A Newcastle elleni meccs előtti poszt nyomokban majd felvezetést is fog tartalmazni, túlnyomórészt azonban a csapat eddigi játékán történő merengés következik – a készítmény kiskorúak elől elzárva tartandó, tárolása csak napfénytől elzárt, hűvös helyen ajánlott.

Őszintén szólva értetlenül állok Mourinho terve előtt. Jól kivehető stílust nyomokban sem tartalmaz, az egyetlen visszatérő elem pedig, amit az eddig eltelt 7 bajnokin (és a komplett előző szezonban) lejátszatott a csapattal, nem hogy most, de már bő 10 évvel ezelőtt is elavultnak számított.
A játékunk olyan, mintha egy táblázat utolsó harmadában vegetáló kiscsapat paródiája lenne – elöl tornyosul a befejező csatárnak álcázott tank, akinek az egyetlen skillje a mérhetetlen nagyságú testi erő, amivel elsöpör mindent, ami az útjában áll, az akciók többsége pedig a neki felívelt labdákban való reménykedésben kimerül.
A befejező csatár játszatása egy wannabe bajnokaspiráns csapattól meglehetősen szürreálisan fest 2018-ban, mindjárt kifejtem miért.
Előbb azonban, aki emlékszik a csapat történetéből olyan időszakra, amikor szintén egy befejező csatár cirkált a támadósor közepén, az tegye fel a kezét.

Aki a fenti úriember nevét prüszkölte rá a monitorra, reggelinek szánt kukoricapehellyel teli szájjal, az nyert egy bundás kenyeret.
Nyilván csak az újszülött zsiráfborjaknak kell őt bemutatni, de azért nem árt megjegyezni gyorsan, hogy arról a van Nistelrooyról van szó, aki 2001 és 2006 között 219 meccsen 150 gólt rámolt a tehetetlen ellenfelek hálójába, góllövésének gyakoriságát pedig csak a „kib***ott durva” jelzővel tudjuk érzékeltetni, az angol kollégák ezt a sokkal szofisztikáltabb „alarming rate” kifejezéssel illették.

Első hallásra biztos mindenkiben fel is szakadt a nosztalgia savanyúcukrát tartalmazó nejlonszatyor, és párás tekintettel emlékeztek vissza egy-egy olyan jelenetre, amikor Beckham negyven méteres átadását Ruud egy érintéssel vette át, legalább két védővel a nyakán, majd hét méterről, erőből beverte a léc alá, a kapus füle mellett, aki eközben legfeljebb csak pislogni tudott.
Van Nistelrooy regnálására hajlamos az ember úgy tekinteni, mint a „régi szép időkre”, de nem árt feltenni a kérdést: vajon tényleg olyan szép idők voltak azok?
Válaszul pedig sajnos kénytelen leszek beletaposni a van Nistelrooy-legendába.
Ha csak az elhódított trófeákat számoljuk össze, elég szerény végeredményt kapunk, mindössze egy darab bajnoki cím, egy FA-kupa és egy Ligakupa-serleg került a vitrinbe az alatt az 5 szezon alatt, amivel talán kiegyeznénk ilyen ínséges idők közepette, de speciel egy bajnoki triplázás után ezt semmiképp sem lehetett sikerként elkönyvelni.
Van Nistelrooy érkezése alapjaiban formálta át a csapat játékát – és itt most ki kell fejtsem, hogyan.
A befejező csatár (mint a neve is sejteti) egy dologhoz ért igazán: egyetlen érintésből gólt szerezni a tizenhatoson belülről, bármilyen testrésszel, bármilyen szögből. Kiválóan érzi minden szituációban, hogy a védőknek milyen pozícióban, milyen testhelyzetben lesz a lehető legkellemetlenebb az őrzés, az elkövetett helyezkedési hibáikat pedig vészes gyakorisággal bünteti.
A probléma viszont ott kezdődik, amikor a labda nincs a boxon belül – ilyenkor ugyanis a befejező csatár azonnal nettó emberhátránnyá változik. Képtelen ugyanis bekapcsolódni a labdatartásba, nem képes kombinálni a többi támadóval, nem tud helyzetbe hozni másokat, a center posztján kívül pedig sehol nem állja meg a helyét (így nem tud részt venni a posztok cserélgetésében sem), ezért az akciók építése nagyon egysíkúvá válik és végül, de nem utolsósorban a labda visszaszerzésében sem tud segíteni.
Van tehát a csapatban egy játékos, aki a tizenhatoson kívül használhatatlan, az egész társaságot kiszámíthatóvá és fejnehézzé teszi – amire komplett szezonok mennek rá, ráadásul úgy, hogy a dolog nem is nagyon tűnik fel – elvégre a center 30+ gólos szezonokat hoz le mindeközben, ugyan ki merné kijelenteni, hogy ez gyenge teljesítmény? Nyilvánvalóan senki.
Ez a befejező csatár igazi rákfenéje: zseniálisan végzi a feladatát, sajnos azonban ez egy olyan feladat, ami felett egyszerűen eljárt az idő. Ebbe a gödörbe estünk bele abban a bizonyos 2001-től 2006-ig tartó periódusban is van Nistelrooy-jal.

A vele elképzelt játékot Ferguson ha nehezen is, de elvetette, Ruudnak pedig csak a méltatlan búcsú maradt. A 2004/05-ös szezon bajnoki feltámadását tulajdonképpen az ő sérülésének köszönhettük, novemberi kieséséig a hetedik helyen vergődött a csapat, majd nélküle hirtelen beindult a gépezet: a Giggs-Rooney-Ronaldo trió kombinációs játéka megszokásból tarolta el az ellenfeleket, 15 meccsből 12 győzelmet és 3 döntetlent produkálva, hogy aztán van Nistelrooy felépülése után ismét visszaessen a teljesítmény. A 2005/06-os szezon ligakupájának döntőjén Ruud pedig már egy percet sem kapott a Wigan ellen, akiket vélhetően ő is könnyen kitömött volna.

Mindezt azért írtam le ilyen hosszan bevezetésként, mert nagyrészt ezt csináljuk manapság Mourinhoval is. Lukaku tulajdonképpen egy van Nistelrooy-reprodukció, José pedig ugyanazzal a játékkal próbálkozik, ami már kicsit több, mint 10 évvel korábban elavult. Félreértés ne essék, én nem Lukakut kívánom ezzel kritizálni – elvégre nem ő felel a csapat játékáért. Ezt mindenképpen Mourinhotól szeretném számon kérni.

Felismerhető stílust nem tudnék meghatározni, kavarog benne minden, mint a tökös-mákos rétesben, a játékunk egyetlen visszatérő eleme pedig nem más, mint a fent említett befejező csatár erőltetése.
Ha netán egy kiesés elől menekülő csapat rajongója lennék, akkor semmi bajom nem lenne a mutatott játékkal – ez ugyanis oda való.
Huddersfield-, vagy Watford fanként könnyedén belátnám, hogy a játékosaink nem a legtechnikásabbak a szigeten, elfogadnám mentségként, hogy nincs más opció a támadások építésére, éppen ezért el is várnám, hogy a srácok cserébe dolgozzák ki a tüdejüket a meccseken, ne ismerjenek elveszett labdákat, és igenis a mi centerünk legyen a falu legnagyobb bikája.
Mi azonban nem a Huddersfield vagyunk. Nálunk nem lelkes középtávfutók, vagy kiszuperált atléták kergetik a labdát, hanem olyan srácok, akik adott esetben nyomás alatt is képesek megtartani azt, vagy netán végre tudnak hajtani egy épkézláb kényszerítőzést/háromszögelést az ellenfél térfelén is. Éppen ezért nem értem, hogy a folyékony, kombinatív játékra is képes támadósorba miért erőltet be José hétről hétre egy megkövült befejező csatárt, aláásva ezzel a komplett csapat játékát, megkötve vele a többi támadót is.
Ugyan még csak 7 meccs ment le a szezonból, ha a szerzett pontok száma nem lenne elég, akkor mutatnék még ezt-azt a Premier League statisztikáiból.

Elsőnek egy hosszú labdás statisztika (a beadások számát nem tartalmazza). Ez még önmagában nem mércéje a jó, vagy rossz játéknak, azonban feltűnő, hogy az átlagnál többször próbálkozunk akciók építése helyett fellőtt labdákkal, aminek a célpontja legtöbbször Lukaku (esetleg Fella). A bajnoki tabella előkelő helyeit elfoglaló csapatok valahol a táblázat legalján szerepelnek, mi pedig olyan illusztris társaságban forgunk hétről hétre, mint a Fulham, a Cardiff, vagy a Brighton. Még szódával elmenne ez is, ha tudnánk mit kezdeni ezekkel a labdákkal.

A képen a megvívott fejpárbajok láthatóak, Lukakut kiemeltem. A képről kiderül, hogy Romelu eddig 38 fejeshez ment fel, ebből pedig mindössze 17 párbajt nyert meg, míg 21-et elvesztett – ez 45%-os arány, ami egy ekkora toronytól legalábbis aggasztó. Csak összehasonlításképpen néztem utána a csapat többi tagjának az állandó fejpárbajozók közül: Fellaini 47-ből 32-t nyert (68%), Smalling 36/22 (61%), Luke Shaw 20/11 (55%) , Matic 6/4 (67%), de még Lindelöf is 19/11 (58%). Lukaku tehát házon belül is lefelé lóg ki a listán (nyilván az olyan pöttömöket, mint Mata, vagy Herrera, nem soroltam ide, nekik nem az a dolguk, hogy fejpárbajokat nyerjenek a 170 centijükkel, Rashford és Martial pedig ketten együtt összesen nem tudnak 10 párbajt sem felmutatni, nyilván nem ők az elsődleges célpontok). Kicsit jobban szétnézve a ligában is aggasztó a helyzet, például soros ellenfelünk, a kieső helyek egyikén pöcsörésző Newcastle Joselu-jának teljesítménye eddig 59/30 (51%), a Huddersfieldben Steve Mounie eddig 89/50 (56%), míg a Fulhamben például Aleksandar Mitrovic 58/32 (55%), őket mind hasraütésre néztem meg. Rövidre fogva tehát az így elindított akcióink több mint fele a felívelt labda után azonnal el is hal. Ennek következtében a támadóharmadba is borzasztó ritkán keveredünk el, talán nem is sejtenétek, mennyire, de a következő kép erről is árulkodik.

A képen a védőharmadban – semleges zónában – támadóharmadban töltött idő látható, százalékos arányra lefordítva. A támadóharmadban töltött időt sorrendbe téve azt kapjuk, hogy mindössze a siralmasnak számító 15. helyen szerénykedünk, azaz bántóan ritkán tudjuk csak nyomás alá helyezni az ellenfél védelmét. Az élen e tekintetben természetesen a City és a Chelsea áll, az igazán vicces tény pedig a Watford helyezése – még ők is 5%-kal tovább tartózkodnak ott, mint mi, elsősorban azért, mert míg nálunk néha-néha előfordul földön vezetett akció, addig náluk ilyen nincs – ők egy megszerzett labdát azonnal emelnek is át az ellenfél térfelére. Az esetek nem túlnyomó, de jelentős részében baszd előre focit játszunk tehát – és még azt is rosszul.

Ezek miatt állok tehát értetlenül Mourinho terve előtt. Az egésznek jelenleg se íze, se bűze és ha valaki megkérdezné, hogy milyen futballt játszik jelenleg a Manchester United, elég nagy bajban lennék, mert nem tudnám egyértelműen meghatározni. Ez azonban a kisebbik baj. A legnagyobb probléma az, hogy valószínű maguk a játékosok sem tudják.
A magam részéről én ennek tudom be többek között Pogba kifakadását a Wolves-meccs után (ami vélhetően nem csak a saját, hanem a fél öltöző véleményét takarta). Ez történik ugyanis, ha nincs egy jól meghatározott alapjáték és hétről hétre, ad-hoc módon változik a haditerv. Félreértés ne essék, az sosem árt, ha az ember mindig kicsit igazodik az ellenfélhez, na de minden héten gyökeresen mást játszani már nem egészséges. Nehéz úgy elvárni a játékosoktól minden fordulóban a konzisztens jó teljesítményt, hogy az első héten presszingelünk, a másodikon labdát tartunk, a harmadikon kontrázunk, a negyediken ívelgetünk, az ötödiken négy védővel játszunk, a hatodikon hárommal, mindezt jól megspékelve idegen poszton játszó játékosokkal (lásd pl. a Tottenham ellen Herrerát, vagy most a West Ham ellen McTominay-t). Ilyen körülmények mellett lehetetlen kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani. Én elsősorban itt látom a hullámzó teljesítmények okait – valószínű Pogba kiegyensúlyozatlanságát is ez okozhatja.

A korábbi bejegyzések alatt sok kommenttel találkoztam, amiben leírtátok, hogy a jelenlegi keretből kiknek kéne mennie. Én azonban azt mondanám, hogy előbb tegyék rendbe a csapat játékát, határozzanak meg egy jól leírható stílust, oktassák le azt, majd alkalmazzák hétről hétre következetesen, aki pedig ezek után továbbra is hullámzó/közepes/szar játékot nyújt, annak az eladásáról el lehet gondolkodni.

Ja, jut eszembe, egyébként jön itt egy újabb bajnoki forduló, a Newcastle látogat majd az Old Traffordra 18:30-kor. A Szarkák eddig győzelem nélkül vegetálnak a kieső helyek egyikén, eddig mindössze négy darab lőtt góllal, úgyhogy a támadósoruk hál Istennek impotensebb, mint egy bencés szerzetesrend szenyorjai. Egyedül a védelmük érdemel némi dicséretet, eddig kettővel kevesebb találatot nyeltek be, mint mi.
Hogy milyen lesz a játékunk ellenük? A jó ég tudja. Mindenki vegyen magához némi érzéstelenítést, aztán szórakozzon jól, a meccs után pedig kellemes olvasgatást a „we have to move on” kezdetű nyilatkozatokhoz. Faszom.