Egy meglepően rövid pettinget követően sikerült becserkésznünk a legutóbbi BL-döntő legjobb játékosát, Ángel Di Maríát. Hogy hol lesz a helye LvG 3-5-2-es rendszerében, azt nem tudjuk, de majd ti jól megmondjátok a kommentek közt. Új hetesünket (?) unorthodox módon nem saját írással üdvözöljük, hanem egy fordítással. A New Republic magazin még a Vb előtt felkért néhány jeles írót arra, hogy nevezze meg a kedvenc játékosát, és dicsérje is körbe alaposan. A norvég Karl Ove Knausgaard Di Maríát választotta és meg is indokolta röviden, hogy miért. (Knausgaard munkásságát egyébként nem ismerjük, de fő művéből, a Min Kampból 450 ezer példányt adott el, ami egy 5 milliós országban több mint szép teljesítmény.)

Amikor először láttam Ángel Di Maríát futballozni, azt gondoltam: „Ő az én emberem”. Részben a név miatt, amelyet annyira átitat a kultúra és a történelem, és mégis annyira túlvilági, hogy az már regénybe illik. A másik ok az ország, Argentína, amely az 1978-as Vb óta, amit a tévében láttam, kilencévesen, számomra a mítoszok földjét, az álom köztársaságát képviseli, különösen azóta, hogy Borges belépett az életembe, és persze Maradona, minden mágusok legnagyobbika. A harmadik ok, amiért megjegyeztem magamnak Di Maríát, az a feltűnő hasonlósága Franz Kafkához. Hát nem fantasztikus, hogy ott suhan Kafka a szélen a La Ligában?

De ha ez a magas, vékonydongájú játékos középszerű futballista lenne, már nyilván elpárolgott volna a rajongásom iránta. De nem az. Nem komplett labdarúgó, mint Cristiano Ronaldo, de van benne valami, ami Ronaldóból hiányzik – az, amiért a leginkább szeretjük és nézzük a focit. És ez nem más mint a kiszámíthatatlanság. A testcselei fantasztikusak; egyszer úgy rázott le három ellenfelet, hogy hozzá sem ért a labdához. Gurult előre a labda óriási sebességgel, ő ott loholt mögötte, és testének apró rándulásaival egyik védőt tüntette el a másik után. Olvasniuk kellett volna a védőknek ezeket a mozgásokat, annyira egyszerűek voltak, mégsem tudták. Miért nem? Azért, mert Di María volt az, aki olvasta a védőket, látta, hogy mire számítanak, és csinált valami teljesen mást, háromszor egymás után, mindössze két vagy három másodperc leforgása alatt. Miközben a csapattársa, Ronaldo, türelmesen gyakorolt és gyakorolt és gyakorolt, és egy komplett trükkarzenállal dolgozik, addig Di María tehetsége pont abban rejlik, amit nem lehet megtanulni és begyakorolni. Képes elpöccinteni a labdát a mindenre felkészült kapus mellett, egy olyan lövéssel, amit egy gyereknek is védenie kellene, de a kapus mégsem tudja elérni, mert az, ami történik, teljesen más, mint amire számít. Libabőrös leszek, amikor ezt látom, és azt kiabálom, hogy EZ ANNYIRA JÓ!

Di María klasszikus szélső, egy villámgyors dribliző, de a legutóbbi szezon során középpályásként számítottak rá, Benzema mögött, ahol demonstrálta egy másik adottságát, a védelmet feltörő passzt, vagyis hogy egyetlen labdaérintéssel képes a rohanó társakat gólhelyzetbe hozni. Abban a szent pillanatban, amikor ez megtörténik, rádöbbenünk, hogy ez volt az egyetlen lehetséges passz, mert annyira nyilvánvaló, annyira egyszerű – de mégsem volt az egy másodperccel korábban. Ezért szeretem Di Maríát – a lehetőségért, ami nem teremtődne meg ott és akkor nélküle.

A futball az irodalom antitézise, mert a varázslatnak, amivel elbűvöl, nincs következménye; amikor a meccsnek vége, elfelejtjük a mágiát, és a váratlan, ami feltárul, saját magán kívül mást nem mutat meg. Ebből a szempontból a foci közelebb áll a valósághoz – ahhoz a valósághoz, amelynek az irodalom mindig megpróbál mélységet adni és értelemmel tölteni fel, de aminek valószínűleg csak ott, az irodalomban van mélysége és értelme. Ez volt az, amit Kafka felismert, az pedig, hogy a hasonmása az argentin válogatott szélsőjeként tűnik fel, valószínűleg szórakoztatná, és nem is lepné meg annyira.