Tegnap a kommentek között vetődött fel a kérdés, hogy miért olyan átkozottul nehéz eladni az angol játékosokat külföldre?
A kérdés Nemagazz (miért, tegezzelek?) kommentjében merült fel, abból az origóból, hogy Phil Jones és Eric Bailly is a keret tagjai még (és példának okáért Marcos Rojot is csak hosszas huzavona és kölcsönbeadogatások után tudtuk végre kipaterolni a klubtól). Jones egyébként idén kereken nulla játékpercet tudott felmutatni, Eric Bailly-t pedig évente 17-18 alkalomnál többször sosem lehet bevetni az állandó sérülései miatt (így kénytelen-kelletlen kiegészítő szerep jut csak neki Lindelöf mögött, pedig mit nem adnánk érte, ha esetleg olyan metamorfózisra kényszerítené a svéd bekkünket egy kezdőbe kerülésért folytatott versengéssel, mint ahogy Telles tette mondjuk Luke Shaw-val).
Ennek apropóján megpróbáljuk megválaszolni a kérdést, hogy miért van olyan kevés angol légiós az európai ligákban?

A kérdésre előbb egy kommentet kezdtem el fogalmazni, de akkorára kezdett nőni, hogy inkább külön bejegyzést szánok neki. Egyébként már korábban is szerettem volna nekimenni ennek a témának, de mindig érkezett valami fontosabb téma, most azonban már ideje lesz nem kikerülni a dolgot.
A kérdést pedig érdemes rögtön a nulladik mérföldkőnél kezdeni: vajon tényleg nagyon kevés angol játékos játszik légiósként az európai ligákban?
A válaszhoz ismét felkattintottam kis időre kedvenc oldalam, az fbref.com statisztikáit.
A következőkben az öt európai topliga (Ligue 1, Bundesliga, La Liga, Serie A, és a Premier League) mezőnyének összetételét fogom boncolgatni kicsit nemzetiségek szerint, azaz megnézzük, hogy a legmagasabban jegyzett bajnokságokban az eddig lejátszott játékpercekből hány százalék jut az anyanemzet játékosaira, a top 5 ország légiósaira, illetve egyéb nemzetekből származó külföldiekre. Kezdetben egyébként a játékosok arányát akartam összehasonlítani darabszám-alapon, de aztán hamar rájöttem, hogy ez nem a legjobb ötlet, mivel simán lehet bármelyik klubnál regisztrálva egy halom légiós, ha egy percet sem játszanak ugyebár.
Ebből kifolyólag a játékpercek megoszlását fogom vizsgálni, az adatok az idei szezont tartalmazzák (legalábbis amennyit eddig lejátszottunk belőle).
Figyelem, a következőkben jelentősen megugrik majd a bejegyzés diagramtartalma.

Kezdjük is rögtön a Premier League ecsetelésével:

Az angol bajnokság élvonala jó összehasonlítási alapot ad nekünk a többihez képest. Láthatjuk, hogy maguk az angolok is kisebbségben vannak a légiósokhoz képest a saját ligájukban, ez egyébként nem különleges eset, a többi ligában is ugyanez a helyzet, ez alól a spanyol La Liga az egyedüli kivétel (meg talán kicsit a francia élvonal).
A top 5 nemzet közül francia légiósokból szerepel a legtöbb a Premier League-ben, ez sem véletlen: a Clairefontaine akadémia világszinten a legjobban képzett játékosokat ontja már 1988-as megnyitása óta (Henry, Anelka, Mbappé, Gallas, Saha, Giroud, Matuidi, és még sokan mások). Ők a legkeresettebb termékek a piacon, a francia légiósok a többi ligában is dominálnak. De a Clairefontaine létezésén felül van ennek a nagy francia légiósdominanciának egy sokkal jelentősebb oka is.
Vessünk lejjebb egy gyors pillantást az európai top 5 liga bevételi listájára.

Bizony: a Ligue 1 a maga évi 1,9 milliárd eurójával a legkevesebb bevételt termeli a top 5 bajnokság közül, azaz a francia élvonal a legszegényebb közülük.
Ez pedig egy nagyon komoly mágnest jelent a francia játékosok számára, annyi különbséggel, hogy ez a mágnes jelen esetben nem vonz, hanem taszít. A Ligue 1 fizetései a legkisebbek a nagykutyák piacán, ezért könnyebb szívvel szedik a sátorfájukat tehetősebb ligákba a csigazabálók.

De térjünk vissza a játékpercek játékosok származása szerinti megoszlására. Folytatjuk a sort a spanyol élvonallal:

Ahogy feljebb mondtam, a La Liga az egyetlen kivétel a legjobbakat vizsgálva, itt a hazai játékosok dominálnak jelentősen a légiósokkal szemben, már ami a játékperceket illeti. A spanyol élvonalban továbbra is a kreativitást, a játék kezdeményezésének készségét és a labda megjátszásához kapcsolódó skilleket értékelik mindenek felett, ilyen képességekben remekelő játékosokat pedig továbbra is Spanyolország képez világszínvonalon, így számukra tulajdonképpen fölösleges komolyabb mennyiségű importhoz fordulni. Azonban természetesen itt is akadnak légiósok, és itt is szintén a francia behozatal dominál, és kisebb fun fact, hogy mindössze egyetlen angol légiós játszik itt Kieran Trippier személyében, mind a 2205 játékperc az ő nevéhez fűződik. Jól észrevehető trend lesz az angol és az olasz import mértéke: itt az angol és az olasz légiósok kontingense zárja a sort, ahogy a többi ligánál is látni fogjuk.

Folytatjuk a sort a Bundesligával:

Látjuk a trendeket kirajzolódni itt is: kisebbségben vannak a hazai labdarúgók a légiósokkal szemben, dominál a francia import, az angol és az olasz kontingens zárja a sort a top országok küldöttjei terén. Az angol játékosok által produkált ~6500 percet elsősorban a Dortmund duzzasztja a Sancho-Bellingham párossal.

Jöjjön a Serie A:

A Serie A-ban kicsit képlékeny a spanyol és a francia légiósok aránya, 24-24 játékossal képviseli magát ez a két ország, a játékpercek is majdnem azonosak, utánuk pedig jön a szokásos sorrend. A hazai játékosok aránya itt is jelentősen kisebb a légiósokhoz képest, egyébként ez az arány pont itt, a Serie A-ban a legalacsonyabb. Az olasz foci tulajdonképpen Európa leglassabb ligája (legalábbis az elit szinten lévők közül), így ha valaki intenzívebb, gyorsabb és támadóbb szellemű futballt akar játszani ebben a mezőnyben, akkor muszáj külföldről igazolnia. Ismét csak fun fact, hogy a 3628 angol játékpercet összesen 2 játékos: Chris Smalling és Ashely Young hozta össze (azaz ha őket nem akartuk volna elpasszolni, akkor Olaszországban gyakorlatilag nem is lenne angol légiós).

Végül jöjjön a Ligue 1:

A Ligue 1 kicsit szintén kakukktojás: a hazai játékosok tulajdonképpen ugyanannyian vannak mint a légiósok, a játékpercek is nagyjából fele-fele arányban oszlanak meg köztük. Azt is könnyű kiszúrni, hogy itt a francia élvonalban vannak a legkevesebben a top 5 ligából származó légiósok, mivel ahogy feljebb is említettem, a Ligue 1 a legszegényebb közülük, alig van pénzük import játékosokat igazolgatni. A francia élvonal tulajdonképpen az elsőszámú “tranzitliga” Európában: ők azok, akik szegényebb országokból gyűjtik össze a tehetséges játékosokat, áthozzák őket a kontinensre, és megpróbálják őket némi haszonnal továbbadni (akár csak a portugál liga például). Egyedül a PSG torzítja csak el a képet némiképp, de a fentebb leírt trendek így is látványosan kirajzolódnak.

Most pedig vonjunk némi mérleget a fentebb megismert tények alapján.
Az angolok aránya még saját bajnokságukban, a Premier League-ben is alacsony (a negyedik legrosszabb a fent felsoroltak közül, csak a Serie A-ban rosszabb a helyzet). Az angol élvonalban a játékpercek 37,7%-a jut csak hazai játékosoknak, míg a Bundesligában ez az arány kerek 40%, a Ligue 1-ben 49,8%, és a La Ligában kerek 60%.
A maradék 4 bajnokságnak pedig csak töredékét teszik ki az angol légiósok, létszámuk elenyésző (2-3 fő szerepel csak ligánként), de azok cserébe legalább rendszeresen játszanak (míg a francia-spanyol különítmények létszáma pedig mindenhol minimum 20-20 főnél kezdődik, azaz ligaátlagot nézve minden csapatba jut 1-1 belőlük).

A bejegyzés elején említettem, hogy ezek a számok csak az idei szezonra vonatkoznak, de az angol légiósok helyzete a korábbi idények alatt sem volt különb: az “újgenerációs” angolok (Sanchok és Bellinghamek) feltűnése, Young és Smalling eladása, illetve Kieran Trippier lelépése is mind az elmúlt 1-2 szezon eseményei. A köztük, és David Beckham Madridba igazolása között eltelt időben pedig senki nem emlékszik számottevő angol légiósra, aki komoly teljesítményt tudott nyújtani bárhol is.
Annyira kevés van ezekből a példákból, hogy érdemes őket szerintem összeszedni egyesével.

Kezdjük a sort Joe Cole-lal.

Cole a Chelsea (és az angol válogatott) alapköve volt évekig, ahol a bajnoki aranyba torkolló szezonban is oroszlánrészt vállalt a csapat játékából, ám a lejáró szerződését nem hosszabbították meg, így Liverpoolba távozott. 3 éves szerződést tettek elé, kulcsjátékosnak szánták (a 10-es mezt is megkapta), de többé már nem tudott annyira meghatározó lenni, mint Mourinho, vagy Ancelotti Chelsea-jében (26 alkalommal lépett csak pályára vörös mezben), így Joe Cole játékjogát hamar kikölcsönözték a francia bajnokság elitjébe betörni szándékozó Lille-nek. Cole itt elég illusztris társaságban találta magát, együtt játszhatott többek közt Eden Hzarddal és Dimitri Payettel, de a keret tagja volt még Debuchy, Lucas Digne és Idrissa Gueye is. Komoly szándékai voltak a Lille tulajdonosainak, Joe Cole-nak is komoly szerepet szántak az építkezésben.
Joe Cole azonban csak egy szezont töltött Franciaországban, ezalatt sosem tanult meg igazán franciául. (Hiába igyekezett tanulni, mindent mindennel összekevert, egyszer például a frissen felszedett “tudását” próbálta villogtatni az öltözőben a többiek előtt, de a megfogalmazni kívánt “szeretem a macskákat”-mondat helyett azt sikerült összehoznia, hogy “szeretem a pinát”, úgyhogy onnantól Mr. Pina volt a neve az öltözőben).
Ennek ellenére Cole saját elmondása szerint imádta a Lille-t, de mivel a BL kivívása volt a cél, és ez nem sikerült, így nem tudott tovább maradni. 90 000 fontos heti fizetésről szólt ugyanis az a 3 évre aláírt szerződése a Liverpoollal, amit BL-szereplés híján a Lille semmi szín alatt nem tudott kifizetni. Érdekes tény, hogy a Lille-nél most, azaz 11 évvel később a legtöbbet kereső játékos 54 000 fontnak megfelelő összeget visz haza hetente, pedig ugyanúgy szerepelnek az Európa Ligában most is, mint 11 éve, és nem elhanyagolható tény, hogy kevéssel a lefújás előtt vezetik a tabellát a PSG előtt – az egész szerkesztőség nevében szurkolok nekik a bajnoki címért. Láthatjuk hát, hogy egy klasszis angol játékos bére nem volt egy polcra helyezhető még egy bajnokaspiráns francia klub pénzügyeivel sem, és ma is így áll a helyzet.

Menjünk tovább a példák sorában Jermaine Pennant-tel.

Pennant tulajdonképpen a legszebb focista-életkorban, 27 évesen került a Zaragoza csapatához 2009-ben, miután a Portsmouthnál töltött kölcsönszezon után lejárt a szerződése a Liverpoolnál. Pennant esetében se feledjük, hogy többszörös angol válogatottról van szó, aki egy BL-döntőt is megjárt karrierje során.
Pennant azonban sosem jött ki az öltözőben a társakkal és az edzővel sem, José Aurelio Gay hamar parkolópályára tette őt, miután 2 hét leforgása alatt három alkalommal is késett edzésről – ezután többet nem is játszott a Zaragoza színeiben. Pennant zaragozai kiruccanásának pénzügyi háttere elég trükkös volt egyébként: a Zaragoza frissen feljutó csapat volt abban a szezonban, Pennant fizetését pedig mindenféle kerülőutakon tudták csak biztosítani. A spanyol adózási rendszer ugyanis alapból 48%-os adókulccsal dolgozik, de ha az ember “nem spanyol rezidens”-ként adózik (azaz csak dolgozik Spanyolországban, de nem lakos), akkor ez a kulcs 24%-ra is le tud csökkenni. Ezt a kiskaput egyébként David Beckham átigazolásakor sikerült kinyitni, ez az egész manőver pedig a mai napig a “Beckham Law” néven fut Spanyolországban.
Lényegében így elég volt a Zaragozának heti 40 000 Fontnak megfelelő Eurót kifizetni Pennant játékáért, azt a nettó fizetést ugyanis, amit ezzel Pennant kaszált, csak 80 000 Fontból lehetett volna Angliában összehozni. Ezzel a szerződéssel természetesen azonnal toronymagasan a Zaragoza fizetési listájának élén találta magát Pennant, akinek amúgy elég balhés múltja volt korábban (összetűzés a rendőrökkel, ittas vezetések), ezt pedig Spanyolországban is folytatta. Fun fact: ő volt az első játékos a futball történelmében, aki rendőrségi nyomkövetővel ellátva lépett pályára.
Pennant nem húzta hát sokáig külföldön, 25-ször lépett pályára a Zaragoza tagjaként, és egy csonka szezon után haza is utazott, és sosem hagyta el többet a szigeteket.

Folytassuk tovább a példák boncolgatását Joey Bartonnal.

Barton a QPR játékosa volt 2012-ben, mikor a Marseille vette őt kölcsön, kerek 30 éves volt ekkor, még korábban a Manchester City megbízható középpályása volt 5 szezonon keresztül. Barton is alapból balhés srác volt, már eleve egy 12 meccses eltiltással érkezett a francia kikötőbe, amit fel kellett függeszteni azért, hogy egyáltalán játszhasson. Barton elmondása szerint imádta Marseille-t (és a helyi publikum is imádta őt, bár ennek elsősorban Barton PSG-utálata volt a fő oka, mivel a klubban semmi maradandót nem alkotott). 25-ször lépett pályára a Marseille színeiben, gólt nem lőtt, egy szezon után ő is szedte a sátorfáját. A relatíve szegényes teljesítmény ellenére mégis marasztalni akarták őt Marseille-ben, még ifiedzői állást is ajánlottak neki, némileg a jövőjét megkönnyítendő, de volt egy bibi: Barton szerződése a QPR-rel heti 76 000 Fontot tett ki, míg a Marseille képtelen volt többet fizetni heti 30 000 Fontnál. A QPR tulajdonosa, Tony Fernandes nem is engedte ilyen feltételekkel Marseille-ben maradni Bartont, aki az idény végén visszatért a szigetekre, és ő sem hagyta el többet hazáját.

Lássuk ezután Micah Richards példáját.

Richards szintén megbízhatóan teljesített a Premier League-ben, 10 évig volt a Manchester City (majd utána 4 évig az Aston Villa) játékosa, több, mint 200 alkalommal lépett pályára a bajnokságban, emellett 13 angol válogatottsággal is rendelkezett. Szintén aranykorban, 26 évesen került kölcsönbe a Citytől a Fiorentinába 2014-ben. Mindössze 10 alkalommal lépett csak pályára a klub lila mezében, elsősorban azért, mert Vincenzo Montella a 3-5-2-es felállást szánta alapnak, amibe elég nehéz volt Richards-t belepasszírozni. Micah így egy szezon után távozott is, visszatért a szigetekre, és többet ő sem hagyta el hazáját. Richards egyébként 65 000 fontot keresett pályafutása végén a Villánál, ilyen összegeket a Fiorentinánál képtelenek lettek volna neki kifizetni (pláne úgy, hogy csak a padot koptatta), a firenzeieknél jelenleg (azaz 6 évvel később) is csak 37-38 000 Fontnak megfelelő összeget keres a legjobban fizetett játékos (aki egyébként Martin Caceres, ha ez érdekelne valakit). Igaz, akkoriban a Fiorentina még stabilan szerepelt az Európa Ligában, manapság azonban már nem nagyon kerül az alakulat európai kupa közelébe.

És végül, de nem utolsósorban vessünk egy pillantást Ashley Cole római kiruccanására is.

Cole-t talán senkinek nem kell bemutatni: a Premier League egyik legendája, az Arsenal és a Chelsea kulcsembere, többszörös angol bajnok, BL-győztes, a válogatott alapköve (107 szereplés az oroszlános mezben), és ő volt az egyetlen balhátvéd, aki az angol mezőnyben egyáltalán képes volt Ronaldot legalább minimálisan elcsendesíteni. Cole szerződése 2014-ben járt le a Chelsea-nél, 34 éves volt ekkor, a Roma igazolta le őt végül, és míg a Chelsea játékosaként 200 000 Font körüli összeget keresett hetente az utolsó években, addig Rómában ez drasztikusan lezuhant: a fővárosban 35 000 Font volt Cole alapfizetése, ami mindenféle bónuszokkal maximum 80 000 Fontig kúszhatott fel.
Cole sosem illeszkedett be igazán a római keretbe, és a teljesítménye sem hagyott maradandó nyomokat: 11 alkalommal lépett pályára, amiben benne foglaltatott az AS Roma legsúlyosabb hazai veresége is, már ami az európai kupákat illeti: Ashley Cole kezdő volt a Bayern elleni 7-1-es hazai égésnél, ám a félidőben, 5-0-ás vendég vezetésnél lecserélték – Robben gyakorlatilag lemészárolta 45 perc alatt, de pár nappal később egy 17. helyen álló Atalanta is hülyét csinált belőle, egy kevésbé tehetséges “CR”-rel, bizonyos Cristiano Raimondival az élen. A két éves időtartamra szánt szerződését így egy év letelte után közös megegyezéssel felbontották, Cole pedig Los Angelesbe távozott egy befogadóbb közeg, egy gyengébb liga, és egy sokkal komolyabb fizetés reményében.

A példák pedig itt tulajdonképpen véget is érnek, már ami a 2000-es évek végét, és a 2010-es évek nagyját illeti. Az angol játékosok ennél korábbi külföldi szerepléseit illető lista sem sokkal hosszabb: Michael Owen, David Beckham és Steve McManaman madridi játékán kívül megint csak nagy a csend és az üresség. (Jonathan Woodgate szintén a Madrid angol kontingensének tagja volt, azonban 3 szezon alatt mindössze 9 pályára lépést produkált, ez aligha nevezhető számottevő produkciónak).
A felsorolásból természetesen kihagytam Owen Hragreaves karrierjét, aki a Bayern München tagjaként lett többszörös német bajnok, és BL-győztes is, mivel ő a legkevésbé “angol” a többi példához képest. Szüleivel Kanadába költöztek, Owen is ott látta meg a napvilágot, 15 évesen kezdett csak komolyabban foglalkozni a futballal (mivel addig a tipikus amerikai sportágak kötötték le), és 16 évesen már a Bayern korosztályos csapatánál találta magát. Angol behatás nem is érte karrierje során egészen addig, míg Ferguson el nem hozta őt a Manchester Unitedbe.
Utánuk pedig ismét hosszú a csend, Kevin Keegan, Chris Waddle, Glenn Hoddle, Gary Lineker, Ray Wilkins, Paul Gascoigne, Mark Hughes és Ian Rush külföldi szereplései is már mind a 90-es és a 80-as évek homályába vész.

Az a tény, hogy minden számottevő, top 5 ligában szereplő angol légióst fel tudtam sorolni és részletesebben is be tudtam mutatni őket egy bejegyzésen belül, azt hiszem elég beszédes tény. Alig 2-3 angol játékos szerepel csak ligánként (Aaron Ramsey és Gareth Bale nem ér, ők velsziek), létszámuk töredéke csak a többi liga 20+ fős képviseleteihez képest – angol játékost valóban nagyítóval kell keresni számottevő külföldi ligában.

Most, hogy legalább ezt a tényt megállapítottuk, megpróbálom kifejteni a főbb okokat is, ezt azonban ismét távolabbról indítanám, ismét másik kedvenc sportágamat, a jégkorongot idecitálva hasonlatként.
A hokit idehaza 2010-ben ötödik számú látvány-csapatsportnak nyilvánították a futball, kézilabda, a vízilabda és a kosárlabda mögött. Ennek okán korábban soha nem látott mennyiségű állami támogatásban részesülnek a hokiklubok a társasági adó (azaz a TAO) révén, úgyhogy a hazai klubok azóta köszönik szépen, elég jól vannak, már ami a pénzügyeket illeti. Ez még nem jelenti azt, hogy a magyar klubok fel tudják venni a versenyt költségvetés terén az osztrák, svájci, vagy éppen német egyesületekkel, de már legalább nem kell napról napra létbizonytalanságban működniük. Éppen ezért rengeteg egyesület indított az elmúlt évtizedben a hazai legmagasabb szintű bajnokságban csapatot (elsősorban nyilván budapestiek), az addig 7-8 szereplős magyar első osztály létszáma volt, hogy 13-ra is felkúszott. Ez bizony borzasztó sok csapatot jelent, amiknek 23-25 fős kereteik vannak, a plusz 5-6 csapat megjelenése 120-130 újonnan létrejövő szabad helyet jelentett a magyar bajnokságban. És bizony ennyi játékost egyszerűen a hazai utánpótlás nem tud, és nem is tudott soha kitermelni. Hiány lépett fel tulajdonképpen a játékospiacon, ezért nagyon felértékelődtek a hazai hokisok, kevés olyan termelődik ki ugyanis szezononként, aki akár csak tölteléknek megfelelne egy első osztályú ligában. Úgyhogy mivel két kézzel kapkodott utánuk az összes klub, így a fizetési igények is elkezdtek szépen felfelé kúszni olyannyira, hogy ma már egy ugyanolyan szinten játszó magyar hokis és ugyanolyan szinten játszó légiós közül bizony a légiós az olcsóbb. Persze ez mindenképp pozitív változás, mivel végre nem kell a tehetségesnek ígérkező 18-19 éves játékosoknak érettségi (vagy pár évvel később egyetem) után abbahagynia a hokit, rendes állás után nézve, mert már meg lehet élni egy magyar klub átlag felnőtt játékosának járó fizetéséből, még akkor is, ha újonc az illető. De ezzel párhuzamosan bizony felhígult a mezőny, és lecsökkent a hazai élvonalban szereplő magyar játékosok átlagszínvonala. A magyar egyesületek pedig még mindig nem tudják feltölteni hazai játékosokkal a keretet, így a klubok első (és gyakran a második) sora is csupa légiósból áll.

Az angol Premier League pedig nyilván nem ekvivalens a hazai hokival, de a párhuzam azt hiszem megállja a helyét.

A hazai hokihoz hasonlóan az angol futball élvonalába is elkezdett hegyekben dőlni a pénz a minden korábbinál vastagabb tévés szerződések okán. A Premier League évi 6 milliárd eurós bevételt generál (2019-es adat), amivel a világ minden sorozatát tekintve a negyedik helyen áll az NFL, az NBA és az MLB mögött. Ezen felül a részesedés szétosztása a szereplő klubok között is a legdemokratikusabb Európa top 5 bajnoksága közül, azaz az angol élvonalban a legszűkebb annak a bizonyos ollónak a nyílása a tabella legelső és legutolsó helyezettje között: a Premier League-ben még a rock bottom 20. helyen kieső klubok is 100 millió körül tesznek zsebre csak a tévés szerződésből. Így lett a világ legnagyobb tétre menő focimeccse a Championship osztályozójának döntője, ahol eldől, hogy ki juthat még fel harmadikként az élvonalba, körbeállni a többiekkel a húsos fazekat.
A sorozat szereplőinek a költségvetését jelentősen megdobja hát a PRM tévés bevétele, a nagyobb bevételből pedig értelemszerűen komolyabb fizetéseket is be tudnak vállalni az angol klubok, így tulajdonképpen az egész világ labdarúgásának legjobb tehetségeihez is hozzáférésük van bárhol, bármikor. Az angol játékosok pedig nehezen veszik fel a versenyt a világ legjobbjaival – innen eredezik a rendkívül kevés (legalábbis a többi top 5 ligához képest kevés) angol szereplő a Premier League-ben. Az angolok bizony odahaza is komoly versenyt folytatnak a pályán töltött percekért, ezen pedig még a “Homegrown Player Rule” is alig tudott segíteni. Mint azt bizonyára tudjátok, az angol klubok 25 fős keretükbe minimum 7 olyan játékost kell nevezzenek, akik 21 éves korukig legalább 3 évet töltöttek angol egyesületeknél (a többi lehet légiós). Ezt az FA szakmai direktorai nagyon szeretnék úgy módosítani, hogy 21 helyett 18 éves korig kelljen felmutatni ezt a 3 Angliában töltött évet – azonban még mindig nem látszik ez a módosítás elérkezni.
És ahogy feljebb láttuk, angol játékos nehezen hagyja csak el a saját bajnokságát.
És bizony ennek is több oka van.
Angliában a közoktatás eléggé hadilábon áll az idegen nyelvekkel (nyilván a futballisták jelentős része nem közoktatásban tanul, de ott sem jobb a helyzet). Aki elhagyja a szigeteket, az jó eséllyel egy szót sem fog tudni kinyögni az új klubjánál, legyen az akár spanyol, olasz, vagy francia – és bizony a befogadó kluboknál is ugyanez lesz a helyzet: senki nem fog érteni egy kukkot sem abból, amit az angol jövevény karattyol az öltözőben. Mindenképp tolmácsra lesz szüksége a játékosnak, az első hónapokban elengedhetetlenül. Velük szemben a latinóknak például sokkal könnyebb dolguk van, mikor elindulnak légióskodni: jó eséllyel lesz már valaki az új klubjuknál, aki beszél a nyelvükón, ha nem játékos, akkor egy edző, vagy masszőr mindenképp. A földrajzi távolság sem nagy probléma: egy mexikói bármikor megérti magát egy spanyollal, a spanyol egy portugállal, vagy brazillal, és így tovább. Angol alkalmazottat azonban külföldi klubokban ugyanúgy nem találni, ahogy játékost is alig.
A játékosok családja pedig ugyanúgy szembesül ezekkel a problémákkal: a feleségeknek munkát, vagy egyéb elfoglaltságot, a gyerekeknek iskolát és óvodát találni kész rémálom, ahol szintén nehezen fognak beilleszkedni bármilyen közösségbe elsősorban a nyelvi és kulturális korlátok miatt. Nem véletlen, hogy manapság már az “újgenerációs” angol tehetségek inkább tizenévesen hagyják ott Angliát, amikor még nincs saját családjuk, egyedül sokkal könnyebb ugyanis megkezdeni a beilleszkedést (lásd például Sanchot és Bellinghamet). Michael Owen esete nagyon jól példázza ezeket a problémákat: szerencsétlen Michael szintén képtelen volt beilleszkedni a madridi játékosok öltözőn kívüli közösségébe, naphosszat ücsörgött a szállodában egyedül a családjával, és nézték a falakat. És amikor netán tudott volna csatlakozni a többiekhez egy közös golfozás alkalmával esetleg, akkor is bűntudatot érzett, mivel az asszony és a gyerekek közben ugyanúgy maradtak a négy fal közt, semmittevésre kárhoztatva. Owen elmondása szerint már az első pár hónap után otthagyta volna Madridot mindenestül. Szintén legendás Ashley Cole esete is, aki annyira képtelen volt részesévé válni a római klubnak, hogy a szokásos idény eleji csapatfotón is “csak úgy odaállt” a többiek mellé, az ebből gyártott mémekből aztán később Dunát (avagy Temzét) tudtunk rekeszteni.
Szintén nem segíti az angol játékosok exportálását az a tény sem, hogy a külföldi klubok külföldi edzői olyan formációkat és olyan taktikát alkalmaznak, amiknek a szerepkörei idegenek egy brit játékosnak – ez elsősorban egyébként Olaszországra jellemző. Angol játékos ritkán játszik négyvédős formációkon kívül bármiben is, ezért átkozottul nehéz számukra beilleszkedni egy ötvédős formációba például. Az olasz futball emellett még a mai napig nem ismeri és nem is nagyon akarja alkalmazni például a klasszikus szélső szerepét (egy-egy példától eltekintve), és a letámadásnak sem nagyon áldoznak az olasz bajnokságok managerei.
A korábban említett fizetések témája sem kellemes amikor bajnokságot akar váltani egy angol játékos: a Premier League fizetéseinek felét-harmadát tudják csak ajánlani külföldön, így kénytelenek egy komoly visszaeséssel megbékélni. Nem is nagyon megy külföldre legjobb éveiben lévő angol játékos: mindenki vagy nagyon korán hagyja ott Angliát, vagy csak levezetni érkezik egy lassabb tempójú bajnokságba, és ha távoznak, akkor is inkább Kínába, vagy az MLS-felé kacsintgatnak, ahol nyelvi és kulturális korlátok sincsenek, és a megszokott fizetési színvonalról sem kell lemondaniuk. A ballasztoktól is nehéz így megszabadulnia az angol kluboknak: szerintem senkinek sem kell a bejegyzés elején már említett Phil Jonest ismét idézzem, aki heti 75 000 fontot keres úgy, hogy 2020 januárjában láttuk őt utoljára pályán egy Tranmere elleni FA-kupa negyedik fordulójában. Ekkora fizetéssel nincs olyan top 5 ligás külföldi klub, amelyik átvenné őt, még akkor sem, ha történetesen Európában szerepelnek is.

Ezek a trendek uralkodnak hát, és semmi olyan folyamatot nem tudok említeni, ami ennek a megváltozását eredményezné, de ha netán tud valaki ilyet, az jelezze nyugodtan a kommentek közt.
Néhány kivétel előfordul ugyan, ezek is belátható okokból.
Az Atletico Madrid tulajdonképpen egész Spanyolország (és Dél-Európa) legangolabb futballját játssza mióta Simeone a góré, nem véletlen hát, hogy kikötött náluk egy angol bekk, aki szépen beilleszkedett és hozza a stabil perceket – ő továbbra is Kieran Trippier.
A Dortmund pedig komoly rizikót vállal azzal, hogy mocskosul fiatal játékosokért ad ki komoly pénzeket és játszatja aztán őket stabilan a bajnokságban (és a BL-ben is), Jadon Sancho és Bellingham esik ebbe a kategóriába, a Dortmund klubmodellje erre a folyamatra épül tulajdonképpen – több ilyen példa azonban nem akad.
Végül pedig meg kell említsem (a kommentmezőben felviharzó esetleges viták megelőzésének érdekében) David Beckhamet is, akit nem soroltam fel a korábbi példák közt.
Beckham a Madrid galaktikus érájának egyik ikonikus igazolása volt, ám azt azért sejthetjük, hogy a Madrid kezdőjébe lett volna még pár pályázó rajta kívül is – azonban az ő háta mögött volt akkor a világ összes játékosa közül a legnagyobb személyes brand, amiről Florentino Perez hülye lett volna lemaradni. Beszédes adat, hogy a legnagyobb bevételt termelő klubok listáján a Madrid 2003-ban még csak a negyedik helyen szerepelt 193,7 millió Eurós éves bevétellel (a Man Utd, a Milan és a Juventus mögött, a két olasz játszotta ugyebár a 2003-as BL finálét, pont az Old Traffordon), ám Beckham érkezése után a szponzorok pénzszórása jelentősen megugrott: a Madrid 2004-ben már a második helyen szerepelt ugyanezen a listán a Manchester United mögött, 236,2 millió Euróval. Ez a Beckham brandjével történt összeolvadás 40 milliós pluszt hozott Madridba, míg a lista további szereplői stagnáltak, vagy alig 8-10 millióval nőtt csak a bevételük az előző évhez képest (egyedül a Milan kivétel csak a BL győzelem miatt). Owen is tulajdonképpen ennek a folyamatnak a részeként került a spayol fővárosba: íratlan ígéret volt Pereztől, hogy minden aktuális aranylabdás játékos a Madrid tagja lesz – ez megvalósult korábban Ronaldóval, Figóval, Zidane-nal, Cannavaroval, Kakával, CR7-tel és Owennel is – egyedül a Barcelona többi ászait (Ronaldinhot, Rivaldot és értelemszerűen Messit) voltak csak képtelenek megszerezni.

Angolok alig vannak, angolok alig voltak, és egyelőre úgy tűnik, hogy alig is lesznek top 5 külföldi ligában.

Hagy ne írjak levezető bekezdést, megint 8 óra van mire ezt befejezem és még haza kéne menni.
Békesség!