Kezeket fel, ki az aki tudja fejből, hogy mekkora volt a United legnagyobb arányú veresége valaha?
Senki?
Azt se, hogy hol, és mikor?
Akkor azt hiszem ideje megint fellapozni a történelemkönyveket. A továbbiakban beleásunk a ligák profivá válásának történetébe, és abba a kettéosztottságba, amit a profi és az amatőr klubok ellentéte eredményezett.

Mire a 19. század második felébe léptünk, a futball már komoly bázissal rendelkezett a szigeten, leginkább középiskolákban, egyetemeken, klubokban tolongtak a fiatal, erejük teljében lévő angol férfiak, hogy szabadidejükben összemérhessék erejüket és ügyességüket parkokban, tornatermekben, vagy ahol épp volt egy tenyérnyi, viszonylag sík földdarab. A játék szabályai azonban klubonként, iskolánként más és más volt, apró eltérések százai tették nehezen összeegyeztethetővé két eltérő intézményt képviselő csapatok mérkőzését, nem egyszer hosszas vitákat eredményezve, mielőtt megállapodtak volna a részletekben.
Éppen ezért, hogy a szerteágazó sportágat egységes mederbe tereljék,1863 október 26-án Londonban gyűlt össze 11 helyi klub képviselője azért, hogy véget vessenek végre a mindenféle „sheffield-i szabályok”, „londoni szabályok” és más hasonló, káosz felé tendáló reguláknak és lefektessék a mindenki által elfogadott, egy és oszthatatlan Szabálykönyvet. Majd’ három hónapon át folytak a tárgyalások, míg végül megszületett a történelem során néhányszor apró ráncfelvarráson áteső, de a mai napig életben lévő, „Laws of the game” címre hallgató szabálykönyv. Ebből több, kézzel másolt példány is létezik, amit a sziget különböző pontjain őriznek.

Ezzel mellékesen megalakult az FA is, aminek a szabályai szerint játszották tovább a játékot (legalábbis a legtöbben így tettek, míg néhányan továbbra is saját szabályok szerint kergették disznók felfújt húgyhólyagjait a parkokban szombat délutánonként). Maga a labdarúgás pedig még rohamosabb fejlődésnek indult, a népszerűség okán egyre több és több klub alakult országszerte, és természetesen a birodalom többi részén (leginkább Skóciában) is elterjedt a játék. A futball pedig rövid időn belül nem csak az elit, hanem a munkásosztály köreiben is burjánzani kezdett.
És ahogy sejteni lehet, amint valami népszerűvé válik, ott előbb-utóbb megjelenik az üzleti háttér is.
A klubok országszerte amatőrként működtek, azaz mindenki szabadidejét tölteni járt el edzeni és meccseket játszani, a tagok nem kaptak ellenszolgáltatást a játékukért, sőt, a legtöbbször ők maguk fizettek tagsági díjakat, ahogy ez bármilyen szabadidős klubnál megszokott volt. Azonban természetesen már elég korán akadtak olyan tulajdonosok, akik hajlandóak voltak áldozni is azért saját (avagy a cégük) vagyonából, hogy a klubjuk jobb játékosokat csalogathasson soraiba, mint az ellenfeleik. Elsősorban délen ütötte fel a fejét ez a jelenség, ahol gazdag gyárigazgatók, bányatulajdonosok és hasonló notabilitások hol pénzbeli, hol egyéb juttatásokban részesítették a játékosokat, úgy mint tűzifa, élelmiszer, ruházat, esetleg a dörzsöltebb igazgatók kicsivel jobban fizető állásokat ajánlottak fel ellenszolgáltatásként. Ebből pedig természetesen számtalan ellentét származott, mivel a sportág kezdte kinőni a hétvégi szórakozás kereteit, ezért országszerte kupák és tornák tömkelegeit szervezték, ahol gyakran az amatőr státusz ellenére ellenszolgáltatásokkal honorált játékosokkal indultak azok a csapatok, amelyek ezt megtehették.
Az FA 1871-ben indította útjára a mai FA kupa ősét, és természetesen itt is problémákat okozott később a dolog, ekkor azonban még az elit vs. munkásosztály ellentétek is kétfelé húzták a futballt játszó közeget. A munkásosztályból érkező játékosokkal megalakult klubok nem hagyták magukat, igyekezték felvenni a versenyt azzal az elittel, amelyiknek több ideje állt rendelkezésre hogy játsszon (és fejlődjön benne), illetve jobb körülmények is álltak hozzá rendelkezésre (mint például öltözők a pálya mellett és hasonlók). 1883-ban történt először, hogy egy munkásokból álló csapat, a Blackburn Olympic hódította el az FA kupát, még mindig „amatőrként”. Azonban nyílt titok volt, hogy az Olympic csapata állásokhoz juttatta játékosait és némi extra juttatást biztosított számukra a fizetésükön felül, de nem ők voltak az egyetlenek ezzel a gyakorlattal, mivel ekkor már egész Lancashire vidékén így működött számtalan klub.
Rövid idő alatt egyre nagyobb méreteket öltött tehát ez a „szürke profizmus”, ami alig néhány éven belül már az országhatárt is átlépte.
Az FA megalakulása után pedig nem sokkal, a skót határon túl is nagy népszerűségnek örvendő játék okán hamar megszületett az első nemzetközi találkozó ötlete is: Anglia és Skócia válogatta össze klubjainak legjobb játékosait, hogy 1872 november 30-án megmérkőzzenek egymással Glasgowban (és természetesen egy árva gólt se lőjenek, 0-0-lal ért véget a futballtörténelem első nemzetközi barátságos mérkőzése).

Belépő a Hamilton Crescent Parkban rendezett derbire, külön kiemelve, hogy a nemrég alakult FA szabályai szerint zajlik majd a mulatság

Felvételek nem maradtak fenn erről a meccsről, azonban számtalan újság számolt be róla, némely lapok pedig a játék képével is foglalkoztak. Az angolok elsősorban a harcias stílust preferálták, a „rúgd előre és fuss utána” iskolában hittek, míg a skótok a labda passzolgatásában bíztak. Ezalatt nem a 2011-es Barcelonát kell érteni, nagyon nagyon messze volt ez a játék a mai ismert formától, tulajdonképpen alig ismernénk fel, ha látnánk. De a lényeg röviden annyi, hogy az angolok előrebikázással kívánták eljuttatni a labdát az ellenfél kapuja elé, míg a skótok egymásnak passzolva juttatták azt feljebb. Azaz legalábbis próbálták, mivel a talaj aznap nagyon mély volt, természetesen esett is, úgyhogy leginkább iszapbirkózásra emlékeztetett a meccs (fun fact, hogy nem volt keresztléc a kapufák tetején, ezt szalagokkal helyettesítették, amiből később vita is kerekedett, mivel a skótok egyik lövéséről senki sem tudta eldönteni, hogy a szalag alatt, vagy fölött ment-e át a labda, még háló sem volt felszerelve a kapukra ekkoriban). Skócia nem sokat tudott villantani hát a saját játékából, bár a megemlékezések szerint „nagy hozzáértéssel” passzolgatták a labdát (jelentsen ez bármit is a 19. század vége felé).

Illusztráció a skót-angol derbiről. A játékosok fején a híres sapkákkal, innen ered a mai napig használt „capped” kifejezés a válogatott szereplésre

A jobb csapat kérdése ekkor még eldöntetlen maradt, azonban az Anglia – Skócia találkozók innentől rendszeressé váltak, és bizony nem sok babér termett az angoloknak. Leginkább azért, mert a skótok passzolgatós játékában komolyabb potenciál rejlett, mint az angolok „kick n rush” módszerében.
1874-től egészen 1884-ig bezárólag 11 meccset játszott egymással a két ország válogatottja, ebből egyet nyert mindössze Anglia, míg egy döntetlenen kívül az összes többi meccset a skótok nyerték, nem egyszer keményen elverve az angol elnyomókat (5-1, 6-1 és 7-2 is előfordult).
Időközben pedig a színfalak mögött burjánzó szürke profizmus csak tovább szülte az ellentéteket a szigeteken. A dolog odáig fajult, hogy az FA-t sokan elszakadással fenyegették, mikor a Preston North End csapata 1884-ben megnyert egy akárhanyadik fordulós FA kupa meccset az Upton Park csapata ellen, tele csupa bújtatott profival a keretükben. Az FA pedig végül belátta, hogy képtelen ellentartani az illegális profizmus kibontakozásának, ezért 1885-ben hivatalosan is engedélyezték, hogy az angol labdarúgás profi státuszba léphessen.
Ez pedig pillanatok alatt jelentősen átformálta a labdarúgást egész Angliában.
A frissen profivá váló, tehetősebb angol klubok természetesen azonnal elkezdtek skót játékosokat átcsábítani a határon, elsősorban az északi klubok tették ezt (mivel azok voltak a legközelebb a skót határhoz), élükön a Sunderlanddel. Komplett angol klubok egész kezdő 11-eit lepték el a pénzért átcsábított skót játékosok, akiket nem mindig néztek jó szemmel a hazaiak.
A dolgot a feljebb említett Preston North End klubja vitte tökélyre akkor, mikor az 1888/89-es szezonban veretlenül lettek bajnokok, a csapatukban 9 skót játékossal (igaz a wikipédia tízet említ). (Ezt a feature-t csak Wenger Arsenalja tudta megismételni jó 110 évvel később, igaz ők nulla skót játékossal a keretben). A Preston dominanciája túlságosan komoly volt az angol mezőnynek: a 22 fordulós bajnokságot + 59-es gólaránnyal zárták, míg mindenki más +21 alatt maradt.

Az 1888/89-es idény scorecardja

Az angol labdarúgás helyzete azonban nem volt egyedülálló. Ahogy náluk, úgy kicsivel később skóciában is kénytelenek voltak engedni a nyomásnak, a skót labdarúgás 1893-ban lépett át a profi státuszba. Ez a bizonyos bújtatott profizmus pedig ott is akkora méreteket öltött, hogy a skót szövetség zöld jelzése után a klubok rögtön több, mint 550 játékost regisztráltak profiként, ez a szám pedig csak tovább nőtt a továbbiakban. (Ma már több, mint 470 000 regisztrált skót labdarúgót tartanak nyilván, nőket és férfiakat is, azonban hogy ebből hányan vannak profi státuszban, arról a FIFA 2019-es reportjában nincs infó – néhány más országról szintén, elég furcsa ez egyébként attól a nemzetközi szervezettől, amelyik az egész világ labdarúgását hivatott felügyelni és kormányozni. Angliában a regisztráltak száma jócskán egymillió fölött van, a profik száma a FIFA fentebb citált 2019-es reportja szerint 5935 fő).
Manapság mi ezt már természetesnek vesszük, kezdetben azonban mindenhol tiltakoztak ellene, a skót klubok még vissza is vonták a nevezéseiket az FA kupából éveken keresztül, aztán a délre emigráló skót játékosoknak tiltották meg, hogy skót színekben pályára lépjenek, míg végül ott is eleresztettek a szelepek. Majd ahogy elterjedt a foci a világ többi részén, úgy követték őket a többi országok ligái az 1920-as és 30-as években a profivá válás útján.

Profi szerződés egy bizonyos Gavin Nisbet és a Preston End között 1933-ból

Azonban Angliában (és természetesen Skóciában) sem akart mindenki megbékélni a fennálló helyzettel, ezért számtalan amatőr klub alakult újonnan a profi labdarúgásból kiábrándult tagokkal.

Ebből az origóból jött létre számtalan klub között a Corinthian Football Club egyesülete 1882 szeptember 28-án. A név elsődleges jelentése (korinthiai lakos, azaz görög) nem mutat sok összefüggést a klubbal, sokkal inkább a másodlagos jelentésre (feslett, de vidám ember) utalhatott az alapító, Nicholas Lane Jackson. Ő abban látta a korabeli Skócia Anglia felett demonstrált fölényét, hogy sokkal több lehetőséget kapnak a játékosok a határ túloldalán arra, hogy együtt játszhassanak és összeszokhassanak egymással. A Corinthian FC létrehozásával ezen próbáltak javítani Jacksonék, egy de facto angol válogatott klubot szerettek volna létrehozni, ami az ország legjobb amatőr játékosait válogatta össze különböző klubokból azért, hogy szerdán délutánonként együtt játsszanak és megmérethessék magukat más szigetországbeli klubokkal. Ekkoriban csak a szombati napok voltak foglaltak, a hét többi napján nem volt klubszinten szervezett tevékenység, ezért választották a szerdai napot a Corinthian alapítói, hogy ne „rabolják el” más klubok legjobb tálentumait és rendelkezésre állhassanak a saját klubjuk számára szombatonként. Kezdetben a Corinthian helyett éppen ezért a „Wednesday Club” nevet szánták az egyesületnek, de a (később több válogatott szereplésig jutó) alapító kapus, Harry Swepstone javaslatára változtatták Corinthian FC-re. A klubot saját pálya, székház, és más egyéb intézmény nélkül alapították, kizárólag idegenben játszottak, ellenszolgáltatás ezért természetesen az amatörizmus jegyében fel sem merült, csak az utazás költségeinek fedezésére voltak hajlandóak pénzt elfogadni, sőt, a klub az alapelvek szerint nem indulhatott el semmiféle olyan sorozatban, ahol anyagi díjban részesült a győztes.

A klub az amatörizmust és a legmagasabb szintű sportszerűséget hivatott képviselni és népszerűsíteni az alapítók szándékai szerint, amit a mai napig nem látott szintre sikerült emelniük. A Corinthian elvei szerint egy igazi sportember sosem követne el szándékos szabálytalanságot, ezért ők ugyanezt feltételezték az ellenfeleikről is: minden elkövetett szabálytalanság csak a nagy igyekezet és a véletlen folyománya lehetett. A nekik megítélt büntetőlövéseket éppen ezért látványosan kapu fölé emelték, illetve az ellenük befújt tizenegyeseknél a kapusuk előzékenyen kisétált a lécek közül.
Az általuk képviselt színvonal az ország elitjébe tartozott, az angol válogatott kezdőjében 2-3 Corinthian-játékost mindig lehetett találni, sőt, két Wales elleni mérkőzésen is előfordult, hogy a komplett kezdő 11-et az ő játékosaik alkották.
A játékukat imádta nézni a nép, az újságírók is gyakran állították szembe a profi csapatok „robotikus, begyakorolt, színtelen” megoldásait a Corinthian ösztönös zsenijeinek mozdulataival, a kontraszt pedig elég nagy volt a kettő között. A Corinthian ugyan amatőr státuszban maradt fennállásáig (1939-ben olvadtak össze a Casuals FC-vel, jelenleg is ezt a nevet viselik és egy félprofi bajnokságban szerepelnek), de rengetegszer mérették meg magukat profi klubokkal szemben is, nem is akármilyen eredményekkel. A Corinthian pedig nagyon komoly sikereket is elérhetett volna, ha elindul ugyanazokban a sorozatokban, ahol a profi klubok is versengtek egymással komoly díjakért, ám ezt a klub alapelvei – ahogy fentebb írtam – nem engedték. Ékes példája volt ennek, mikor a Blackburn „szürkén amatőr” 1884-es FA-kupa győztes csapatát 8-1-re intézték el, később pedig a sajtó egyedül őket tartotta esélyesnek arra, hogy a fentebb említett, 1888/89-es veretlenül bajnok Preston North End ellen felvegyék a kesztyűt.
7-8 gólokat kapott tőlük a már egy ideje profiként működő Bolton, a Bury, az Aston Villa, és 1904 november 16-án 11-3-ra mosták le az akkor már pár éve plc-ként jegyzett Manchester Unitedet is, ami máig is a klub legnagyobb vereségeként szerepel a statisztikákban. Tették mindezt úgy, hogy az akkori közvélemény szerint a United védelme volt a legszolidabb az északi csapatok közül, azonban a Corinthian támadóinak nyers sebességével ők sem tudtak mit kezdeni.

Fotó a Leytonban rendezett Corinthian – Man Utd meccsről

És ahogy a futball a kontinensen is elkezdett terjedni, úgy kezdték el az angol klubok is népszerűsítő (és költségvetésüket duzzasztó) európai túráikat, a Corinthiannel az élen – ők azonban természetesen fellépti díjat sosem kértek egyetlen mérkőzésért sem.
Számos túrát ejtettek meg Európában a 19. század végén – 20. század elején, jártak Németországban, Hollandiában, Skandináviában, de ellátogattak Kanadába, az USA-ba és Dél-Afrikába is, valamint 1904-ben, tavasszal tiszteletüket tették Magyarországon (egészen pontosan a nemrég egyesített Budapesten).

A Tolnai Világlapja újság beharangozója

A klub addigi történetét feldolgozó, 1906-ban megjelent könyvben kellemesen emlékeznek vissza erre a túrára, holott elég komoly megpróbáltatásokon mentek keresztül, mire a fél kontinensen átvonatozva (hol élelem, hol fűtés nélkül) megérkeztek egy április eleji éjszaka közepén Bécsbe, ahol egy magyar küldöttség várt rájuk (egy előre kinyomtatott angol üdvözlőszöveggel), hogy segítségükkel együtt végre eljussanak Budapestre. Az ingyenes fellépésekért cserébe (3 meccset terveztek lejátszani a MAC, a Magyar Atlétikai Club akkori székhelyén, a Margitszigeten) tejben vajban fürösztötték őket, a Hungária Hotelben kaptak szállást, ami még most is a Dunakorzón áll, és a Várra néz. Élvezték a látványosságokat és a Pesten különösen élénk kávéházi életet, cserébe pedig a legerősebb csapatukkal érkeztek.
A magyar futball ekkor még (az angolokhoz képest legalábbis) meglehetősen gyerekcipőben járt, az MLSZ is csak 3 éve alakult meg (amit a Corinthian könyve tévesen 1898-ra datál), és a városban is alig néhány labdarúgást művelő klub létezett ekkor, a magyar futball első játékos- és edzőlegendái pedig, mint például Orth György, Guttmann Béla, Hirschl Imre, vagy Schlosser Imre ekkor még alig néhány évesek voltak csak, Titkos, Sárosi doktor és Zsengellér Gyula pedig még meg sem születtek.
A Corinthian az 1904-es bajnok MTK-val kezdte a meccsek sorozatát, a beszámolók szerint pedig sok érdemleges dolgot nehéz volt említeni azon kívül, hogy a Corinthian 6-0-ra győzött.

A Budapestre látogató keret

A második meccsre a Budapesti Torna Club ellen került sor, a Corinthian őket sem kímélte meg, 9-0 lett a végeredmény, a fölényre pedig jellemző, hogy a könyv beszámolója szerint egy akció végén az angolok egyik csatára 6 méterre volt a kaputól, mikor labdát kapott, a kapunak háttal állva nem sok lehetőség maradt előtte hogy az akciót folytassa, mivel két védő kétoldalról is szerelni készült, a csatár azonban egy laza mozdulattal a hálóba sarkazta a labdát a kapus mellett.
Két nappal később végül a MAC is áldozatul esett a vendégek fölényének (holott megfogadták, hogy nem fognak nagyobb arányú vereséget szenvedni, mint az első két meccsen pórul járt társaik), ők 12-0-lal lettek eltakarítva.

Verik a hazaiakat a Margitszigeten

A Corinthian ékesen demonstrálta, hogy mennyivel tart előrébb az angol futball (nem maradt ez így már sokáig persze), 27-0-ás összesítéssel végeztek budapesti túrájukkal, ám hozzátartozik a történethez, hogy a Corinthian igazi sportszerű csapatként az utolsó pillanatig hajtott minden mérkőzésén, még akkor is, ha a meccs már az első félidőben eldőlt, és elismerően emlékeznek vissza arra, hogy a budapesti csapatok is utolsó erejükig küzdöttek még 11 gólos hátrányban is.
A Corinthianok pedig távozásuk után majd’ egy évvel később a MAC-nak ajándékoztak egy Challenge-kupát (ahogy tették ezt a többi országban is, ahol vendégeskedtek), ami az MLSZ 1907-es első Korinthián kupa kiírása óta vándorkupaként szolgált, és a tornán (természetesen) csak amatőr csapatok indulhattak.

A Corinthian világszerte nagy befolyással volt a futballra, hatásuk jelentősebb volt, mint bármelyik katari olajmilliárdos egyesületé manapság.
A nevük szorosan összeforrott a a sportszerűséggel: az angol nyelvben a „corinthian spirit” kifejezés nem pusztán a „magas szintű”, hanem egyenesen a létező legmagasabb színvonalú sportszerűséget jelenti a mai napig. Számtalan klub megalapítását inspirálták (legékesebb példa a sao paulo-i Corinthians Paulista), a Real Madrid tőlük kölcsönözte a hófehér szerelését, egy bizonyos Charles Miller névre hallgató (apai ágon brazil származású) játékosuk pedig 1894-ben mindössze két focilabdával és egy kézzel másolt FA-szabálykönyvvel a bőröndjében tért „haza” Brazíliába, és alapozta meg a világbajnokságok legsikeresebb országának játékát. A Corinthian és a Casuals összeolvadásával létrejött (még mindig amatőr) utódjukat pedig a mai napig hívják meg a világ számtalan pontjára barátságos meccseket játszani – 2019 júniusában például ismét láthattuk őket Budapesten, miután egy GoFundMe gyűjtés után összejött elég pénz arra, hogy a csapat újra ellátogasson hozzánk, és elindulhassanak az éves Egri Erbstein – amatőr kupán.
A Korinthiánok mai napig őrzik az amatörizmus és a sportszerűség szellemét, mindezt nullához közeli költségvetéssel, miközben minden általuk inspirált egyesület régesrég világméretű branddé nőtte ki magát.
Csak buzdítani tudok mindenkit, hogy ha bárhol a világban esélye nyílik rá, hogy megnézze a Corinthian Casualst játszani, és valóban szereti a futballt, akkor mindenképp tegye meg, egy kis darabka történelem részese lehet ugyanis – nagyon ritka ez manapság.

Ja, és mellesleg játszunk majd szerda este 21.15-től a Tottenhammel.