre több és több tapasztalat halmozódott fel, úgy kezdték el felismerni a jobb játékosok azokat az alapvető elveket, amik manapság már evidenciának számítanak.
Hamar felismerték például, hogy a tábla közepét képző négy mező (algebrai elnevezéssel e4, e5, d4, d5) kulcsfontossággal bír.

Mégpedig azért olyan fontos ez a négy mező, mert (ahogy korábban kifejtettem) minden tiszt valahol a tábla közepén bír a legnagyobb potenciállal, ott tudja kontroll alatt tartani a legtöbb mezőt, érdemes hát ezért ezeket a mezőket minél hamarabb birtokba venni, avagy ellenőrzés alá vonni, hogy aztán később mindenféle tiszteket vezényelhessünk oda, megakadályozva (vagy éppen nehézzé téve) ezzel az ellenfél számára a saját pozíciójának fejlesztését is.
Éppen ezért mára a több évszázaddal korábban felhalmozott megnyitásoknak a 90%-ától már elköszöntünk, mivel általában nagyon gyenge pozíciókat eredményeztek akkor, ha az ellenfél eszénél volt és tudott legalább 4-5 lépéssel előre kombinálni és nem bukta el kiselefánt módjára a tisztjeit. A maradék megnyitásoknak pedig a legtöbbje a tábla közepe felett gyakorolt kontroll megszerzésére irányul: manapság már a nagymesteri játszmáknak jócskán több, mint a fele azzal a lépéssel kezdődik, hogy világos vagy e4-re, vagy d4-re húzza valamelyik gyalogját.

Sejtitek gondolom a most következő hasonlatot a két sport között: ahogy a sakkban, úgy a futballban is rájöttek, hogy a pálya közepén gyakorolt kontroll kulcsfontosságú. Egyrészt azért, mert így könnyebb magát a játékszert is birtokolni (amivel folytonos nyomás helyezhető az ellenfél védelmére), másrészt pedig az akciók építgetésére mindig a pálya közepén adódik a legtöbb választási lehetőség.
Van a csapatodban egy olyan játékos, aki a labdával is jól bánik, cselez, lő, zseniális passzai vannak és a pályán is jól lát? Tedd a pálya közepére, ahol a legtöbb választási lehetőség adódik majd előtte és hagyd, hogy minden akció rajta folyjon végig és máris rengeteget tettél a sikerért. A futballban oly híres irányító szerepkör eredete legalább ugyanannyira gyökerezik a sakkban, mint magában a futballban, szinte előre borítékolható volt, hogy előbb-utóbb meg fog jelenni ez a poszt a fociban, és hatalmas befolyással lesz rá. A Sandro Mazzolák, Pelék, Hidegkutik, Gianni Riverák, Maradonák, Zidane-ok, Tottik, Bergkampok és Pirlok esszenciája a sakktáblákba is bele lettek kódolva.
Mindkét játékot ebből az aspektusból vizsgálva több lehetséges forgatókönyv is előfordulhat: futballban az ember csapata küzdhet a pálya közepén a dominanciáért, vagy éppen megpróbálhatja az ellenfelét gátolni az erre tett kísérleteiben, vagy akár hagyhatja is a francba az egészet és inkább a pálya széleit próbálja gyors szélsőkkel és gyakori elfutásokkal megdolgozni. Ugyanígy sötét is dönthet úgy, hogy világosnak a középső gyalogok tologatásával kezdődő megnyitásaira a saját középső gyalogjainak lépéseivel válaszol és felveszi a kesztyűt a tábla közepéért folytatott harcban, vagy dönthet úgy is, hogy teljesen feladja a tábla közepét, és inkább valamelyik szélen kezdi el csoportosítgatni a tisztjeit, ellentámadást építgetve ott, ahol még tud mozogni.

És mert valahogy nem tudom megunni a poszt írását: nem tudtam nem felfedezni mindkét játékban azt a tényt, hogy ahhoz, hogy valaki a legmagasabb szintre jusson e két sportágban, mindenképp kell, hogy valamiféle különleges érzékkel, vagy képességgel szülessen. Lehet ez futballban az átlagosnál jobb felépítésű izomzat, atletikusság, vagy éppen kivételes egyensúlyérzék, vagy mozgáskoordináció, sakkban pedig elengedhetetlen például a fotografikus memória.
Rengeteg segítséget nyújt ez a sakkozóknak abban, hogy egy táblára mindössze egyetlen pillantást vetve máris értékelni tudják a kialakult pozíciókat, felismerni a másodperc törtrésze alatt, ha valami “nem stimmel”, segít felismerni korábbi partikban látott kombinációkat, vagy lehetséges variációkat, segít előre felismerni a matthoz vezető lehetséges utakat. Mindezeket képi emlékekként képesek eltárolni, a tárolt minták és állások száma pedig tulajdonképpen korlátlan mennyiségű lehet. Felmérhetetlenül nagy segítség ez akkor, amikor az időkorlát szorítása alatt kell gyakran negyedórákat, meg 20 perceket tölteni a lehetséges lépések után létrejövő pozíciók értékelésével és meghozni a helyes döntést.
Minden nagymester képes visszaemlékezni minden lejátszott partijára (szó szerint mindegyikre), a saját, és ellenfelük minden egyes lépésére és az utánuk kialakult pozíciókra, mindezt azzal kiegészítve, hogy melyik tornán zajlott a parti, mi volt a helyszín, és milyen nyakkendőt viselt az ellenfél.
A tárolt minták száma azonban nem áll meg itt természetesen, mindenki képes felidézni például mások által korábban játszott, mindenféle oktatóanyagokban és tankönyvekben szereplő elhíresült partikat, amikből véletlenszerűen kiragadott pozíciókra rápillantva azonnal bevillan számukra, hogy melyik két nagymester játszott egymással, melyik tornán, kinek a lépésével folytatódott a játszma és mi volt az pontosan, illetve mi lett a végeredmény.
Beugrik annak a lett származású Mihail Talnak a sztorija, aki nem mellesleg 1960 és 61 közt birtokolta a vébécímet, és egy nagymesteri tornán egy lett újság tudósítójaként volt jelen az egyik forduló napján, ám (hivatásos szeszkazán és partiarc révén) sikerült megfeledkeznie arról a kötelességéről, hogy beszámolót írjon az újság számára az aznap lejátszott több tíz játszmáról, de Mikhail nem zavartatta magát ilyen apróságokon: este telefonon keresztül lediktálta az újság szerkesztőjének fejből az összes játszma minden lépését, kiegészítve a saját kommentárjaival és analízisével ezeket, mindezt a partikról készült jegyzőkönyvek, vagy jegyzetek hiányában.
A tudomány jelenlegi állása szerint ilyen skilleket kifejleszteni nem lehetséges, a meglévő memóriát lehet ugyan tréningelni, de a fotografikus memória vagy megvan már az indulásnál, vagy nincs.

És ha már korábban említettem a hazai-vendég, illetve a világos-sötét közti párhuzamot, akkor itt érdemes lesz újra elővenni ezt és megvizsgálni a győzelmek arányait: futballban ez kicsit kedvezőbb a hazai csapatoknak manapság: valahol 47% és 50% közötti arányban nyernek meccseket hazai csapatok komplett bajnoki szezonokat vizsgálva Európa topligáiban és nemzetközi meccseket vizsgálva is hasonló eredményeket kapunk, a fennmaradó 50-53%-ban pedig fele-fele arányban fordul elő döntetlen, illetve vendéggyőzelem.
Sakkban egy kicsit kiegyenlítettebb ez a mérleg a nagymesteri játszmákat boncolgatva, ott a világossal elért győzelmek aránya 38% körüli, a döntetlenek aránya 35%, a maradék 27%-ban pedig sötét győzedelmeskedik.
Véleményem szerint itt találjuk meg a legnagyobb különbséget a két játék közt, kezdve rögtön a legfontosabbal: lassan 30 éve lesz már, hogy a futballban a győzelemért 2 pont helyett 3 jár, míg a döntetlenért továbbra is 1. Ezzel szemben a sakkban továbbra is egy pont jár a győzelemért, a döntetlenért pedig fél pont (vereségért értelemszerűen 0). A futballban ez az extra pont döntő különbséget jelent. Befolyásolja ezt az arányt továbbá az is, hogy futballban a győztes kilétéről döntő faktorok közt szerepel a fizikai felkészültség, a testi adottságok, valamint a véletlen is. Sakkban ritkán fordulnak elő megpattanó lövések, kapufák, bírói tévedések, na meg a játékosoknak is ritkán kell egymással birkózniuk a táblák mögött ücsörögve, bár kétségkívül a sakkban is tud jelentkezni a fáradtság, illetve a koncentráció hiánya mondjuk 5 órányi játék után. Magyarán szólva a futballban a győztes kilétének eldöntésébe még beleszól pár olyan plusz faktor, ami a sakkból hiányzik – kevés olyan játék van még a világon, amit olyan szorosan és erősen befolyásol a játékosok puszta tudása és képzettsége, mint a sakk.

A vége felé közeledve pedig a már korábban beígért mesterséges intelligenciát is be kell szúrjam a fejtegetésbe.
A kérdésre, hogy vajon képesek lesznek-e a gépek az emberek fölé kerekedni még olyan bonyolult és szerteágazó játékban, mint a sakk, vagy a go, a válasz az, hogy ez már elég régen megtörtént.
Bár a sakkban az úgynevezett “mesterséges intelligencia” mesterségesnek mesterséges ugyan, de az “intelligens” kifejezést egyelőre vitatnám. A kutató/fejlesztő csoportok által készített programok ugyanis a “brute force” intézményével dolgoznak egyelőre, azaz nyers processzorkapacitásból oldják meg azt, amire ember képtelen lenne. A szabályos lépések lehetséges variációiból alkotott fa annyira szerteágazó, hogy a kezdeti felállásból indulva fejenként 4-4 lépést meghúzva máris több milliárdnál tartunk. Egy program pedig nem csinál mást, mint a végtelennek tűnő kombinációkat nekiáll végigszámolgatni, másodpercenként milliónyi lehetséges lépést analizálva, amiben természetesen a briliánstól kezdve az abszolút ökörségekig minden benne foglaltatik. Egy gép nem tud különbséget tenni a számolgatás megkezdése előtt jó és rossz lépés közt, ezért mindent végigszámol, így azt is, hogy mi történik akkor, ha teljesen ingyen odaadja az ellenfélnek egymás után a királynőjét és a két bástyáját mondjuk 12 lépés után, aztán persze az analízis végén kijön, hogy ez nem túl kifizetődő szekvencia, úgyhogy az ilyeneket természetesen elvetik.
A működési elv nagyjából ugyanaz, mint egy hús-vér sakkozónál: a gép számba veszi a lehetséges variációkat, gyakran 20-22 lépéssel előre (amire emberi agy már ritkán képes), és minden egyes lehetséges lépés után értékeli a kialakuló pozíció erősségét, és ez az, amiben ma már egy program mérhetetlenül erősebb, mint akár az éppen regnáló világbajnok. Ezt a “pozíció erősséget”, ezt a nehezen megfogható fogalmat a programozóknak valahogy számszerűsítenie kellett, hogy a gép végül egy egyszerű mérlegeléssel dönthessen és lépéseket javasolhasson. Ezért minden lépésnél a világos és sötét oldalon kialakult pozíciók egymáshoz viszonyított erősségét adják meg ezek a programok egy fiktív mértékegységben: gyalogokban kifejezve.
Ez talán egy kis extra magyarázatra szorul: a sterilen felállított, még érintetlen kezdőpozícióban lévő táblán mindkét fél egyforma erősségű állással rendelkezik, ezt lehet +-0,00-nak tekinteni. Ha ezután elkezdődik a játszma és elkezdik tologatni a bábukat, mindenképp kialakul valamiféle egyenlőtlenség, a mérleg elkezd elbillenni valamelyik fél felé. Nem feltétlen billen ki ez a mérleg nagyon minden lépés után, egész apró kilengésekről beszélünk. Ha az előny világosnál van, akkor ez a gyalogokban kifejezett szám pozitív előjelet kap (például +1,27), ha pedig sötét pozícióját értékeli a gép erősebbnek, akkor negatív előjelet tesz elé (például -0,77). Amikor pedig a gép már előre látja, hogy valamelyik fél mattolni tudja majd ellenfelét, lépjen az bármit válaszul, akkor a pozíció erősségét nem gyalogban adja meg, hanem kiírja, hogy legeslegfeljebb hány lépést vesz igénybe a matt behúzása (vagy ha úgy tetszik: hány lépésig húzhatja még az ellenfél, tegyen bármit is). Ilyenkor ha világos mondjuk 13 lépésben mattolni tud, akkor a gép készségesen kiír a kijelzőre egy +#13-at, ha pedig sötét tud mattolni mondjuk 8 lépésben, akkor egy -#8-at. Mindezt természetesen általánosítva mutattam be, a külsőségekben előfordulnak különbségek.

A nagy összecsapás pedig, ami során a fenti kép is készült, amikor a gépek végérvényesen lehagytak minket, 1997-ben készült, amikor is az IBM mérnöki gárdája megalkotta a “Deep Bue” névre keresztelt sakkozóprogramot, azzal a céllal, hogy élesben kiderítsék, képes lehet-e egy program megverni az éppen aktuális világbajnokot egy hatjátszmás, normál időkontroll mellett rendezett mérkőzésen. Ugyan egy évvel korábban, 1996-ban már egyszer összecsapott egymással Garri Kaszparov és a Deep Blue csapata, de ott még az orosz bajnok került ki győztesen 4-2-es összesítéssel, egy vereséget benyelve rögtön az első partiban, hogy aztán a program gyengeségeit kihasználva fordítson.
Egy évvel később azonban a “visszavágón” már nem betegeskedett az IBM programja: 3,5-2,5-ös összesítéssel a Deep Blue került ki győztesen, egyenlő pontszámmal nekikezdve az utolsó játszmának. Kaszparov egy huszáráldozattal lett tőrbe csalva, későbbi kommentárja szerint azt feltételezte, hogy a program nem értékeli helyén a hozott áldozattal megbolygatott pozíciót és nem fogja tudni tartani az állást. Azonban ez nem így történt, ahogy haladt előre a játszma, Kaszparov úgy fészkelődött egyre elveszettebben a székén ülve, mintegy összeroppanva a saját hibás döntésének súlya alatt, mindezt természetesen komoly nézősereg előtt.

Ez volt az a pont, amikor a mérleg nyelve a gépek felé billent és az IBM ugyan visszavonultatta a Deep Blue néven futó gépét, de innentől kezdve nem volt megállás. A sakkprogramok fejlettségét emberi léptékkel már nem is lehet mérni, becslések vannak csak rá, hogy a legerősebb programok per pillanat mennyire jól játszanak. A hús-vér sakkozókat az Élő-pontszámuk rangsorolja (amiből nem létezik Halott-pontszám, az elnevezés Élő Béláról kapta a nevét, aki a számítási módszert készítette el). Ez a mindenkori listavezető (azaz legerősebben sakkozó) nagymestereknél valahol 2700-2750 körül mozgott még a 70-es és 80-as évek környékén, Kaszparov volt az első, aki 2800 fölé tornászta magát a 90-es években. A korábbi világbajnokok, mint Karpov, Bobby Fischer, Borisz Spasszkij mind 2750 pont körül, vagy az alatt álltak karrierjük csúcsán. Aztán ahogy érkeztek az egyre erősebb programok, úgy kezdték el használni ezeket tanuláshoz, analizáláshoz illetve felkészüléshez, így ez jelentőset dobott a játékosok teljesítményén. A mai kor legjobbjai a zsinórban már harmadjára világbajnok Magnus Carlsennel az élen már 2850 körüli pontszámmal állnak (Carlsennél ez 2882 volt 2015-ben, ez a valaha elért legmagasabb Élő-pontszám).
A jelenleg ismert legerősebb programok valahol 3500 körüli Élő-pontszámnak megfelelő erősséggel sakkoznak, ez persze természetesen csak becslés, mivel a rendszer egymással játszott partik utáni értékeléseken alapszik. Mindenesetre elmondható, hogy a gépekkel szemben már szinte kifejezhetetlenül nagy hátrányban vagyunk. Olyannyira, hogy a kis telefonomra installált, háttérben futtatható sakkozógéppel én is képes lennék stabilan verni az éppen regnáló világbajnokot, feltéve hogy kapnék minden lépésnél elég időt a program analízisének futtatására és nem mondjuk egy 5 perces rapid partin kéne játszani. A helyzet annyira eldurvult, hogy a gépek már egymással versenyeznek, 2010-ben indult útjára a TCEC, azaz a Top Chess Engine Championship, ahol minden lelkes fejlesztőcsapat programjait játszatják egymás ellen orrvérzésig. A gépek által játszott meccsekről (is) fellelhető nagymesterek által készített kommentár és analízis, akit esetleg ez érdekel, azt szívesen ellátjuk linkekkel.

Itt tartunk tehát, de a helyzet a futballban is tulajdonképpen hasonló. A lejátszott meccsekről felhalmozott mérhetetlen mennyiségű adatot már gépekkel analizáltatják, amik olyasmiket képesek kiszúrni és kimutatni, amiket emberi szem és agy már képtelen lenne, sem kapacitásban, sem értékelésben nem tudjuk már felvenni a versenyt.
A jövő tehetségeit már nem mindenféle egykori edzőlegenda, tehetséget biztos szemmel felismerő Feri bácsik és társaik szúrják ki, hanem jól megszűrt adatbázisokból pecázzák ki anélkül, hogy bárki is egy pillantást vetett volna rájuk játék közben a helyszínen. A győzelemmel leginkább korreláló mozzanatokat, mutatókat és eseményeket már nem az edzői stáb okoskodja ki, hanem az analízist végző programok javasolják ezeket számukra. Az ellenfél feltérképezését is precízebben végzik el bármilyen összeállítású stábnál, mindezt percek alatt elvégezhető szűrésekkel a rendelkezésre álló adattengerből.
A klubok pedig már rég felismerték az ebben rejlő lehetőségeket, bármire hajlandóak lecsapni, ami akár csak egy hangyányi előnyt jelent a többiekkel szemben. Jó példa rá az Arsenal esete, amelyik először szerződést kötött a StatDNA csapatával, hogy lássák el őket az adataikkal és készítsenek analízist számukra, majd 2012-ben 2 millió fontért meg is vették az egész céget tokkal vonóval, hogy csakis kizárólag őket lássák el adatokkal.

Hogy minderre mit írhatnék zárszóként, az komoly nehézségek elé állít. Legyen talán csak annyi, hogy továbbra is a sakkot tudom a futball legközelebbi rokonának tekinteni az összes létező játék közül (oké, tudom, NFL is van a világon), és mindenkit csakis biztatni tudok arra, hogy űzze mindkét sportot, illetve csak remélni tudom, hogy egyiket sem veszélyezteti a mesterséges intelligencia hatalomátvétele, legfeljebb csak élvezhetőbbé és még kiélezettebbé teszi őket.