Coming out

Igazából már nagyon régóta, több mint tíz éve érzem azt, hogy valami nincs velem rendben, de csak  tavaly mertem ez bevallani magamnak. A pontos dátumra is emlékszem. 2020. december 1. Ezen a napon jelentette be Ellen Page amerikai színész(nő), hogy transzneműnek érzi magát, és a továbbiakban Elliot néven, férfiként fog élni. Régebben én is úgy reagáltam volna erre a hírre, mint a kommentelők közül sokan, röhögőfejes emodzsival vagy lájkvadász vicceskedéssel. Ami azt illeti, eszembe is jutott egy jó poén, be is írtam, de aztán valamiért mégsem küldtem el. Helyette elkezdtem Ellen Elliot Page-interjúkat olvasni, meg akartam érteni, mi visz rá valakit egy ilyen döntésre, és persze a transzneműségről se tudtam sokat, úgyhogy beleástam magam a Wikipédiába. És minél többet tudtam meg Page-ről és a motivációiról, annál jobban kezdtem megérteni őt. Sőt egy idő után azt vettem észre, hogy iszonyúan irigylem őt…

Ahhoz, hogy megértsétek, min mentem keresztül, vissza kell ugranom az időben, egészen 1999. május 22-ig. Kilencéves voltam, a futball ekkor még annyira nem izgatott, legalábbis az ami a tévében volt, mert amúgy imádtam játszani a haverokkal, Emlékszem, kellemes tavaszi idő volt aznap, le is mentem a térre focizni, amíg anyám ki nem kiabált, hogy kész az ebéd. Fogalmam sincs, mit ettünk, csak az van meg, hogy siettem, hogy minél előbb mehessek a szobámba tolni egy kis Quake-et. Három előtt nem sokkal apám bejött, és mondta, hogy menjek vele tévézni, nem fogom megbánni. Semmi kedvem nem volt otthagyni a gépet, de annyira erősködött, hogy végül inkább kimentem hozzá. Elkezdte magyarázni, hogy hozzá képest én szerencsés vagyok, mert ő annak idején csak a magyar meccseket tudta nézni, most meg már a „fakupát” is közvetíti a magyar tévé, és ez mekkora nagy dolog, az angol „fakupa” a világ legjobb kupája, presztízs, tradíció stb. Továbbra sem érdekelt a dolog, fejben még a szörnyeket irtottam egy sötét folyosón, és az volt a tervem, hogy 10 perc után kimegyek WC-re, és elfelejtek visszajönni. De még 10 perc sem kellett hozzá, hogy beszippantson a telt házas Wembley hangulata, és persze a vörös csapat, és azon belül is a kis vörös karmester játéka.

Szerelem volt első látásra.

A kezdőt máig fejből tudom (akkor persze még egyik játékost se ismertem, de a másnapi Népsportból kivágtam a tudósítást, őrzöm azóta is): Schmeichel – Gary Neville, May, Johnsen, Phil Neville – Beckham, Keane (a 9. perctől Sheringham), Scholes, Giggs – Cole, Solskjær.

Lenyűgözött a keménységük, a sebességük, és az a könyörtelen céltudatosságuk, amellyel felőrölték a zebracsíkos ellenfelet. Amikor a meccs vége felé egy drukker feltartotta a „2 Down, 1 To Go!”-feliratú molinót, már tudtam, hogy nincs menekvés, és mire négy nappal később, 26-án este kifutott a csapat a Nou Camp gyepére, már hardcore rajongóként remegtem a tévé előtt az izgalomtól. Apám a Bayernek szurkolt, így még mámorítóbb volt átélni, hogy „Solskjær has won it.” Utána órákig nem tudtam még elaludni.

A következő években a futballt a United jelentette számomra. A bajnoki meccseiket sajnos sokáig nem tudtam nézni, de így még nagyobb ünnep volt, amikor legalább a BL-ben láthattam őket. Újságcikkekből, futball-lexikonokból közben megismertem a klub történetét, és arra is rájöttem, hogy a padon nem egy közönséges menedzser ül, hanem egy félisten, a csapat gerincét alkotó Schmeichel, Becks, Keano, Scholes és Giggs pedig nemcsak ügyes játékosok, de korszakos zsenik is. Ebben a néhány évben a vébéken és az Eb-ken kívül más focit nem is fogyasztottam, a United teljesen kielégítette az igényeimet. Még a hullámvölgyek sem ejtettek kétségbe, mert tudtam, Sir Alex előbb-utóbb úgyis megtalálja a nyerő formulát, de addig is olyan játékosokat épít be a csapatba, mint Rooney és Ronaldo.

Azzal, hogy a futballt lehet máshogy is játszani, igazából csak 2009. május 27-én szembesültem. Láttam már persze előtte is Guardiola csapatát, de csak ezen az estén tudatosult bennem, hogy a futballnak nem csak mágusai, de filozófusai is vannak. A vereség a BL-döntőben természetesen iszonyatosan fájt, de közben a kíváncsiságom is nőtt. Mindent tudni akartam a futballnak arról az oldaláról, ami addig a pontig rejtve maradt előttem. Egyre több Barca-meccset néztem, és egyre többször ragadtam le a La Liga-közvetítéseknél. Olvasni és tanulni akartam, az NST blogján kezdtem, angol szakcikkekkel folytattam, megrendeltem külföldről Jonathan Wilson instant klasszikusát (dedikáltattam is vele, amikor 2014-ben magyarul is megjelent), a végén pedig még spanyol nyelvleckéket is vettem, hogy a Bielsa munkásságával kapcsolatos szakirodalmat eredetiben tudjam tanulmányozni. Egy idő után elérkezettnek láttam az időt arra is, hogy tudásom megosszam a nagyközönséggel, és blogolni kezdtem. Egyre többször kerültem ki az Index címlapjára, és egyre többen kezdtek olvasni.

Sir Alex visszavonulását ugyanolyan traumaként éltem meg, mint a többi 70 millió United-drukker. A Guardiola-iskola híveként a fél karom odaadtam volna érte, ha egy igazi futballfilozófus, ne adj isten maga Pep ül le imádott csapatom padjára. Gondolhatjátok, milyen eksztatikus állapotba kerültem, amikor kiderült, hogy a két idolom találkozott is egymással titkokban egy New York-i étteremben… A folytatást sajnos ismerjük, az újhullámos iskola helyett David Moyes személyében a múltra szavazott a vezetőség. Nyilván egy pillanatig sem hittem benne, hogy Moyes primitív „rúgd és fuss”-focijával sikert lehet elérni, bukása után viszont újra elkezdtem reménykedni, az Ajax és a Barca egykori ideológusának, Van Gaalnak a leigazolása ugyanis azt sugallta, hogy a klub elkötelezi végre magát a jövő mellett. Sokáig tetszett is, amit a pályán láttam, játékunk nyomokban már tiki-takát tartalmazott, de a vezetőség nem adott elég időt a projektnek, és persze az is kiderült, hogy a jó Lajos már nem a régi, öregkorára kockázatkerülő lett, és már nem tudja, vagy nem akarja követni a legfrissebb trendeket.

Ha lett is volna még illúzióm arról, hogy a vezetőségnek van bármilyen koncepciója a nagy nevek megszerzésén kívül, azt Mourinho érkezése teljesen szétfoszlatta. A portugál hozta a papírformát, ultrapasszív, retinagyilkos játék, néhány sikermorzsa, és utána a gyors bukás. Bevallom, ebben az időben egyetlen örömömet (a Barca meccsei mellett) egy ifjú argentin edzőzseni szépen ívelő pályafutásának követése jelentette. Kezdetben ugyan bíztam Lajosban, de titokban már 2014 tavaszán is arról álmodoztam, hogy a Bielsa-iskola éltanulója, a Southampton menedzsere veszi át Moyes helyét. Mauricio Pochettinóra végül a Spurs csapott le, de a reményt nem adtam fel, hétről hétre izgatottan követtem a londoni csapat játékának evolúcióját, és nem is kellett csalódnom. Jellegtelen középcsapatból a Tottenham egy olyan modern támadógépezetté vált, amely bármely döntőbe képes volt bejutni, miközben Poch klasszist csinált Kane-ből, Sonból, Alliból és Eriksenből.

Nem éltem meg tragédiaként, hogy az önmegsemmisítő gombra rátenyerelő Mourinho után 2018 decemberében nem egy futballfilozófus, hanem a klublegenda Solskjær érkezett. Egyrészt ekkor még futott a szekér Poch-csal a Spurs padján, másrészt jó ötletnek tartottam, hogy ideiglenes menedzserre bízzák a romok eltakarítását, hogy Mauricio háborítatlanul tudjon alkotni, esetleg már júniustól. Nedves álmaimban újra és újra előjött a jelenet, ahogy Woody előrehozott karácsonyi ajándék gyanánt bejelenti az argentin leigazolását. Nem tagadom, 2019 elején felültem én is az Ole-vonatra, lenyűgözött a csapat lendülete, a játékosok és a szurkolók lelkesedése. Annál keserűbb volt a csalódásom, amikor pár hónappal később kiderült, hogy meztelen a király. Dühös voltam, de nem Oléra haragudtam persze, hanem a vezetőségre, amiért a jó szándékú, de futballanalfabéta szurkolók vágyait követve hagyták, hogy a nosztalgia szirénhangja letérítse őket az egyetlen igaz útról.     

Ekkor tört meg bennem valami végleg. 2008 óta vártam, hogy szeretett klubom megérkezzen végre a 21. századba, és itt jöttem rá, hogy nincs remény. Nem azért, mert a fogalmatlan tornatanár a padon maradhatott, vagy mert a szerencsétlen Poch megunta a várakozást és Párizsba költözött. Hanem azért, mert ott áll Sir Alex szobra az Old Trafford előtt. Akit a United-drukkerekkel együtt én is félistenként tiszteltem, és ezért is volt fájdalmas ráébrednem, hogy a siker legfőbb gátja az ő öröksége.

Korábban ezt nem tudtam vagy akartam kimondani, de ma már tisztán látom, hogy a futball jelenét és jövőjét jelentő progresszív futballiskolának, amelynek én 2008 óta követője vagyok, nem Moyes vagy Mourinho, hanem Sir Alex retrográd futballja az antitézise. Ha Ole kirúgása után végre megérkezik Mauricio vagy egy másik filozófus, akkor se változik semmi, mert a United egész létezése egy lejárt szavatosságú, korszerűtlen, és ledönthetetlen mítoszra épül. A „United Way”, amelyhez Ferguson tanítványaként Solskjær, és vele együtt a szurkolók vissza akarnak térni, a semmibe vezet.

Próbáltam, de én sajnos nem tudok ebben a hazug álomban hinni, mert 2008-ban a piros pirulát választottam. Ha egyszer kijött a fogkrém a tubusból, már nem lehet visszatenni, aki látta Guardiolát dolgozni az All or Nothingban, vagy olvasott mélyinterjút Mauricióval, az soha többé nem tud azonosulni a „menj, és élvezd a játékot”-stílusú menedzseri „filozófiával”. Igyekszem persze örülni, amikor egy-egy meccset jól menedzsel le a norvég, de iszonyúan nehéz, mert legbelül pontosan tudom, hogy belőle soha nem lehet Poch. Solskjær DNS-ét nem Bielsa, hanem Ferguson öröksége formálta, és ezen semmi nem tud változtatni.

És ettől szenvedek, mert tudom, hogy amire vágyom, az elérhetetlen. A kedvenc klubom DNS-se és a saját futballidentitásom nem kompatibilis. Ha megfogalmazni akkor még nem is tudtam, de erre döbbentem rá, amikor az Ellen/Elliot Page identitásváltásáról szóló hír szembejött. Most már úgy érzem, elég erős vagyok hozzá, hogy kimondjam végre: United-drukkerségem börtönbe zárja valódi, újhullámos identitásomat, és az a szomorú valóság, hogy ebből börtönből soha nem szabadulhatok.

1999. május 22-én leültem megnézni egy random meccset apámmal, és ez örökre megpecsételte a sorsom. Valahol nem röhejes ez, ha belegondolunk? Képzeld el, mi lenne, ha kedvenc rendezőt vagy együttest is így választhatnál csak, életre szólóan. Gyerekként rápörögsz Halász Juditra, és attól kezdve a halálod napjáig szeretned kell. Vagy belefutsz a Kill Billbe, imádod, és ettől kezdve minden Tarantino-filmet az elsők közt kell megnézned, akkor is, ha rájössz, hogy utálod a westerneket. És nem tagadhatod meg emiatt Tarantinót soha, mert akkor a barátaid úgy néznek rád, mint egy darab szarra.

Abszurd lenne, ugye? A valóság ezzel szemben az, hogy ha úgy érezed, nem bírod tovább a hazádban, elköltözhetsz máshová, ahol idővel az állampolgárságot is felveheted, senki nem bélyegezhet meg érte. Ha kiderül, hogy nőként / férfiként jobban érzed magad a bőrödben, nemet is válthatsz, ma már ez sem lehetetlen. Egy dolog van csak, amit egy felnőtt ember soha, semmilyen körülmények közt nem tehet meg: a klubváltás. Még akkor sem, ha a klubod az ellentét képviseli annak, amiben hiszel. A klubváltás ugyanis a szentségtörés leggyalázatosabb, legundorítóbb formája, magasan a pedofília és a nekrofília előtt.

Nem fogom tehát a Unitedet soha megtagadni, és nem fogok Pep vagy Mauricio aktuális csapatának drukkolni, bármennyire is csábító a gondolat. Csak szenvedek csendben tovább, és eszem az újhullámos transz-szurkolók keserű kenyerét.

A fenti vallomást egy névtelenséget kérő olvasónktól kaptuk. Azt reméli, személyes történetének megosztásával talán segíthet azoknak, akik hozzá hasonló identitáskrízisben szenvednek. Azt üzeni továbbá, hogy ma este is a Unitednek fog szurkolni a 21:15-kor kezdődő, Southampton elleni meccsen.