Groundhog Day – EPL, 9. forduló

A nemzetközi szünet alatt átfagyott öltözőkbe ma délután kicsit langyosabb hangulat fog költözni, történik majd mindez a jelenleg hármas holtversenyben éllovas Chelsea otthonában. Egyébként kezd kicsit emelkedni a blog tartályában a taktikai elemzések szintje, de majd ígérem, hogy ezután hagyom szóhoz jutni a többieket is.

Annyi bejegyzés és videó született már a Man Utd játékáról, hogy gondoltam ezúttal ideje lenne végre egy olyan beharangnak is, ahol az ellenfél játéka kerül vágódeszkára.

Ha nem nézhettem volna utána Sarri múltjának Wikipédián, a Chelsea játékának képéből azt tippeltem volna, hogy Sarri alighanem egy újabb lelkes Marcelo Bielsa-tanítvány. A játéka hordoz tulajdonképpen mindent, amit a már kissé őszülő argentin mester gondol a futballról, és talán Sarri közvetlenül sosem cserélt eszmét Bielsával, de hogy tanult tőle, az hétszentség. Az ellenfelek számára igen kellemetlen játékból pedig egyszer már mi is kaptunk ízelítőt, akinek netán volt szerencséje a 2012-es Bilbao ellen vívott EL-párharcnak, az valami hasonlóra számítson, ez a szombati meccs ugyanis annak lesz a két sebességi fokozattal durvább változata.

A Chelsea ugyanis jelenleg az angol bajnokság egyik legintenzívebb (ha nem a legintenzívebb) letámadását produkáló csapat, az egyedüli kihívójuk e téren természetesen a (hárdkór Bielsa-tanítvány) Guardiola által polírozott Manchester City. Sarri mindenekelőtt az ellenfél megfojtásában hisz, ennek az eszköze pedig a presszing, ami eddig kíméletlenül szedi az áldozatait, 8 meccsből két döntetlen mellett eddig hibátlan mérleget eredményezve, legyűrve többek közt az Arsenalt, illetve a jelenleg kutyakemény Bournemouth-t.
A presszing pedig nagyon komoly fegyver tud lenni, ha jól kivitelezik, Sarri alakulata pedig kifogástalanul teszi ezt. Az ellenfél hátsó alakzatát letámadni ugyan nagyon energiaigényes (mint azt korábban már írtam, meccsenként 35-40 percig lehet csak legfeljebb fenntartani), azonban nagyon kifizetődő. Egyrészt egy esetleges labdaszerzés esetén a támadók előtt szinte azonnal komoly helyzetek adódnak, mivel a labdához már az ellenfél térfelén hozzá tudnak jutni, így nem nekik kell azt oda eljuttatni, megspórolva ezzel a hátulról építkezős játék számtalan hibalehetőségét és időigényét. Másrészt pedig folyamatosan szűrik vele az ellenfél akcióit is, a letámadott ellenfél az esetek többségében azért is vért hugyozik, hogy egyáltalán a felezővonalon átjusson, nem hogy a támadóharmadba betegye a lábát. Tulajdonképpen a letámadás az egyik legjobb mód a védekezésre, pláne akkor, ha az ember csapatában olyan játékosok alkotják a védelem tengelyét, mint például David Luiz, aki középhátvéd létére lehet, hogy kiválóan bánik a labdával, zseniálisak a hosszú, lőtt átadásai, és príma szabadrúgásai vannak, de nem éppen ő a legélesebb kés a fiókban, ha védekezésről van szó (amire adott esetben hazai rendezésű világbajnokság elődöntője is csúnyán rámegy).

Mindezek mellett Sarri csapata kíméletlenül összeszűkíti az ellenfél számára rendelkezésre álló teret, mivel a védelem is kiveszi a részét a melóból. Ha a támadósor és a középpálya megkezdi a presszinget, a védelem is automatikusan fellép velük, amivel tulajdonképpen zsebkendőnyire szűkítik össze az aktív játékteret, ahol értelemszerűen borzasztó nehéz kibontakoznia bármiféle kombinációs játéknak.

Nézzétek például a fenti képet, itt pontosan látszik amiről feljebb írtam. A Chelsea vonalai között vajmi kevés hely van, tulajdonképpen lehetetlen bepasszírozni a labdát a védelmük és a középpályájuk közé úgy, hogy azzal az ellenfél támadói bármit is kezdeni tudjanak. Középhátvédtől középcsatárig mindössze 20-25 méter között lehet a távolság, az ellenfélnek pedig mindössze két reális opciója lehet: kitenni a labdát a szélre, és versenyt futni Alonsóval, vagy Azpilicuetával (sok sikert kívánok hozzá, a liga leggyorsabb szélső védőinek tagjairól van szó), illetve meg lehet próbálni átlőni az embertelen tömeget – ilyenkor pedig jön a kíméletlenül precíz lescsapda.

A védelmi vonalukon tehát átjutni ugyan nem lehetetlen – mindössze baromi nehéz. Öt gólt kaptak csak eddig Sarri legényei a 8 meccs során, ami a harmadik legjobb mérleg jelenleg a bajnokságban, egyedül a Liverpool és a City előz, 3-3 kapott találattal. Ezt nagyrészt köszönhetik annak az N’Golo Kanténak, aki 27 éves korára elég komoly eredményeknek volt az egyik legfontosabb alapköve. Gyakorlatilag egymaga képes ellátni két védekező középpályás melóját egy személyben, akkora területeket bejátszva, amekkorát talán csak maga Gattuso tudott (és ő is csak a fénykorában). Ennek vette komoly hasznát egy-egy bajnoki cím erejéig a Leicester és a Chelsea, valamint a vébégyőztes francia válogatott – úgy néz ki, hogy a siker kulcsa még mindig egy jól takarító védekező középpályás – a szakmának pedig jelenleg Kante a csúcsa.

A Chelsea azonban nem csak pankrációt tud rendezni a gyepen, ha alapvetően reaktív ellenféllel találják szembe magukat, akkor előbújik a kalapból a labdatartásra és kombinációra épülő játékuk. A tempót az eddig igen meggyőzően hegedülő Jorginho diktálja, aki eddig a bajnokikon 90 percre vetítve 106 passzt átlagol meccsenként, 91%-os hatékonysággal. A passzok statisztikái ugyan sosem fedik a teljes valóságot, önmagában a sikeres passzok aránya még nem kulcs a sikerhez, elsősorban a támadók kiszolgálása az igazán lényeges feladat, amiből szintén ötösre vizsgázik eddig a talján kölök: meccsenként legalább egy kulcspasszt kioszt a többieknek, passzainak jelentős százaléka pedig előrefelé mutat, szemléltetésképpen: a szezonnyitón a Huddersfield ellen 46 passz mutatott előre, és csak 19 hátra, a West Ham ellen ugyanez az arány 124-55, a Southampton ellen pedig 62-28.
A támadók meg köszönik szépen és élnek a minőségi kiszolgálással, 18 találattal szintén harmadik helyet foglal el a Chelsea a lőtt gólok tekintetében, itt megint csak a City (21) előz, valamint a szintén edzői vérátömlesztésen átesett Arsenal (19).
A futószalagon szállított gólok kulcsa pedig a változatos lehetőségekben rejlik. A támadósorban egyszerre kap helyet Hazard direkt játéka (a kíméletlen sebesség, valamint a védőkkel szemben kiválóan vívott 1v1 párharcok), valamint Morata sokoldalúsága, aki szintén zseniálisan mozog védőkkel a nyakán, illetve kiválóan lép vissza a labda felé, hogy összekötő kapocsként szolgáljon, és okosan hozza helyzetbe a társakat, avagy nyit nekik üres tereket. Mellettük helyet kap még az a Willian, aki a pálya mindkét szélén bevethető, és eszméletlen jó beadásai vannak, valamint szintén egy született cselgép. Szorosabb bandatag még az a Pedro, aki ugyan már nem egy mai versenyló, de nagyon jól használja ki a Morata által nyitott üres folyosókat, három gólt felmutatva idáig, és végül, de nem utolsó sorban ott van velük Giroud is, ha netán szükség lenne a kíméletlen befejezésekre, vagy ha akarnak egy stabil célpontot Willian beadásainak.

Konklúzióként nem tudok mást mondani, mint hogy ez a Chelsea jelenleg kib***ottul éles. Az ellenfelek védelmeit olyan sokféleképpen tudják feltörni, hogy megszámolni is nehéz: ha az áldozat beáll a saját térfelére védekezni, akkor jön Morata és szétrángatja a védelmet az elmozgásaival. Ha az ellenfél a saját tizenhatosán bekkel, akkor jön Willian a beadásaival, és Oliver Giroud a befejezéseivel, ha pedig az ellenfél feltolja a védelmét 45 méterre a kapujától, akkor jön Hazard és lefutja őket úgy, hogy egész meccsen csak a hátát nézik. Ha pedig ez még nem lenne elég, akkor a védelem szélén még mindig ott van Alonso és Azpilicueta, akik labdakezelésben és sebességben kifogástalanok, a felfutásaikkal pedig csak tovább nehezítik az ellenfelek amúgy is nyomorúságos életét. Sajnos a múló idő sincs az oldalunkon, a szezon elején még küzdött Sarri legénysége a néhol döcögős játékkal, a legelső meccseken például a City és az Arsenal is 2-2 góllal büntette a presszing alatt slamposan helyezkedő védelmet, ez a probléma azonban megszűnni látszik a bajnokság előrehaladtával – nem úgy nálunk, ahol még az előző fordulóban is sikerült szűk negyed óra alatt két gólt benyelni a sereghajtótól pont ugyanebből az okból (védelem előtt tátongó szakadékok) kifolyólag. A Chelsea ezt a szerkezeti hiányosságot az első néhány meccs alatt képes volt orvosolni, nekünk, úgy néz ki, fél szezon, és egy komplett felkészülési időszak is kevés hozzá.

Fájdalom leírni, de jelenleg csak ezt a Chelsea-t tudom tekinteni a City egyetlen kihívójának, mivel évek óta nem látott változatosságot produkálnak, ami nem mellesleg baromi jól működik is a gyakorlatban. Mi ettől per pillanat fényévekre vagyunk.
Hogy a meccsen mi fog történni, azt sajnos előre nyilván nem tudhatjuk. A játékuk talán egyetlen gyenge pontját (furcsamód) szintén a letámadásuk jelenti: a presszingnél fellépő védelem ugyanis hatalmas szakadékokat (néha egy teljes üres térfelet) hagy maga mögött, amit akár ki is lehetne használni. A mi végtelenül egysíkú játékunk pedig itt tud majd igazán hasznos lenni egyedül: kelleni fog ugyanis egy nagy torony, akihez ki lehet emelni a fokozódó nyomás miatt nehezen megjátszható labdákat (Lukaku), valamint kelleni fog legalább két szélvész (Rashford és Martial, adott esetben Lingard), akik bestartolnak majd a nekik lefejelt labdákkal a védelem mögé. A játék képe azt hiszem mindenféleképpen élvezetes lesz, egymást sűrűn követő helyzetekkel mindkét kapu előtt.

Viszont továbbra is csak mértéktelen alkoholfogyasztást tudok javasolni mellé.