Elég rövid uborkaszezonnal ajándékozott meg az idei évad (avagy rekordhosszúságúval, csak ledolgoztuk előre, nézőpont kérdése), úgyhogy amíg bő 3 hét múlva ismét dörren a PL-főcímzene a Spíleren, addig ismét érkezik valami kevésbé aktuális témáról szóló poszt, mielőtt az eggyel korábbi bejegyzés eléri a mágikus 1000 100 kommentes álomhatárt. A következőkben kitérünk arra, hogy tulajdonképpen hogyan szűnt meg a Serie A Európa legjobb bajnokságának lenni, és mi köze van ehhez a saját tulajdonban lévő stadionoknak.
Saját tulajdonú stadionnal rendelkezni nagyon jó.
Tulajdonképpen a bejegyzést itt abba is hagyhatnám, mivel a lényegi közlés ennél nemigen lesz több, de azért igyekszem bele némi tartalmat is csempészni.
Gondolom mindenki tisztában van a ténnyel, hogy Olaszországban még az első osztály csapatai közt is előfordul, hogy két alakulat osztozik egy és ugyanazon stadionon. Példa erre az Inter és az AC Milan (San Siro, vagy Giuseppe Meazza, ha úgy jobban tetszik), illetve a Roma és a Lazio (Olimpico), a Genoa-Sampdoria (Luigi Ferraris) párossal együtt. De nem csak Olaszországban van erre példa, a németeknél például a Bayern és az 1860 osztozik a müncheni Allianz Arénán, Angliában pedig a St. Andrew’s stadionban játszik felváltva a Birmingham és a Coventry City, de példaként sorakozik még a Selhurst Park, ahol a Crystal Palace előbb a Charltonnal, majd később pedig a Wimbledonnal osztotta meg a gyepet. Alsóbb osztályokban vizsgálódva pedig még több példát lehet ilyesmire találni.
Hogy ez miért jó számukra, az is könnyen belátható: egyszerűen olcsóbb megoldás egyetlen stadiont fenntartani és üzemeltetni, mint kettőt, ennek költségeit pedig kényelmesen meg lehet osztani egymás közt. A pénzügyi előnyök még a rivalizálást is legyőzik: a Roma és a Lazio, illetve az Inter és az AC Milan is halálos ellenségei egymásnak, mégis “közös fedél alatt laknak”, még akkor is, ha ez a szurkolóknak egyáltalán nem tetszik, és mindenki inkább saját otthonra vágyna.
Korábban még a Liverpool és az Everton is dédelgette egy új, közösen felépített stadionba költözésnek a tervét a kétezres évek elején-közepén, de aztán ezt később elvetették, mivel a Liverpool végül meg tudta oldani az Anfield szignifikáns bővítését – mindkét tábor legnagyobb örömére.
További előnyt jelent a megosztott stadionok esetében, hogy az elfelezett fenntartási költségek mellett a teljes meccsnapi bevételt meg tudja tartani mindkét klub, mivel értelemszerűen ugyanúgy 19 hazai meccset játszik mindkét alakulat továbbra is, az egymás elleni összecsapásokat is beleértve.
Ilyen esetekben kis segítséget nyújt természetesen a liga vezetése, rugalmasan kezelve a közös otthon intézményét, ilyenkor ugyanis a bajnoki sorsolás során kitétel, hogy a két klub nem játszhat egyazon fordulóban hazai meccset értelemszerűen. (Mellesleg ugyanezt az eljárást alkalmazzák akkor is, ha egy városban két élvonalbeli klub székel, a Premier League például sosem sorsol egy fordulón belül hazai meccset a Unitednek és a Citynek, hogy ne kelljen megosztani a preferencia nélkül meccsre látogató tömegeket).
Kis kitérő: a fenti példákban olyan eseteket vettem számba, ahol egy stadionon ugyanolyan sportot űző klubok osztoznak, de ez csak egy szeletét adja a megosztott otthon intézményének. A komplexumok nagy része multifunkciós, így gyakran előfordul, hogy két különböző sportág képviselői vetekszenek a használatért – ilyenkor pedig már nem olyan kellemes a társbérlet intézménye.
A fenti példán a New York-i Madison Square Garden átalakítása látszik, ott a város szívében a New York Rangers (jégkorong) és a New York Knicks (kosár) osztozik az arénán, és rendesen fel van adva a lecke az üzemeltetésnek, ugyanis rendszeresen előfordul, hogy egymást követő napokon kell jégcsarnokból kosárpályává varázsolni a felületet (és fordítva). Ez nyilvánvalóan a legnagyobb Major ligákba tartozó milliárdos csapatok staff memberjeinek nem okozhat gondot, ezt a műveletet a Madisonban pár óra alatt is képesek végrehajtani, de nem mindenhol ilyen szerencsések a körülmények és az anyagi feltételek.
A New York-i egy különleges eset tehát, a leggyakrabban előforduló példák pedig ennél kevésbé durvák: általában futballt és rögbit (vagy ausztrál futballt, satöbbit) játszó csapatok laknak egy fedél alatt.
Hogy ez mitől tud problémás lenni, az a fenti képen jól látszik: ez a gyötrelmes fotó egy Tottenham-Man City meccsen készült a Wembleyben, mikor a hazaiaknak még nem állt rendelkezésre az újonnan épített Hotspur Stadium. A Wembleyben pedig előző nap egy európai promómeccs keretében NFL-találkozót rendeztek, és a pálya festését képtelenek voltak maradéktalanul eltüntetni, nagyon zavaró környezetet varázsolva a nézőknek és a játékosoknak is.
Ez egyébként inkább Skóciára, Walesre és Ausztráliára jellemző, Európa délebbi részein (és a világ egyéb pontjain) nem nagyon akad ilyenre példa (a labdát “nem lábbal rugdosós” sportágak viszonylagos népszerűtlensége miatt), délebben a futballcsapatok inkább atlétákkal osztják meg a létesítményt.
Ilyenkor pedig általában az a hatalmas hátrány is társul a különböző sportágak okozta nehézségek mellé, hogy az aréna bizony nem a csapatok saját tulajdonában van, hanem bérlik azt egy harmadik féltől.
Ezzel pedig el is érkeztünk a legfontosabb ponthoz: a stadion bérlése még a fenti, sportágak közti keresztbe használatnál is nagyobb rémálom.
A korábban említett olasz példák esetében a San Siro és az Olimpico is mind az önkormányzatok, vagy más egyéb állami szervek kezében van, így az Inter, az AC Milan, a Roma és a Lazio is bérli ezeket.
A San Siro például építésétől kezdve egészen 1935-ig az AC Milan tulajdonában volt, amit azonban eladtak a város vezetésének, míg az Olimpico az Olasz Nemzeti Olimpiai Bizottság tulajdona – ez pedig jelentősen csökkenti az egyik legfőbb bevételi forrást: a meccsnapi bevételek szeletét. És nem csak a fenti klubok esetén.
Olaszországban a komolyabb méreteket öltött bürokrácia okán (vélhetően a történelmi Bizánc túlságos közelsége miatt) nagyon komoly százalékban állami szervek tulajdonába tartoznak az arénák, feltűnően kevés olasz klub rendelkezik saját tulajdonú pályával. Másfelől pedig elég nehézkes Olaszországban bármiféle új létesítmény tervezésére és megépítésére irányuló engedélyeket beszerezni, mivel az állami gépezet új stadionok esetében 8 évet is rágódik, mire egy végleges engedélyt kiad – ennyi ideje pedig senkinek sincs, még az élethez kicsit lassabban és kényelmesebben hozzáálló taljánoknál sem.
Ebből kifolyólag az olasz élvonalban mindössze 3 csapat rendelkezett eddig saját tulajdonú stadionnal, a Juventus-Sassoulo-Udinese hármashoz csak nemrég csatlakozott az Atalanta negyediknek. Ők például nevetségesnek számító 9 millió Eurós összegért jutottak hozzá saját otthonukhoz, viszont cserébe jelentős felújításokat kell eszközöljenek rajta, ugyanis elég kőkorszaki állapotok uralkodtak Bergamóban: mindössze 21 000 férőhellyel rendelkezett (egyelőre ez most sem lett sokkal több), nem volt egy fedett lelátó sem, a kispadok és az öltözők omladoztak, nem volt mozgássérült-nézőhely, az újságíróknak és a tévés közvetítés személyzetének fenntartott szektorból nem lehetett látni semmit, és végül, de nem utolsó sorban nem volt egyetlen VIP-páholy sem a stadionban.
Ennek pedig nagyobb jelentősége van, mint elsőre gondolnánk.
Kulcsfontosságú ugyanis, hogy saját tulajdonban lévő aréna esetén rogyadozzon a lelátó a VIP-boxoktól, ugyanis abban nagyságrendekkel nagyobb pénz van, mint a “filléres”, sima nézőtéri székekben. A VIP-páholyokból származó éves bevétel komoly szeletet képez a pénzügyi tortában, ha ezeket minden meccsen sikerül minél jobban feltölteni, akkor az extra profit a 100 millió Eurót is súrolja (adott esetben át is lépi).
Nálunk, az Old Traffordon 140 különterem, és 21 páholy bújik meg a stadionban, ami a legtöbb a PL mezőnyében. Kategóriák tekintetében itt is vannak különbségek, az 1-2 ezer fontos boxoktól kezdve a 25 ezer fontos páholyokig bezárólag minden előfordul, más-más látószöget és szolgáltatásokat kínálva a vendégeknek.
Hogy mindezt érzékeltessem is: a Manchester Unitednél a VIP-páholyokkal együtt az éves meccsnapi bevétel 200 millió fontot tesz ki.
Mindez pedig nyilván csak saját tulajdonú stadion esetében működik, egyik város önkormányzata sem fog ugyanis baromi költséges stadionátalakításba kezdeni azért, mert a bérlő klub szépen kéri. Nem mellesleg az UEFA stadionokat minősítő regulációiban is külön szigorú kitételek taglalják a VIP-páholyok számát és minőségét, ami az ő felügyeletük mellett rendezett meccseken komoly súllyal esik latba (más egyebek mellett persze).
További fontos előnyt jelent a saját tulajdonú aréna esetén az, hogy az ott kínált egyéb extra szolgáltatásokról is a klub dönthet.
Kiadhatja például a VIP-boxokat tárgyalóteremként üzleti megbeszélésekre (ez bevett szokás a legtöbb csapatnál), engedheti a die-hard fanoknak esküvő megrendezését, de lehet szó akár a stadion szent gyepén rendezett szurkolói sörmeccsekről is, játékvezetők biztosításával. Nem beszélve arról az apróságról sem, hogy a tulajdonos a stadion névadási jogát bármikor áruba bocsájthatja valamelyik szponzornak egy jó kis szerződésért cserébe – lásd Allianz Arena, Etihad, Emirates… megy ez nektek is. Az ilyen dealek is hoznak 30-40 millió fontokat a kasszába éves szinten, szerződéstől függően. Ezen felül pedig a klub bármikor dönthet úgy, hogy közvetlen a stadion mellé, ugyanarra a telekre felhúz egy múzeumot, ahol idegenvezetést is tart a kedves látogatóknak, vagy éppen egy merchandise store-t létesít ugyanott, a holtszezonban pedig a stadion akár koncerteknek is otthont adhat – a lehetőségeknek nincs határa ilyenkor.
Újabb kis kitérő: természetesen így is akadnak klubok, amelyek ragaszkodnak a gyakran több, mint száz éves tradíciókhoz, és nem hajlandóak lemondani ezekről semekkora pénzösszegért sem. A Chelsea felvásárlása után Abramovicsnak például nagyon nem tetszett, hogy ez a tradícionális ragaszkodás a klub működésének jogi feltételeibe is bele lett vésve.
A Stamford Bridge 1877-ben épült, és 1905 óta ad otthont a Chelsea FC-nek, a tulajdonos pedig a Chelsea Pitch Owners névre hallgató non-profit szervezet, ami nem mellesleg a klub névadási jogaival is rendelkezik, bár ez nem volt mindig így.
A történet elég kalandos, a Chelsea a 70-es és a 80-as években is próbálkozott a stadion felújításával, komoly anyagi gondokba keveredve ezek után. Mivel próbálkozik egy klub, ha rengeteg pénzre van szüksége és ráadásul mindezt nagyon gyorsan? Fogja magát és eladja az ingatlant telkestül-mindenestül, így tettek a londoniak is. Egy magánkézben lévő ingatlanfejlesztőnek adták el az ingatlant, akiknek azonnal vad terveik akadtak a telket illetően – könnyen elveszthette volna a Chelsea a majd’ száz éves otthonát, ám végül nem így történt, mivel az ingatlanfejlesztő rövidesen csődbe ment, így egy újabb deal keretein belül a Chelsea visszakapta a tulajdonjogot. Ekkor hozták létre tulajdonképpen saját magukból a Chelsea Pitch Owners szervezetét, ami azóta is birtokolja a telket stadionostul és 200 évre szóló szerződést kötött magával a futballklubbal a használatot illetően. A szerződések megkötésekor, illetve a szervezeti működés felállításakor pedig ügyeltek rá, hogy semmiféle, korábbihoz hasonló krízis ne következhessen be újra, ezért a szervezetet gyakorlati lehetetlenség magáncégeknek felvásárolnia. Ezen felül a szervezet birtokolja a klub nevének (!!) jogait is, amit szintén kölcsönöz a Chelsea FC számára – mindezt azzal a feltétellel, hogy a klub örökre a Stamford Bridge-en játssza a hazai meccseit, és a klub neve is Chelsea FC marad – ez pedig érthetően baromira nem tetszett a 2004-ben tulajdonossá avanzsáló Abramovicsnak. Ő tokkal vonóval szerette volna a klubot magáénak tudni, próbálkozott is az átköltöztetéssel, de a fenti szervezeti működés miatt ez még neki sem sikerült. Abramovics egyébként a Temze folyó déli szakaszának partján fekvő Battersea Power (egy akkor már régóta használaton kívüli erőmű) épületébe kívánta költöztetni a csapatot (természetesen jelentős felújítás után), ami egyébként nincs messze a Stamford Bridge-től, a terv azonban a fentiek miatt sosem jutott tovább az álmodozás szakaszánál.
Térjünk vissza azonban a korábban taglalt, saját tulajdonban lévő stadion előnyeihez: említsük meg gyorsan, hogy természetesen elesik a klub ezektől akkor, ha bérelni kényszerül, vagy mondjuk inkább úgy, hogy képtelen maximalizálni a meccsnapi profitot.
A másik fő bevételi forrás, a tévés közvetítések jogaiból befolyó díj és a meccsnapi bevételek aránya sok mindenről árulkodik: míg a Premier League csapatainál például az éves bevételi tortának csak 33-37%-át adják a tévés szerződések, addig a fentebb említett olasz kluboknál például ez az arány 60-67% között mozog, ami meglehetősen kínos. A bevételi tortájukból tulajdonképpen ha nem is hiányzik teljesen, de eltörpül a meccsnapi szelet.
Ezen a balsorson a nagyok közül először a Juventus próbált meg változtatni. A közelmúltban felhúzott Allianz Stadium már az Öreg Hölgy tulajdonában van, míg elődje, a Delle Alpi Torinó városának kezében volt, amit az 1990-es, olasz rendezésű vébére húztak fel. Ide költözött át a Juventus az őshazából, a Stadio Comunaléból, ami komoly feszültséget teremtett a szurkolók és a klub vezetése között. A Delle Alpi 69 000-es (UEFA eseményeken 67 000-es) befogadóképességgel rendelkezett, ami komoly meccseken (például egy 2003-as BL elődöntő a Real Madrid ellen) előfordult, hogy zsúfolásig meg volt tömve, de a “szürke hétköznapokon”, olasz bajnokikon és kupameccseken alig vonzott 38-40 000 nézőt. Az okok közt a legnagyobb súllyal talán az esett latba, hogy Torinó nem egy kimondott turistalátványosság (iparváros lévén), úgyhogy a szezonbérleteseken felül ritkán látogattak el nyaralásukat töltő társaságok – egy Barcelonának, vagy Real Madridnak értelemszerűen nem akadnak ilyen problémái.
Nem mellesleg a stadion kialakítása sem volt valami ideális: a pályát egy futógyűrű választotta el a nézőtértől, ami nem sokat segített a nézőbarát élmény megteremtéséért, harmadszor pedig a stadion Torinó külvárosában helyezkedett (helyezkedik el még mindig), mindenféle külön vonat-, vagy metrómegálló nélkül, ami a megközelítést is körülményessé tette.
Ezen drasztikusan változtatott a Juventus: a ledózerolt Delle Alpi után az Allianz tervezésénél nulladik lépésként azonnal megszabadultak a gyepet körülölelő futógyűrűtől, a befogadóképességet a fenntarthatóság (és az olcsóbb üzemeltetés) jegyében visszavették 41 000-re, és természetesen megtömték VIP-páholyokkal.
Ezzel a Juventus volt az első klub Olaszországban, amely saját maga által épített, és saját maga által birtokolt stadionnal rendelkezett. 2011-et írtunk ekkor, Olaszország pedig már utcahossznál is nagyobb lemaradásban volt a topligákhoz képest, már a stadionok helyzetét tekintve. Sokat azóta sem javultak a körülmények (még négy fecske sem csinál azonnal nyarat), 2017-es adatok szerint a Serie A csapatai átlag 10 millió Eurót kaszáltak évente a meccsnapokból, míg a La Liga tagjai 22, a Bundesliga alakulatai 27, a Premier League szerencsései pedig 39 millió Eurót – ez már durván négyszerese az olasz átlagnak.
Az olasz csapatok hozzáállása ehhez az egész kérdéskörhöz megbosszulta magát: beérték azzal, hogy a kulcsfontossággal bíró arénák állami/önkormányzati kezekben vannak, és majd “úgyis elintézik néha a felújításokat” nagyobb nemzetközi események eljövetelekor (ami azért lássuk be, nem történik mindennap: 1960-ban rendeztek egy Olimpiát, 1968-ban és 1980-ban EB-t, végül 1990-ben egy vébét, és tulajdonképpen itt ki is fújt a lista).
A stadionok nagy része ebből kifolyólag 1990 óta nem esett át rendes felújításon, az akkori standardokat pedig messze meghaladták az újonnan felmerülő igények. Nincs közvetlen megközelítési lehetőség, nincs a helyszínen wifi, nincs fedett lelátó, a multifunkciós arénák miatt pedig a nézőtereket hatalmas, légüres terek választják el a játéktértől – nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy Olaszországban a legkevésbé nézőbarátak a körülmények. A saját stadionnal büszkélkedő Juventus pedig még így is elmarad Európa közvetlen elitjétől: mindössze a 11. helyen szerepelnek a jegy (és egyéb meccsnézéssel összefüggő) bevételi listán, a többi patinás olasz klub pedig a svájci és török klubokkal vetekszik a még kevésbé előkelő helyekért.
Az olasz szövetség a meglehetősen siralmas állapotok eltüntetésének érdekében lépéseket is szorgalmaz, de kérdés, hogy mit tudnak tenni egy olyan környezetben, ahol elsősorban az államnak kellene cselekednie – mindenekelőtt megengedőbb szabályozásokkal, már ami a stadionok tulajdonlását, illetve új létesítmények engedélyezését illeti.
Új aréna felhúzását tervezi még különben a Roma (elvileg már kaptak rá engedélyt), a Fiorentina, valamint a két milánói klub is, de a változás még hússzú évekig el fog tartani a félszigeten.
Ráadásul amíg Olaszországban csigalassúsággal haladnak csak a szemléletváltással, addig a Premier League, vagy a La Liga csapatai két lábbal állnak a gázpedálon.
A Real Madrid vezetése nemrég mondott okét a Bernabeu felújítására, ami már jelenleg is zajlik, és amelynek keretein belül tulajdonképpen NASA-űrközpontot csinálnak a stadionból. Körbeveszik az egész kócerájt egy modern hatást keltő titánium burokkal, kap egy nyitható-zárható tetőszerkezetet, teletömik majd a létesítményt a közlekedést megkönnyítő további mozgólépcsőkkel és liftekkel, a nézőtér pedig kap majd egy 360˘-os digitális kijelzőt is – és ez még mindig csak a szerkezetet érinti.
Ezen felül az élmény fokozására tulajdonképpen egy plázát körítenek a játéktér köré, a nézőtér háta mögé. Boltok, éttermek, kávézók sorakoznak majd több emelet magasságban, terveznek egy kibővített megastore-t is, illetve helyet kap majd egy virtuális valóság-alapon működő múzeum. Ja, és mielőtt elfelejtem: a VIP-páholyok számát is feljebb tornásszák.
Minden erejükkel azon vannak hát Madridban, hogy legalább akkora turistalátványosságot faragjanak a stadionból, mint amekkora a bent zajló futball vonzereje – Florentino Perez egyértelműen azt nyilatkozta, hogy a világ legjobb stadionját akarják létrehozni, és aligha téved ezzel az elnök, mivel ennek sehol Európában nem lesz kihívója, ha egyszer (a tervek szerint 2023-ban) befejezik.
Sokkal érdekesebb ennél viszont az a struktúra, amivel a Madrid az egész felújítást finanszírozni óhajtja. Állandó probléma ugyanis a klubok számára a stadion felújítása, nem szívesen vágnak ebbe bele, mivel horribilis költségei vannak, ezt pedig fedezni baromi kellemetlen. Csak rossz döntése lehet ugyanis a pénzügyi csapatnak: vagy kölcsönt vesznek fel és eladósítják hosszú évekre a klubot, jelentős terheket róva ezzel a későbbi évek költségvetéseire, vagy pedig megpróbálnak minél nagyobb hányadot saját zsebből finanszírozni – ekkor azonban a klub hosszú évekre kiszállhat az átigazolási piac amúgy is drasztikusan növekvő árakkal riogató piacáról. Mindegyikre akad példa, elég például az Arsenal építkezését felidézni az Emirates-szel kapcsolatban (ők a saját zsebet választották), vagy a Tottenham példáját a Hotspur Stadiummal (ők egy horribilis, egymilliárd fontos beruházás kölcsöneit görgetik majd maguk előtt a következő években).
A Madrid az utóbbit választotta, mivel Perezéknek kell az új, hipermodern létesítmény, és a transzferpiaci bivalyerős jelenlét is, úgyhogy (jelentős állami hátszél mellett) több bankkal együtt szövetkezve, kölcsönökből finanszírozzák a bulit, 30 éves futamidőre leosztva a törlesztést. Hogy ez mennyire hangzik reálisnak piaci körülmények közt, azt a kommentelők közt halkan megbúvó közgazdászoktól kérdezném (Generati felkészül). Ha nem ezt az utat választották volna, alighanem lemondhattak volna többek közt Hazard leigazolásáról is.
Úgy tűnik hát, hogy ma már elsősorban nem arra törekednek a klubok, hogy a nézőtér bővítésével minél több embert passzírozzanak át a kapukon meccsnapokon. Sokkal inkább áttolódott arra a hangsúly, hogy a stadionból szabadidőközpontot varázsoljanak, és rávegyék az embereket, hogy ne csak a hétvégi fordulók alkalmával látogassanak el a szentélyekbe, hanem életvitelszerűen tegyék ezt, akár naponta is rendszeresen – úgy látszik, hogy errefelé vezet majd a következő lépcsőfok a stadionok fejlesztésével kapcsolatban.
És ha már feljebb említettem: érdekes a Tottenham projektje is. Ott a vezetés arra szavazott, hogy a stadion különleges alkalmakkor multifunkciós létesítmény is legyen: az egymilliárd fontos beruházási ár nagyrészt annak köszönhető, hogy alkalmassá tették a stadiont NFL-meccsek rendezésére is, mivel a legnagyobb amerikai Major sportág képviselői már fél szemmel Európa felé kacsintgatnak. Ez egyelőre európai promómeccsek rendezésében merül ki, de ki tudja, talán egyszer kísérleti jelleggel létrehoznak Európában is egy franchise-t, amire a legnagyobb eséllyel London pályázik, ha ez valóban létrejön. És mit ad Isten, pont kéznél lesz egy hipermodern stadion mindehhez.
Hazárdírozik hát ezzel a Tottenham vezetése, de hatalmasat szakíthatnak vele, ha ez netán összejön. A stadion rendelkezik mozgatható tetőszerkezettel, illetve a futball-amerikai futball különböző játékfelületeiből adódó problémákat is kiküszöbölték: a futball számára fenntartott gyepfelület mozgatható, pár óra alatt szét lehet húzni a játékteret, és elő is bújik alóla az NFL-nek fenntartott, mesterséges felület.
Természetesen ezen felül a Totenhamnél is megjelenik a pusztán futballon kívüli szórakozásként ott töltött idő témája is – a stadionban található saját étterem, bár, saját sörfőzde, és így tovább. A Populous (a tervezéssel megbízott cég) egyik igazgatója, Christopher Lee is azt nyilatkozta, hogy mára elavulttá vált a régimódi felfogás, miszerint az embereket lóhalálában beterelték meccsnapokon a stadionokba, félidőben kiengedték őket a büfékbe, hogy vegyenek némi túlárazott sört, ahonnan rohanhattak is vissza a második játékrészre, a végén pedig igyekeztek kituszkolni őket minél gyorsabban.
Lee szerint a stadionban tapasztalható élményeknek nem szabad ennyiben kimerülniük – mindenkinek ugyanazt az élményt kell kínálni a stadionnak, akármennyit fizet is a belépőjegyért. Így alakultak ki a közösségi terek már jóval korábban az NFL csapatainak stadionjaiban is, ezt vették alapul a Hotspur Stadium fejlesztésénél is. Multifunkciós terek mindenhol, a betérő vendégek pedig korlátozás nélkül jöhetnek-mehetnek a stadion teljes területén belül, és kipróbálhatnak mindent, ami tetszik. Odalent kávézók, középen éttermek, odafent (a Budapesten is egyre népszerűbb) sky-bárok, városra néző kilátás helyett játéktérre néző kilátással. Ja, és mielőtt elfelejtem: természetesen VIP boxokkal is teletömték a stadiont, ahonnan egy üvegfelületen keresztül látszik a játékoskijáró is.
Nyugodtan kijelenthető, hogy azok az idők már elmúltak, amikor az volt minden csapat számára a feladat, hogy minél nagyobb kapacitásra bővítsék a stadiont, és igyekezzenek azt minden hétvégén minél több nézővel megtömni. Ez ma már csak az egyik a létesítménnyel kapcsolatos feladatok közül.
Az új, multifunkciós létesítmények létrehozásának igénye elég komoly hőfokon égeti hát a klubvezetések bőrét, amihez gyakran tűzön-vízen át vezet csak út, de nincs mese, ezen is át kell gázolni. Utolsó lesz a sorban az Everton példája: a Liverpool kék felén tanyázó alakulat már szintén tervbe vett egy költözést, mivel a Goodison Parkban már nem adódik komolyabb átalakítási és bővítési lehetőség, elsősorban a környező lakóházak és egyéb önkormányzati épületek közelsége miatt.
A terv azonban nem újkeletű, az Everton vezetése már jó 25 éve tervezgeti egy új létesítmény felhúzását, amihez eddig csak az anyagi háttér biztosítása hiányzott, nem álltak sorban ugyanis a bankok, hogy kölcsönt jegyezzenek. Ekkor merült fel a Liverpoollal közös stadionba költözés ötlete is, illetve a klub próbált lobbizni a liverpooli városvezetésnél is, hogy nyilvánítsák egy sportkomplexummá (vagy ha úgy tetszik, futballnegyeddé) a Goodison Park-Stanley Park-Anfield háromszöget (így könnyebb lett volna érvényt szerezni a Goodison Park bővítési engedélykérelmeinek). Mindez azonban nem következett be, így nem maradt más út, mint a költözés egy új helyre, valamint a finanszírozás megoldása miatt kénytelenek lettek belemászni egy felettébb előnytelen dealbe.
Az új otthonnak a Bromley-Moore kikötőt nézték ki, ahol egy 53 000 férőhelyes komplexumot húznának fel, amit később még 60 000 férőhely fölé is lehet tornászni, ha szükséges. Mindezt cirka 500 millió fontért, 2024-es befejezéssel. A tulajdoni viszony is elég kacifántosan fest: a kölcsönt jegyző cég bérli a telket a jelenlegi tulajdonostól, amit az elkészült stadionnal együtt az Everton bérel majd tőlük. És ha ez még nem lenne elég, a telek ezen felül a világörökség részének nyilvánított liverpooli kikötőnegyed kellős közepén fekszik, úgyhogy csak súlyos kitételekkel engedélyezte az építkezést a város vezetése, amik a történelmi állapotok visszaállítására vonatkoznak. Helyből kötelezve vannak arra, hogy a stadion tervezett helye előtt levő víztornyot megőrizzék és fel is újítsák (ennyivel is ugrott a kihasználható terület), létre kell hozniuk egy csatornát a stadion mellett, hogy a kikötő megszakítás nélkül belátható legyen az emberek számára, valamint vissza kell építeniük a történelmi vasútvonal vágányait, és fel kell húzniuk az iparvidék múltját idéző (azóta eltűnt) jelzőoszlopokat, lehorgonyzó bakokat, újra kell kövezzék a környező járdákat, és így tovább.
És hiába tornyosul ennyi akadály az Everton tervei előtt, mégis hajlandóak nekivágni, mivel nincs más út előre az elithez való felzárkózáshoz.
Végszóként pedig ismét Olaszroszág.
Hogy ettől milyen messze vannak a Serie A klubjai, azt távcsővel is nehéz behatárolni. Rengeteg teendőjük lesz még, ha fel kívánnak zárkózni az elithez, aminek bizony kulcsa a szabadidőcentrumként működő hipermodern stadion is.
És bizony itt kell említsem magunkat is. Ugyan az Old Trafford 75 000-es befogadóképessége Európa egyik legnagyobb stadionjává teszi a létesítményünket, de közösségi terek kapcsán bőven lesz még hová fejlődnünk a hazai piacot tekintve – az Arsenal, a Tottenham, a West Ham és a Manchester City stadionjai is mind modernebbek és nézőbarátabbak a miénknél. Hiába hát a 2005-2006 környékén végzett bővítés, hamarosan újabb beruházásra lesz szükség – és csak remélni tudom, hogy Glazerék már készülnek erre is.