Mivel a meccsek száma szerint elhagytuk a vébé felét, érkezik egy amolyan félig komoly posztnak álcázott kommentfogó, mielőtt elkezd lagolni a kommentmező. Jut eszembe, valaki hegeszthetne egy olyan disqus-motort, ami lagzás nélkül tud kezelni legalább 10.000 kommentet, és akkor nem kéne hetente-kéthetente egy-egy poszton törni a fejünk fogalmatlanul.
Amíg ez megtörténik, addig érkezik a United és a világbajnokságok kapcsolatát számokban boncolgatós bejegyzés, ami félig-meddig kvízjáték is, azaz hajtás után most 20 perc erejéig random Opta statokká alakul a felület.

A “mikor delegált a Manchester United először játékost a vébére?” kérdésre viszonylag könnyű kisakkozni a választ:
1950-ben utazott az első vasvillás-zoknis különítmény a brazil rendezésre. Vébét ugyan 1930 óta rendeztek (a háborúk miatt két körből kimaradt mindenki ’42-ben és ’46-ban), de természetesen az angol FA és a FIFA közti viták miatt (elsősorban az amatőr játékosoknak adandó juttatások kérdésében) Anglia egészen 1950-ig nem utazott el a tornákra. Meg különben is, az angolok szerint természetesen Anglia a világ legjobb válogatottja, hát mégis micsoda udvariatlanság itt mindenféle világbajnokságokat rendezni ennek eldöntésére, mikor nincs is itt kérdés.
A United két főt adott ekkor az angol válogatottba, név szerint John Aston és Henry Cockburn kucorogtak a Brazíliába tartó teherhajón 19 másik társukkal együtt. Sok jó emlékük nem maradt a tornáról, mivel a 20. század eleje óta profiként futballozó Anglia válogatottja (a vébék történetének addigi legnagyobb meglepetésére) kikapott a félamatőrként futballozó USA-tól 1-0-ra a második csoportmeccsen (majd grátiszként Spanyolországtól is, úgyhogy utána csomagolhattak).
Azért időzzünk el ezen a minden vébémeglepetések ősatyján:
Az USA válogatottjának minden tagja másodállásban dolgozott, volt aki konyhai mosogatóként, volt aki halottaskocsi-sofőrként, vagy éppen postásként. Az USA állítólagos legjobb játékosa el sem tudott utazni a tornára, mivel nem tudott elkéredzkedni a munkahelyéről időben. Ez a válogatott egyébként részt vett ugyan a korábbi tornákon, de a lejátszott 7 meccsükből mindet elbukták, 45-2-es gólkülönbséggel.
Nyilvánvaló volt, hogy Anglia feltörli a Belo Horizonte gyepét a félamatőr USA-val, az újságcikkek is olyasmiket írtak, hogy adhatnának nyugodtan 3 gólos előnyt is az amerikaiaknak. Anglia ennek megfelelően spórolósan állt fel a mérkőzéshez (a mi két játékosunk közül Cockburn kimaradt, Stan Matthewst is pihentették, vélhetően a spanyolok elleni meccsre, ekkor ugyanis még nem lehetett cserélni), az amerikaiak pedig a legenda szerint az esélytelenek nyugalmával elmentek beseggelni előző este, bár erre a kétezres évek elején még életben lévő csapattag, Walter Bahr “nem így emlékszik”.
Az angolok szétforgácsolták az USA kapuját (szó szerint, az első 10 percben kétszer is kapufát találtak), azonban egy megcsúsztatott fejessel a jenkik szereztek vezetést a félidő végén, ami a lefújásig kitartott. Az angolok odahaza nem is hitték ezt, a legenda szerint az emberek a másnapi sajtót olvasgatva meg voltak róla győződve, hogy nyomdahiba történt, és nem USA-Anglia 1-0, hanem USA-Anglia 1-10 volt a végeredmény, a két számjegy meg véletlen elcsúszott a tördeléskor.
A torna nem itt ért véget az angol válogatottnak, ugyanis ha Spanyolországot megverték volna, még mindig továbbmehettek volna a negyeddöntőkig, de a Maracanában, 75.000 néző előtt megint 1-0-ra alulmaradtak.

Természetesen Anglia válogatottjába adta a legtöbb játékost a United, minden vébén, amire az angolok kvalifikálták magukat, legalább egy játékost delegáltunk a keretbe. Összesen 44 főt jelent ez a mai nappal bezárólag (azaz a 22-es katari rendezést is beleszámítva).
Megvan fejből, hogy ki szerepelt a legtöbbször vébén United kerettagként?
Ha nincs, akkor is könnyen ki lehet sakkozni: Bobby Charlton a leggyakoribb név a listán, ő 4 vébén is kerettag volt a Man Utd játékosaként (58-62-66-70), utána egy halom sorkatona szerepel még 3-3 vébé-részvétellel.
Kitaláljátok egyébként, hogy hány játékost küldtünk eddig összesen vébére?
Dobpergés…

Vagy egy órát szoptam ezzel a diagrammal, mer jó ötletnek tűnt, persze semmit nem láttok belőle az okostelefonok kijelzőin, de hát a blogolás már csak ilyen műfaj, továbbra is bocsi, ingyenes felület vagyunk

Mmm… hát százkilenc és felet. A miértekről lejjebb még értekezek. Átlagosan pedig 5,79 játékos képviselte a Unitedet a vébéken.
Azt azonban leszögezném, hogy itt csak annak néztem utána, hogy a vébére kiutazás pillanatában papíron United játékos volt-e valaki. Magyarul nem számít például United kerettagnak a 98-as vébén Jaap Stam (torna közben lépett életbe a Uniteddel aláírt szerződése), valamint Javier Hernandez sem vörös ördögként utazott Dél-Afrikába, hiába állapodtunk meg vele szóban hónapokkal korábban, Hannibal Mejbri sem szerepel itt a birminghami kölcsönzés miatt, és Alex Tellest sem veszem ide, mivel ő meg Sevillában toporog, viszont Ronaldo még papíron a játékosunkként utazott el, szóval ő még beszámít.
Nade tudjátok-e, hogy hány fős volt a legnagyobb, illetve a legkisebb kontingensünk?
A legkisebbet nem nehéz kitalálni: 1962-ben mindössze egyetlen játékosunk, Bobby Charlton ment vébére, ez a csúfság azonban csak egyszer esett meg a klubbal, ettől az esettől eltekintve legalább ketten mindig utaztak tőlünk, csak hogy ne kelljen mindig idegenekkel osztozni a szállodai szobákon.
Eleinte csak 2-3 fővel vitézkedtünk tehát, aztán később, ahogy elkezdtek profivá válni a ligák a szigeten, úgy szaporodott meg a United által delegáltak létszáma a skót, ír, északír, és walesi válogatottakkal.
Na de meddig kellett várni, amíg az első nem szigetekről származó játékos United kerettagként utazhatott vébére?
Elég sokáig, mivel a klubban egészen a hatvanas évekig nem volt példa arra, hogy egy játékosunk ne a brit szigetekről származott volna. Egy olasz bevándorló család fia, Carlo Sartori törte meg a “british only”-csendet, 1965-ben kötött profi szerződést a klubbal 17 évesen (miután korábban feltűnt az ifik közt), 55-ször lépett pályára a felnőtt csapatban, aztán 25 évesen hazaköltözött Itáliába, miután megunta a fish n’ chipset, meg a szar időt. Olasz válogatott azonban sosem lett belőle, mint ahogy senkiből, aki nem az olasz bajnokságban futballozott ekkoriban (egészen 1998-ig tartotta magát ez a trend az olasz válogatottban: ha nem otthon fociztál, nem mentél vébére. Az ezredforduló előtt kezdtek csak el kivételeket tenni olyan klasszisok kedvéért, mint mondjuk az Atleticoban vendégeskedő Christian Vieri).
Az első nem brit játékosok a 86-os tornára utaztak tőlünk először, egészen pontosan a dán keret tagjaiként, név szerint Jesper Olsen és John Sivebaek. Az északi duónak sem alakult jól a tornája, mindketten először utaztak vébére, a jó ízlést azonnal zárójelbe tették a mezükkel, Jesper Olsen ráadásul kapitális hibát vétett a spanyolok elleni csoportmeccsükön: egygólos dán vezetésnél egy labdát akart hazatenni a kapusuknak, azonban hazaadás helyett gólpassz lett belőle, a labdára könnyedén lecsapó keselyű, Butragueno simán egyenlített, Spanyolország végül 5-1-re kitömte Dániát, akiknél azóta is “olsenezés” (avagy ein rigtig Jesper Olsen) névre hallgatnak a bénán hazapasszolt labdák, de a köznyelv is átvette ezt a fordulatot (állítólag politikusok is használják ezt a kifejezést, mikor az ellenfelük épp lejáratja magát). Mellesleg Sivebaek volt Ferguson regnálásának legelső gólszerzője báj dö véj. Újabb fun fact, hogy ezen a tornán fordult elő először, hogy két United játékos egymás ellen lépett pályára, mikor egy Skócia-Dánia csoportmeccsen egymásnak feszült Gordon Strachan és a fentebb említett Jesper Olsen.

Aztán ahogy megemelték a vébé létszámát előbb 16-ról 24-re, aztán 24-ről 32-re, úgy nőtt egyre nagyobbra a Unitedet képviselők száma is. 2002-ben léptük meg a 10 fős határt, egyszerre képviselt minket Beckham, Scholes, Butt, Brown, Roy Keane, Silvestre, Barthez, Forlán, Fortune és Verón. Hollandia ráadásul nem is kvalifikálta magát a tornára, ha pedig mégis sikerült volna nekik… akkor is 10 főt számlált volna a United-kontingens, mivel ezt Írország kárára tették volna, úgyhogy Roy Keane neve van Nistelrooy-ra változott volna a listán.
Lehet, hogy jobban járt volna ezzel mindenki, mivel Roy Keane-t az írek szövetségi kapitánya, Mick McCarthy még a Saipanban tartott felkészülés alatt kivágta a csapatból. Roy konfliktusos személyiségét ismerjük, sosem érdekelte kivel szemben fogalmaz meg véleményt, az meg pláne nem, hogy milyet. Számtalanszor panaszkodott újságíróknak és riportereknek a szerinte profikhoz méltatlan körülmények miatt (például, hogy az ír szövetség notabilitásai mind első osztályon repültek, míg a játékosok csak business classon), aztán mikor McCarthy egy csapatmeetingen számon kérte Keane-t a kijelentéseiről, akkor Roy egy tízperces, káromkodásokkal vastagon teleszőtt tirádát intézett a kapitányhoz a csapattagok előtt, amiben hazugnak nevezte, majd hosszasan fejtegette, hogy mennyire nem tiszteli őt sem játékosként, sem managerként, végül odavágta neki azt is, hogy feldughatja a vébéjét a seggébe. McCarthy végül lakónikusan annyit mondott az eset után, hogy “hazaküldte” Roy Keane-t a keretből. Ezért Roy Keane 2002-es tagságát 0,5-nek tudom tekinteni, igaz a 94-es szereplése meg egy egészet ér, ott Keano még nem balhézott, ahogy a vele karöltve utazó Denis Irwin sem.

Nade melyik vébére utaztak el a legtöbben United játékosként?
Ha hinnénk, ha nem, pont statisztikailag a legszarabb szezonunk végén, 2014-ben, mikor is 13 játékost adtunk a tornára, név szerint Rooney, Welbeck, Smalling, Jones, Evra, van Persie, Nani, De Gea, Mata, Kagawa, Valencia, Fellaini és Januzaj is mind utaztak. Megint fun fact, hogy 8 különböző nemzetet képviseltek ők 13-an, mégsem lépett pályára egymás ellen senki: a spanyol-hollandon sem Mata, sem de Gea nem játszott (Robin felhőfejes, Blind ekkor még nem volt a játékosunk), a Franciaország-Ecuador meccsen meg Evra padozott (míg Valenciát pirossal azért kiszórták). Egészen idáig volt ez így, mert most jövök rá, hogy Pellistri is tagja az uruguayi válogatottnak (nem hinném, hogy kapna egy percet is, de ki tudja), szóval most 14-en utaztak tőlünk, seggem, na mindegy, már nem írom át ezt az egészet utólag.
Azonban apropó, United játékosok egymás ellen:
Mivel 16 éve történt, lehet hogy érdemes elmesélni a sztorit az újszülött zsiráfborjaknak is, aki meg figyelemmel követte már akkor is az eseményeket, az nyugodtan görgessen tovább.
2006-ban úgy tűnt, Anglia végre egyszer jól szerepel egy vébén és legalább a négy közé jut. A nyolcaddöntőben egy fiatalka Carrick diktálta a tempót Ecuador ellen (hogy aztán soha többet ne lépjen pályára nemzetközi tornán angol válogatottként), míg a meccset egy (már nem United játékos) Beckham szabadrúgás döntött el. A nyolc között azonban egy Ronaldoval súlyosbított Portugáliát dobott a gép az angolok útjába, ahol az angolok szokásos módon elbukták a menetrendszerinti büntetőpárbajukat, miután a 120 perc végén még mindig 0-0 volt az eredmény. A meccs során azonban Rooneyt pirossal szórták ki (Ronaldo heves reklamálása után), ami után az angol közvélemény Ronaldo vérét kívánta venni. Ronaldo már vissza sem akart térni Angliába, Ferguson a saját nyaralását félbeszakítva kereste fel őt személyesen, hogy meggyőzze az ellenkezőjéről (és leginkább arról, hogy van Nistelrooy távozása után a United támadójátéka körülötte fog forogni). A személyes nézeteltérést Rooney és Ronaldo elintézték egy sms-váltással, a média azonban erről mit sem tudva tovább keltette a háborús hangulatot, a csapattársak sem mind értesültek erről (Ferdinand még egy pár boxkesztyűt is vitt magával az első edzésre), de a vihar végül elült, Ronaldo és Rooney pedig együttes erővel tömte ki a Premier League mezőnyét, 3 év után újra bajnoki címhez segítve a Unitedet.

Az egy nemzet-egy torna-egy szereplés kategóriájában hatan is indulnak, Wales, Dél-Afrika, az USA, Japán, Ecuador és Svédország is csak egy főt vitt magával a Unitedből, és csak egyetlen tornára. A wales-i nem Giggs, a svéd pedig nem Larsson, a többieket könnyű kitalálni. Park Ji Sung azért nincs itt, mert ő két tornára is utazhatott (2006 és 2010). A wales-i kollégához segítek, ő nem fog menni fejből szerintem: 1958-ban Colin Webster léphetett pályára egyedül Wales színeiben United játékosként, Giggs sosem járt vébén tőlünk (és mások sem). A svéd gyerek pedig… Dobpergés…

Lindelöf.
Nem volt rossz tornája különben, a 8 között állította meg a svédeket Anglia, Lindelöf pedig oszlopos tagja volt végig a svéd retesznek, csak az első csoportmeccset hagyta ki egy betegség miatt.

A legkonzisztensebben (Anglián kívül persze) a francia válogatottat szolgáljuk ki: 2002-vel kezdve minden tornára vittek tőlünk játékost, ez zsinórban az ötödik ilyen alkalom. 2010-ben egyedül Evra húzhatott tőlünk kakasos mezt az ördögös fölé, de sok köszönet nem volt benne, Evra csapatkapitányként kellett, hogy óvónénit játsszon az óvodásként viselkedő csapattársak és a még kreténebb Raymond Domenech mellett, még egy csapattársak által fogalmazott petíciót is felolvastattak vele a sajtónak. Vereségek, sztrájk, Anelka hazaküldés.
Világbajnokká négyen váltak a United játékosaként két különböző tornán: 66-ban Charlton, Nobby Stiles és John Connelly, 2018-ban pedig Pogba tapogathatta az eredeti, illetve az újratervezett Jules Rimet trófeát, erre pedig most is jó esélyünk van, képviseli a klubot brazil, portugál, angol, francia, argentin és holland játékos is. Nagy blamák sorozata kéne hozzá, hogy ennek a tornának a végén ne bővüljön a klub tagjaként vébét nyerők névsora.
Már gyakorló világbajnokból is jutott pár a csapatba: Barthez, Blanc, Varane, Kleberson, Mata, Victor Valdes és Schweinsteiger is a vébéarannyal a bőröndben költözött át Manchesterbe.
Na, ennyi legyen elég egyelőre, így is eleget írtam összevissza mindenféle elképzelés nélkül, aki nézi nézi, aki nem nem, szabadságot és újabb világbajnoko(ka)t Manchesternek.

GGMU!