Tartozom egy kisebb vallomással: tavaly nyár óta a tulajdonomat képzi egy Liverpool történetét 10 meccsben feldolgozó Jonathan Wilson-kötet. (Nem, nem arra használom, állítólag a nyomdafestéknek nagyon csípős érzése van). Ahogy a kínaiak bölcselete is tartja: „ismerd meg ellenséged és ismerd meg önmagad, száz csatában sem találsz majd legyőzőre.”

Sajnos nem ragadott meg eléggé a történet, leginkább unalmas estéken ostorozom magam vele, a harmadik meccsnél pedig még nem jutottam előrébb (ellopta a szívem a The Names Heard Long Ago, amit nem tudok elég vehemensen ajánlani helyette mindenkinek, a poolos könyvet meg majd magamra vállalom, valakinek ezt is el kell végeznie ugyebár).
Az mindenesetre kiderül a könyvből, hogy a Liverpool, mint csapat, a nagy történelmi sikereit elsősorban Liverpool, mint város kulturális és gazdasági hátteréből eredezteti. A város a hatvanas években az ipar terén is pont annyira volt szerteágazó, mint az eszmék és az ideológiák terén, elsősorban pedig a fiatalságtól pezsgett az élet. A háború ideje alatt született nemzedék ideje volt ez, amelyik megszülte a liverpooli költőket, a Beatles-t, és később a labdarúgóklub sikereit is.
A virágzó-pezsgő élet pedig amilyen meredek emelkedőn kapaszkodott felfelé 20-25 évig, pont olyan mély zuhanásba kezdett a hetvenes években (ahogy egyébként ez minden nagyobb iparvárossal megtörtént Angliában).

Valamikor a háború után azon a véleményen voltak a közgazdászok, hogy az infláció és a munkanélküliség között fordított a párhuzam, ezért az infláció tolerálható (sőt, szükséges is): az egyre nagyobb keresletnek köszönhetően egyre feljebb kúszik az elérhető termékek és szolgáltatások ára, ami majd ösztönzi a vállalatokat, hogy terjeszkedjenek és még több munkavállalót foglalkoztassanak, ami pedig további igényeket fog eredményezni.
És kész, világháború utáni krízis solved.
A 70-es években azonban egy stagflációs állapot köszöntött be (találjon már erre valaki egy megfelelő magyar kifejezést légyszi), azaz az árak úgy szöktek az egekbe, hogy közben a növekedés meglehetősen lassú tempóban folyt csak. És hát ugye a közgazdászokkal nem egészen ez volt megbeszélve.
A háború után gyorsan burjánzó gazdaság után hamar a munkanélküliség statisztikái kezdtek az egekbe szökni, a nyolcvanas évek közepén már a 20%-ot is elérte ez a mutató. Sorra zártak be a gyárak, a lakosság egyre nagyobb hányada fordult kábítószerekhez, a bűnözés arányai is felszöktek, mindennapossá váltak a tüntetések, a rendőrségnek pedig Liverpoolban kellett története során először könnygázt használnia tömegoszlatásra (amire egyébként egy manchesteri győzelem is jól szolgálhatna, wehehöhö, csak hát nincs kit oszlatni).

És a Liverpool csapata ilyen körülmények között érte el a legnagyobb sikereit.

A lényeg hát, hogy ezek a *szabadon beiktatható becsmérlő jelző*-k a lejtőn lefelé kezdték el igazán otthonosan érezni magukat, és ennek a város életét tönkretevő lejtőnek a legalján is képesek voltak sikereket elérni – amíg pedig jólét van, addig úgy néz ki, hogy csak a dalolászás megy.

Manchesterben pedig ennél talán egy jottányival konzervatívabb az emberek hozzáállása az élethez. Szintén iparvárosról beszélünk, de a kulturális élet kevésbé pezsgett (nincsenek a város történetében legendássá vált fiúbandák, akik világmegváltó eszmék zászlóit tűzték volna ki zászlórúdjukra). Amíg Liverpoolban némi cigipapírba tekert fű füstje fogadta a látogatókat, addig Manchesterben a gyárkémények sűrű, sötét füstoszlopai köszöntötték az embert. Arrafelé a boldogulás egyetlen útja a munka, a még több munka, és a még több (és még keményebb munka). Ennek pedig mindig a skótok voltak (és úgy néz ki, lesznek is) a koronázott királyai – a United két legendás manageréből mindkettő onnét származik (ahogy Bill Shankly és Kenny Dalglish is báj dö véj), ami aligha lehet véletlen.

Liverpoolban kicsit nyitottabb hát a közeg a mindenféle furcsa újításra: az öbölhöz közelebb elismerően csettintenek a magasra tolt védelemre, a lescsapdára és a presszingre, ám az öböltől távolabb kétkedő tekintetek fogadják ugyanezt. Manchesterben az évszázados tradíció alatt bejáratott út az egyetlen: szerezd meg a labdát, tömd meg vele a szélsőket, aztán szolgáld ki a centert. És nyerj.
Talán a kikötővárosokat a dokkoknál beáramló újdonságok (emberek, kultúrák, ruhák, ételek, tárgyak, eszközök, és némi diszkrét halszag) teszik sokkal befogadóbbá, mint a kontinensek belsején székelő településeket, akiket sokkal kevesebb idegen behatás ér.
(Hozzá kell tennem persze, hogy mindez csak egy fogalmatlan karosszékblogger elmélkedése és számára összefüggőnek tűnő magyarázata, akinek volt szerencséje esetleg a két város valamelyikében élni éveken keresztül, az nyugodtan ossza meg a saját benyomásait).

Történelmi távlatokban a Pool hát az egyetlen igaz riválisa a Unitednek (egyébként nem csak a futballpályán, hanem a két város gazdasági életében is). A két város között a Manchesteri Hajócsatorna 18. században történt megépítése nyitott folyosót a kereskedés elősegítéséhez, és ez magával vonzotta a két település versengését és örök rivalizálását is. A dolog pedig innentől csak eszkalálódott: a két város kereskedelme és ipara a világ élmezőnyében zajlott ettől fogva, majd ez a rivalizálás természetesen betört a futballpályákra is, ahol szintén a világot tekintve a csúcshoz közel zajlott (és zajlik) a párharc.

Pár rövidtáfutás erejéig azért meccsre kelt velünk az Arsenal, a Chelsea, és most úgy néz ki, hogy a City is, de a „legsikeresebb angol klub” jelzőért folytatott harcban nincs más kihívó a Poolon kívül, a háborúnak idén pedig újra igazán komoly fejezete érkezett el.
Ismét jön ugyanis a csatorna túloldaláról a konkurencia, és igyekszik visszavágni azért az eltelt 2-3 évtizedért, amíg kénytelenek voltak ölbe tett kézzel végignézni azt, ahogy a United tulajdonképpen fél évszázadra elegendő hátrányt tüntet el röpke 20 év alatt. Ezeknek az évtizedeknek a felgyülemlett érzelmeit próbálják leverni rajtunk, kétségem sincs afelől, hogy minden fordulóban az elkeseredett bírózás és egyéb hasonló szitkok innen fakadnak. Nekünk pedig harcolnunk kell azért, hogy ne süllyedjünk hasonló apátiába, és ne várjon ránk is 30 ugyanolyan sanyarú esztendő, ahol csak elvétve üti fel a fejét egy-egy FA-kupa, vagy ligakupa-döntős szereplés. Az elmúlt években saját bőrünkön is megtapasztaltuk, hogy milyen az, amikor minden szezon után egy kicsivel lejjebb kúsznak az elvárások. Moyestól titokban ugyanolyan negyedévszázados uralkodást reméltünk, mint Fergusontól, van Gaaltól és Mourinhotól már csak a bajnoki cím és figyelemre méltó európai szereplés volt az elvárás, és most Solskjaertól már csak a top3-as szereplést vártuk a szezonok elején reálisan (mert már annak a teljesítése is elmaradt a korábbiakban).
Ha csak a jelent nézzük, és csak az orrunk hegyéig látunk, akkor megelégedhetünk ezzel is (a szezon előtt hányan aláírtunk volna egy harmadik helyet…), ha viszont a 20-30 évvel előrébb mutató jövővel is van dolgunk, akkor ebből a hirtelen jött sanszból ki kell sajtolni mindent, és el kell kezdeni bajnokesélyesként tekinteni magunkra. Addig kell megállítani a lejtőn lefelé gyorsulást, amíg még lehet – a fenének sem kell 30 olyan év, mint a Liverpoolnak. Belegondolni is szörnyű, hogy 60 éves lennék egy ilyen balsors-sorozat végén, sokatokkal egyetemben, sőt, páran már nem is lennénk életben mondjuk 2050-ben.
Ez a nagy rákfenéje hát a United mindenkori managerének: nem csak a jelent kell uralnia, fél szemmel a történelmi távlatok visszapillantó tükreit is figyelnie kell.
Hiába mondatja azt a realitás, hogy idén is a top 3-finish lenne az ésszerű eredmény, mégis nagyon kéne az a bajnoki cím basszameg. (Oké, tudjuk, hogy FA-kupa rund jön, és a Pool épp elkárhozott a Burnley ellen, de 2-3 bajnoki forduló eredménye nem változtat szinte semmit a jelenleg zajló folyamatokban).

Ez a pár sor pedig legyen inkább nem csak ennek az FA-kupa meccsnek, hanem az előttünk álló évtizednek a beharangja