Az első hétközi fordulóval hivatalosan is elkezdődött az ünnepi hajtás, a versenynaptár úgy összesűrűsödött mint az erkélyen hagyott másnapos babgulyás, ezért mi is racionalizáljuk az erőforrásainkat, és a heti két meccsünket egy posztban vezetjük fel. 3 nap alatt két United lesz a Manchester United ellenfele: a Sheffield United ellen játszunk csütörtökön, vasárnap este pedig a Leeds United lesz az ellenfelünk (akik egy másik Unitedet, a Newcastle-t verték szerdán). Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani az angol tévétársaságoknak, hogy szoktatnak minket a tavaszi EL-menetrendhez (Real Szoci, ehh…) a csütörtöki zárómeccsnek kiagyalt időponttal. Egyébként is lassan határidőnapló kell ahhoz, hogy ne mulasszuk el egy meccsünket se, hiszen a következő hetek programja alapján sikeresen tesztelhetjük, hogy a csapat mellett mi is bírjuk-e a csütörtök-vasárnap-szerda-szombat-kedd-péntek ritmust.

Nem véletlenül emeltük ki a kissé túlzsúfolt meccsnaptár szerepét, hiszen ugyan a manchesteri derbi utáni négy nap pihi jól jöhetett a határaikat feszegető kulcsjátékosainknak, a bajnokság két legagresszívebben presszingelő csapatát három napon belül letudni viszont komoly kihívás. Bizony, bármennyire is furcsán hangzik, két következő alsóházi ellenfelünk labda nélküli játékára még Klopp(ó) is kiverné csettintene, meccsenként 165 (Leeds) illetve 159 (SUFC) alkalommal támadják meg a labdát megkapó, birtokló vagy továbbító ellenfelet, náluk többször ezt senki nem teszi a ligában. Ráadásul ezt főleg a pálya középső harmadában hajtják végre, avagy 2*90 percnyi középpályás zúzda vár csapatunkra, amelynek valószínűleg lesznek áldozatai sérülések vagy eltiltás képében (bár utóbbinál csak a 3-3 sárgás Fred és Maguire veszélyeztetettek valamennyire, de a ma esti meccset pl. Michael Oliver vezeti, szóval sosem lehet tudni).

Úgy kellett tehát ez a dupla unitedes hét nekünk, mint egy csöcs a hátunk közepére, de ha már így alakult, Solskjaernak ki kell eszelnie valami mestertervet, hogy 6 pontot szerezzünk a két meccsen. Mert az bizony létfontosságú lenne (na jó, legalább 4 pont lenne az) a bajnokság további alakulása szempontjából. Az első fordulóból elhalasztott Burnley-meccs miatt általában teljesen random hogy éppen hányadik helyen állunk, most éppen kilencedikek vagyunk, de csupán 5 pontra vagyunk a két meccsel többet játszó második helyezett Spursnél, szóval két győzelemmel még akár az első három meccs után elképzelhetetlen title race is szóba kerülhetne, hogy legyen extra motiváció a pont egy hónap múlva esedékes Pool – Unitedre. Rotálni tehát nem pont most kéne, sokkal inkább kiegyeznénk a magabiztos előny utáni pihentetős cserékkel, de eddig ez a szezonunk pont nem erről szólt.

Ellenfeleink pozíciója alapján akár még optimisták is lehetnénk, hiszen a Sheffield United ebben a szezonban még nyeretlen, 12 bajnokin 1 pontot szereztek és mindössze öt gólt lőttek (abból kettő tizi). A tabellán elfoglalt méltó helyezésük mellett tökutolsók még a lövések, illetve a kaput eltaláló lövések számában is, plusz náluk van átlagban legkevesebbet a labda. Totálisan kiesőjelölt forma, ennél rosszabbul csak egyetlen csapat kezdett az angol első osztály történetében (khm, egy meg nem nevezett másik United, még 1930-ban), szinte biztos hogy a Sheffield United a second season syndrome legsúlyosabb eddig regisztrált tüneteit mutatva száll vissza a másodosztályba. Hogy a tavalyi szárnyalás, vagy a mostani mélyrepülés Chris Wilder csapatának igazi arca, az tulajdonképpen mindegy is, mert még ha az igazság valahol a kettő között leledzik, a gaffert akkor is sokkal inkább tudjuk elképzelni egy hideg, esős hétköznap Stoke-on-Trentben, vagy mondjuk egy körforgalom felújításánál High-Wycombe-ban, melósainak ordítozva.

Hogy a ma esti meccset mégsem vehetjük félvállról (max. annyira mint Rambo a páncélöklöt), azt egyrészt igazolja ennek a furcsa szezonnak egyre jobban kibontakozó whathefuck jellege: pár napja a szintén kiesőjelölt Fulham ellen nagy nehezen, egy sorfalas-kezezős büntetővel szerzett 1 pontot a csudálatos Liverpool, de említhetnénk akár a Bilicstől megváló West Bromot is, akik a City – Chelsea kettőssel ikszeltek, a Spurstől és tőlünk meg csupán 1-0-ra kaptak ki. Ha feldobjuk a közhelyszótárat, az leesés után a 2020-21-es szezonban a nincs lefutott meccs cikkelynél nyílik ki, ráadásul tavaly egyszer már majdnem megjártuk a Sheffield United ellen. Nyilván külön emlékeztető nélkül is mindenkinek rémlik a tavalyi sheffieldi 3-3, ahol alig 10 perc alatt jöttünk vissza egy már elveszített meccsbe, hogy a végén Wilderék a másfeledik szabálytalan góljukkal végül kiegyenlítsenek. Na az ilyet kéne ma elkerülni, az első félidőben lerendezni a meccset, aztán hagyni hogy később már ők is inkább a hétvégi kiesési rangadójukra koncentráljanak a Brighton ellen. Ne feledjük, ez már nem a tavalyi bravúros újonccsapat, még ha 90%-ban meg is egyezik az alapanyag. Akik egy éve még újnak ható de autentikus heavy metállal tűntek fel és majdnem elnyerték a kritikusok díját (Wilder mint Év Menedzsere kampány, hehe), azokról idénre kiderült hogy csak egy egyslágeres trash banda, akik koncert végén összetörik a hangszereket, a közönség meg megdobálja őket söröskorsókkal mert olyan szarok voltak. Európai turné helyett meg mennek a helyi pubba, mondjuk Huddersfieldbe.

Ha a kedvező előjelek ellenére mégis győzelmet aratnánk ma, vasárnap egy eggyel nehezebb yorkshire-i United vár ránk. Hurrá, végre visszajutott a Leeds! – örömködtek a semleges szurkolók (van olyan amúgy? ha szurkol akkor nem semleges), és hát ez valóban nagy teljesítmény, hogy tizeniksz év után sikerült visszakászálódniuk a PL-be, hát köszi, őszintén szólva meglennénk egy újabb ősi rivális nélkül, van már elég így is. Ha már rivális, a múlt heti manchesteri derbihez hasonlóan ennek a meccsnek is jót tenne legalább pár ezer néző, de hát a 76 ezer férőhelyes Old Traffordon nem lehet minden harmincnyolcadik székre leültetni egy szurkolót, közben meg ugye látjuk az egymás nyakába ugráló örömködést az Anfielden, de erről a fair playről majd inkább máskor.

A Leeds jelenlegi edzője például éppen fair play díjas. Na nem azért, mert szezonvégi leolvadásainak köszönhetően helyzetbe hoz más csapatokat is, hanem rendes díjat kapott, méghozzá tavaly, a csapattal együtt ezért. A hatvanas évek Don Revie vezette dirty Leeds csapatától a BL-elődöntős kiesést türhőséggel viselő O’Leary-féle alakulaton át hosszú az út a fair play díjas, futballfilozófus multikulti Leedsig: Brian Clough 44 napos menedzsersége, az utolsó még nem PL-t jelentő bajnoki cím, 16 év távolmaradás az első osztálytól, League One, adócsaló olasz klubtulajdonos, ezekben majd talán egy tavaszi whoareya keretei között mélyebben elmerülünk.

Mint ahogyan a Leeds argentin sztáredzője, Marcelo Bielsa is talán külön posztot érdemelne. Eleve a sztáredző mivolta is erősen megkérdőjelezhető, hiszen sem az általa alkalmazott 3-3-1-3 formáció nem lett világverő csapat alapja, sem ő maga nem lett trófeahalmozó. 30 éves menedzseri pályafutása alatt két argentin bajnoki címet (még az előző évezredben) és egy olimpiai győzelmet sikerült szereznie, és akadt pár elveszített döntője is. Leginkább szövetségi kapitányként ismerhettük meg őt, hiszen míg Chile és Argentína padján összesen 10 évet töltött el, addig klubszinten a legtöbb meccse épp jelenlegi csapatával van – ellenünk a 115. leedsi bajnokijára készül. Kicsit olyan ő, mint a modern foci uhrinbenedkje, vagy Korda Gyuri bácsi a retró színpadon a szigeten. Aranyos ahogy gubbaszt a pálya mellett a kis diszperzites vödrén 45 percig mint családapa a reggeli kávé után a wc-n a vasárnapi ebéddel küzdve, de komoly eredményei sosem voltak és valószínűleg már nem is lesznek. Pochettinotól Guardioláig sok menedzser magasztalta már a tudását és felkészültségét, állítólag valóvilág tévé helyett is meccseket néz felvételről, de azért egy több országban megfordult és elismert szakembertől elvárnánk, hogy két és fél év leedsi élet után mondjuk angolul nyilatkozzon, mert nem sokat fejlődött az első Champo-meccse utáni vicces interjúja óta.

Fogalmunk sincsen, mi játszódhat le félidőben a Leeds öltözőjében ilyen körülmények között, de az biztos hogy Bielsa játékosaival jobban megérteti magát, mint a médiával. A megalkuvást nem ismerő, gyors és erős csapatjátékot szinte mindenhol képes volt a helyi viszonyokra alkalmazni, így lett ő a leedsi messiás, aki 16 év posvány után visszavezette a csapatot a legjobbak közé. Ahol egyelőre csak a már említett semleges szurkolók tetszését nyerhette el, hiszen a nagy rohanással egybekötött, néha talán naivnak tűnő támadófoci rengeteg kapott góllal párosul, a 24 beszedett találatnál csak a kiesés ellen küzdő West Brom kapott többet. Jó esély van rá tehát, hogy Rashfordék is egynél többször fognak beköszönni, és bár akár meg is ijedhetnénk a Newcastle 5-2-es megverésétől, a Leeds még nálunk is hullámzóbb teljesítményt nyújt, nem nyertek még kétszer zsinórban ebben a bajnoki szezonban. Az biztos, hogy unatkozni nem fogunk, hiszen a már említett presszing mellett a kapuralövésekben is az élmezőnyben található Bielsa csapata, csak a Liverpool próbálkozik többet náluk, de ellenük is sokat lőhetnek az ellenfelek, abban a mutatóban csak kiesés közeli csapatoknak rosszabb a statisztikájuk.

Két United tehát, 3 napon belül, két teljesen más játékfelfogású csapat, de hasonló intenzitás. Nagy erőfelmérő lesz szó szerint és átvitt értelemben is, hiszen ha bírjuk szusszal a két meccset és sikerülne 6 pontot szereznünk, akkor valóban lehet esélyünk a dobogóra és 2020 minden viszontagsága ellenére még akár jól is zárulhat. A meccsek tempója miatt felmerülhet a kérdés, hogy érdemes lenne-e rotálni a kulcsjátékosokat, hát szerintem nem, arra ott lesz jövő héten az Everton a libakupában, ezen a két meccsen meg nyomatni az épp elérhető, formációtól függő legjobb kezdő tizenegyet és megmutatni hogy csak egy United van.