#10 – Az eltékozolt fiú

Június lévén jó szokásunkhoz híven ismét értékeljük a szezon legjobbjait, a vébéig hátralévő szűk két hétben ezúttal is azokat a játékosokra fókuszálunk, akiket kis szerkesztői közösségünk a csapat húzóembereinek tartottak a mögöttünk hagyott idényben. Minden kolléga megírta a saját kis tízes listáját, majd ezeket a virtuális voksokat a rendkívül kifinomult, ún. Bernie-módszerrel (valójában F1 pontszámítás) összesítettük, a szavazatszámlálás után pedig kialakult a szezon végi menetrend. Elsőnek a listára épphogy felkerült, egykori rekordigazolásunk szezonját nézzük meg tüzetesebben, hiszen a 10. helyen Paul Pogba végzett.

Ami jókora csalódás, nem csupán a rá költött irdatlan mennyiségű pénz miatt, hanem a tavaly ugyanezen listán megszerzett harmadik helye után is. Bizony, Pogesz nemhogy javított volna első szezonos teljesítményén, megtalálta volna helyét a csapatban, neadjisten vezéregyéniséggé nőtte volna ki magát, hanem épp ellenkezőleg: idén még az az előre elképzelhetetlennek tartott forgatókönyv is megvalósult, hogy franchise igazolásunkat Mourinho a szezon akkor éppen legfontosabb meccsére nem nevezte a kezdőbe. Hiányosságait továbbra is tapasztaljuk: védekezésben nem jeleskedik, sokszor lassítja a játékunkat, és továbbra is a kelleténél jóval többször veszíti el a labdát. Csakhogy ez a júniusi posztsorozat nem a szezon tíz legbénábbjáról szól, hanem a legjobban teljesítőkről, így koncentráljunk inkább az egyszer már eltékozolt fiú idényének pozitív pillanataira.

Akadt belőle bőven. Bár már távolinak tűnik a csapat augusztusi formája, a kis- és középcsapatok elleni mészárlásokból négynullákból Paul is alaposan kivette a részét. A West Ham ellen kapásból a csapat legjobbja volt, a Swansea ellen újra betalált, és a Leicester, valamint a Stoke ellen is jól nyomta. Talán ha nem sérül meg a Basel elleni BL-csoportmeccsen (csapatkapitányként, egy szerelési kísérlet közben), előrébb is kerülhetett volna a listánkon, de sajnos megsérült, és két hónapig nem is játszhatott. Novemberben góllal tért vissza, ezután szinte csak eltiltása miatt hagyott ki meccset – játszott a Ligakupában, az FA Kupában, és a szégyenteljes decemberi hadjáratunk alatt is. Akadtak ugyan fellángolásai (az Everton és a Stoke ellen), de február-márciusra elvesztette José bizalmát, és ezzel együtt kulcsember státuszát, így az utólag a szezon meccseinek bizonyuló Sevilla elleni párharc mindkét kezdő sípszavát a kispadról hallgathatta. Személy szerint neki is, és a klub számára is ez bizonyult a szezon mélypontjának, de nézzük meg inkább a legjobb meccseit, amikor valóban beteljesítette a sokak által vágyott vezér szerepét, és bizonyításra lelt, hogy Pogba nyomokban világsztárt tartalmazhat.

Mivel most már a második szezonban tapasztalhatjuk meg, hogy Pogbát két fős középpályán, amolyan double pivot-ban használni akkora baromság, mint Ferrarira tetőcsomagtartót szerelni, az Everton elleni januári bajnokin fellélegezhettünk, hogy erre talán José is rájött. Mourinho három fős középpályát nevezett a Goodison Parkba, Matic jobb oldalán Herrera, bal oldalán pedig Pogba kapott helyet, és a szélre való kimozgásokban francia fodrászati ikonunk jól tudta kamatoztatni a technikáját. Ideigazolása óta talán először emlékeztetett a Juvéban sztárrá fejlődő Pogeszre, ezt a mezzala szerepkört mintha rá szabták volna.

Remekül játszott még az Arsenal ellen is, és azt most tegyük félre, hogy DDG-nek még nála is sokkal többet köszönhetünk a 3-1-es siker miatt. Pogba valódi karmesterként vezényelte le a szinte tökéletes első fél óránkat, pöpec labdákat adott a társaknak, többek között az ezekből gólt szerző Valenciának és Lingardnak is, és ahogyan a harmadik gólunk előtt a földbe gyalázta Koscielny-t, az méltó megkoronázása volt addigi játékának. Sajnos azonban nem csak ezekről a megmozdulásairól maradt emlékezetes José első idegenbeli győzelme a top6 valamelyik tagja ellen, a Bellerin ellen elkövetett szigorú belépője miatti piros lapja ráadásul többmeccses eltiltást is ért az épp formába lendülő Pogbának.

A harmadik, és talán mindannyiunk számára a legkedvesebb emlék Pogba szezonjából a Manchester City elleni idegenbeli találkozó, ahol félidőben kettő-nullás szopóra álltunk, és 45 perc választott minket el attól, hogy személyesen élhessük át a shitty-drukkerek bajnoki ünneplését (khm, április elején). Hogy mégsem kellett örömködő bugyikékeket néznünk a lefújás után, azt leginkább a vezérbika szerepét felvállaló Pogbának köszönhetjük, aki két előretörése után két gyönyörű gólt szerzett, ezzel visszahozva a Unitedet a meccsbe. Meg kell említeni, itt is volt egy narancssárga szabálytalansága (Otamendinek rúgott utána), de talán épp ezek a durvaságot súroló megmozdulásai azok, illetve ezek hiánya, amiért sokszor alibizésnek nézzük az éppen nem jó játékát. Ha ez kell az igazi Pogba előcsalogatásához, akkor béreljünk fel valakit, aki legalább a rangadók előtt, vagy a szünetben felpofozza a franciát, hogy aztán amolyan Hulkként szétkapja az ellenfelet a mindenhol felbukkanó játékával.

Meg hát ilyenkor igazi vezérnek is tűnik a pályán, amire valljuk meg, szüksége is lenne a kissé arc nélküli csapatunknak. Jobb napjain Pogba valóban képes klasszis teljesítményre, de hogy ez a saját személyisége, vagy Mourinho pragmatizmusa miatt tör elő belőle igen ritkán, arra egyelőre nem kaphattunk választ. Talán egy jó világbajnokság hiányzik ahhoz, hogy Paul Labile Pogba ne csak elhiggye, hanem tudja is magáról, hogy ő lehet a modern középpályások etalonja. Az, akiért világrekord összegeket fizetnek ki, és az, aki a következő szezonban nem a tizedik helyet fogja elfoglalni listánkon, hanem újra a dobogón fog végezni. Mert ha valamit, azt még a Pogbát nem igazán kedvelők is elismerik, hogy a jelenlegi csapatból ő a kevés olyan játékos egyike, aki képes szemkápráztató dolgokra, és mi mohó szurkolók szeretnénk minél több ilyen spílert látni a klub színeiben.