Fél éven belül másodszor döntöttük meg átigazolási rekordunkat. Ráadásul a Di Maríáért kicsengetett összeg ezúttal nem csak a klub történetének legnagyobb költése, hanem brit átigazolási rekord is egyben. Hogy a taktikában, rendszerben, stílusban hová tudja őt elhelyezni van Gaal, arról legkorábban szombat délután bizonyosodhatunk meg, ez a bejegyzés nem is erről szól, hanem a transzfer körülményeiről, lehetséges jövőbeli hatásairól, na meg az elbaszott játékospolitikánkról. Idei szerzeményeinkre már több mint 130 millió fontot költöttünk, és még nincs itt az átigazolási szezon vége, nincs rendes védelmünk és a középpályánk is csak egyre fogy, tehát ez a már így is felfoghatatlan összeg valószínűleg tovább fog nőni. Alapesetben éljeneznünk kéne, hogy egy klasszis érkezik a csapathoz, de van úgy hatvanmillió okunk, hogy ne örüljünk maradéktalanul Ángel megszerzésének. Hogy mi köze ehhez jó kiállású igazgatónknak, egy portugál szuperügynöknek és egy nagy sportszergyártó cégnek? Tovább után kiderül.

„- Figyelj, tudok én üzletet csinálni. Tudod mennyiért vettem? Nyolcszázért. Tudod mennyi az üzletben? 4600. Ez tudod mennyibe volt? 3000. Tudod mennyi a boltban? 15000. Itt van ez a napszemüveg, ezt 2500-ért vettem.
– Boltba mennyi?
– 300. Mondjuk ezzel pont átbasztak.”

Szóval, az alaphelyzet az, hogy leigazoltuk Ángel Di Maríát. Ő lett az új hetes, a megváltó, a franchise player. Mindezt 59,7 (a továbbiakban 60) millió fontért. Félreértés ne essék, valószínűleg nagyon jó játékosa lesz ő a klubnak, de azért vannak fenntartásaim a transzferrel kapcsolatban. És itt nem elsősorban arra gondolok, hogy vettünk egy olyan játékost aki nem oldja meg a szezon elején látott problémákat, vagy hogy át kell alakítani miatta a játékrendszert. Nem szeretnék demagógnak tűnni, és Cantonákra vagy lélegeztetőgépekre átváltani ezt a lóvét, de óriási lyukak tátonganak mind hátul, mind középen, és ennyi pénzért idei árakon is lehetett volna venni egy komplett védelmet (Lovren, Benatia, Manolasz) vagy középpályát (Rakitic, Kroos, Fabregas). Az igazi gond az átigazolási összeg nagyságával van, és ne csodálkozzunk ha emiatt majd rajtunk röhög a fél, de inkább az egész Premier League. Tényleg, őszintén remélem és bízom benne hogy az új brit átigazolási rekord nem a Robinho/Sevcsenko/Torres vonalat követi, hanem valóban sikeres lesz és Di María első nyilatkozatához híven trófeákat nyer a klubbal. De ez akkor is rohadtul sok pénz.

Valakit igazolni kellett, meg amúgy sem az én pénzem, érkeztek az első reakciók a horribilis összeget látva. Nos, az az igazság, hogy kurvára a mi pénzünk ám ez. A Manchester United azért költhet el ekkora összeget az FFP megszegésének esélye nélkül, mert egy jól működő vállalkozás, egy globális márka, egy igazi világcég. És mint ilyennek, rengeteg ügyfele van, akiknek vásárlóerejére építhet. Ha 50 fontot adsz ki az új hazai mezért, ha három szolgáltató öt csatornáján tudod csak követni a United meccseit, és csak úgy tudsz kijutni az Old Traffordra hogy szurkolói tagságot váltasz ki, nos, akkor elgondolkodhatsz azon is, hogy ez a 60 millió font mennyire a te pénzed is.

A Real Madrid közben röhög a markába (nso-olvasóknak: Marcába), hogy mekkora lúzerek ezek a Manchester Unitednél. Először bagóért elhozzák az általunk is kiszemelt Toni Kroost, majd rekord lóvéért továbbadják nekünk a kezdőcsapatból egyébként is kiszorult Di Maríát. Ha nettósítjuk a madridiak középpályájának nyári változását, azt kapjuk hogy Di María + 5 millió euróért megszerezték James Rodriguezt, aki négy évvel fiatalabb és egy klasszissal jobb mint új szerzeményünk . Mégis hogyan lehet ezt megtenni a Uniteddel? A válasz egy név. Azé az emberé, aki nyár elején kijelentette, hogy van pénz bőven. A válasz Ed Woodward.

„Jules, ha odaadsz ennek a béna fasznak ezerötszáz dollárt, én elvből agyonlövöm.”

David Gill ugye Fergusonnal együtt lelépett, Glazerék pedig kinevezték igazgatónak azt a faszit, aki addig a szponzorációkat és stratégiai partnereket intézte. Ezt valóban jól csinálta, az amerikai tulajok hatalomátvétele utáni globális merchandising-gépezet kiépülését nagyban neki köszönhetjük, de az átigazolási piac egy nagyon más biznisz, és ehhez nem ért. Nagyon nem.

Bőven van költeni való lóvénk, amit nem sajnálunk majd olyan sztárjátékosok megvásárlására, akiket van Gaal kinéz magának. Képes volt ezt nyilatkozni ez a főfasz, ezzel mintegy 20 százalékot rátenni a leendő igazolások vételárára. Ja, hát ha van pénzük akkor fizessenek mint a katonatiszt, gondolták ezt azóta a Southamptonnál, a Bilbaonál, a Sportingnál és a Realnál is. Pókerezni sem úgy ül le az ember, hogy kicsapja a papírpénztől duzzadó brifkót maga elé, de a piaci alkudozásnál sem segít, ha a mellényzsebből kilóg a húszezres. Ráadásul Woody nem csak egy lúzer, hanem abból is a legrosszabb fajta. Nem csak azt nem veszi észre, ha átverik, de még örül is neki hogy milyen jó üzletet kötött. Sőt, még reklámozza is.

Moyest és újabban Lajost is az évtizedes rekordok döntögetése miatt savaztuk, pedig az igazi record-breaker a jó Eddie, aki a háttérben tevékenykedik, nem mellesleg erősen hatva ezzel a vezetőedzők lehetőségeire is. A tavalyi nyár balfaszkodásai folytán akkor Everred már dühöngött egy sort, nos, a helyzet azóta sem javult. Nézzük meg, mit köszönhetünk Ed Woodwardnak.

A Fellaini-sztori ugye ismert: 27 és fél millió fontot fizettünk érte az Evertonnak, úgy hogy előtte egy hónappal lehetőségünk lett volna leigazolni őt 23-ért, de inkább baszakodtunk Thiagoval, Fabregas-szal meg Herrerával. Bár ez legalább még nem volt rekord (bukta), csupán a klub történetének negyedik legdrágább igazolása. Jól jellemző a megfontolt és óvatos játékospolitikánkra, hogy azóta szűk egy év telt el (és még nem fejeződött be az idei átigazolási szezon), de Fella ezzel az árral már csak nyolcadik a már említett örökranglistán. Mata megszerzése januárban már tényleg rekordnak számított, a 37,1 millió fontos vételárral Berbatovot előzte meg. A riválistól, szezon közben megszerzett spanyol még ennyiért is jó vételnek bizonyulhat. Mourinho valamilyen okból nem számított a szurkolók kedvencére, Woodward pedig gyorsan lépett és megszerezte őt. Ja, nem. Az igazság az, hogy a Chelsea elleni bajnokink megtekintése után Ferguson és Gill akcióba lendültek, tárgyaltak Joséval meg a Kékek vezetőségével, hogy aztán egy hét múlva Mata már vörösben lépjen pályára. Így kell ezt csinálni.

Egy kis kitekintéssel megemlékeznék arról is, miért volt Fergie zseniális a transzferek intézésében (is). Cantonát anno úgy sikerült megszereznie, hogy a Leeds elnöke hívta fel Edwardsot (a United akkori igazgatóját) Denis Irwin után érdeklődve, a szobában tartózkodó SAF pedig a beszélgetést hallgatva egy cetlire felírta a yorkshire-iek bajnoki címében nagy szerepet vállaló, mégis keveset játszó Cantona nevét egy kérdőjellel. Az eredmény ismert: Irwin még hosszú éveket húzott le a Unitedben, Eric pedig áron alul, 1,2 millió fontért igazolt hozzánk a történelmi és akkor éppen aktuális riválisunktól. Roy Keane szóban már megegyezett az akkoriban nagyon gazdag Blackburnnel, de egy hétvégi telefonhívás és egy hétfő reggeli snookerparti közben Ferguson személyesen győzte meg a középpályást, hogy Manchesterben folytassa pályafutását. De a Londonból repülővel érkező Berbatov elé is személyesen ment ki az öreg, hogy Bentley-je volánja mögött egyeztessenek a részletekről.

És így elérkeztünk az idei nyárhoz. Mivel Louis még a vb-n terelgette holland válogatottját, Woodward a már eltávolított Moyes kiszemeltjeit csábította a Unitedhez. Persze nyilván csak azokat, akikre van Gaal is rábólintott. A Southampton fiatal balhátvédjéért, Shaw-ért is rekordösszeget fizetett ki, 30 (33?) millió fontot még sosem fizettek tizenéves játékosért. Ha ő beválik, 10-15 évre megoldhatja a bal oldalt, ráadásul már 18 évesen válogatottnak mondhatta magát, de az összeg húzós, főleg annak ismeretében, hogy Lovren, Lallana és Chambers is olcsóbban távoztak a Sotontól. Rá egy napra jött a következő bejelentés: a már tavaly nyáron is üldözött Ander Herrera érkezik az Athletic Bilbao csapatától, 29 millió fontért. A baszk középpályásról egyelőre nem derült ki, miért is fizettünk ki érte ennyit (éppen sérült), de hogy ekkora összeget még nem csengettek ki olyan játékosért, aki nem volt válogatott, az szinte biztos. Mint ahogyan az is, hogy Herrera egy U21-es Eb-n kívül világ életében nem nyert semmit. Szóval, azért fizettünk érte ennyit, mert … baszk, és a Bilbao nem tud csak úgy igazolni helyette.

Ezek után sokáig csak csend, majd a botrányos eredmények és a sérülések hatására elkezdődtek a pánikigazolások. Valahogyan éppen az argentin vonalra feküdtünk rá, pedig az Argentínából érkező játékosok nem igazán váltak be a Unitednél, ráadásul előszeretettel igazolnak el riválisainkhoz. Tevez ugye City-játékosként még gólt is szerzett ellenünk, Verón a Chelsea-ben próbálta meg újra felvenni a PL ritmusát, Heinze pedig csak azért nem lett Liverpool-játékos, mert nem engedtük el. Hogy a Sportingtól megszerzett Rojo milyen poszton fog játszani és hogyan, az majd kiderül, mindenesetre Woodward ismét jót balfaszkodott az üzlet megkötésekor. Valami kavarás van, mivel a portugál klub nem birtokolja a balhátvéd teljes játékjogát, így egy titokzatos harmadik féllel is egyezkedni kellett. A végösszeg állítólag 16 millió font, de a következő eladásból 75 százalékot kérő harmadik fél, a Doyen Sports ebből még egy fillért nem látott. A Premier League éppen ezért még nem is bólintott rá az üzletre, de ha megtette volna akkor sem játszhatna Rojo a hétvégén, mert a munkavállalási engedély intézése is még folyamatban van. Ha ez még nem lenne elég, cserealapnak beszámítottuk Nanit is, aki ezt a szezont a Sportingban fogja tölteni kölcsönben, úgy hogy közben a teljes fizetését (5 millió font az idényre) a United állja. És akkor a héten jött Di María, 60 millió fontért. Ha a Juve vagy a Roma elnöke lennél, ezek után mennyit kérnél Vidalért vagy Strootmanért? Ugye hogy ugye? Bravó, Woody!

„Add el nekem ezt a tollat!”

A pókeres hasonlatot folytatva, Woodward persze nincs könnyű helyzetben. Olyan asztalhoz ült le, ahol igazi cápáknak és hétpróbás gazembereknek osztják a lapot. Ő az újgazdag hülyegyerek, akit ezek a rutinos csalók jégre visznek, és ő még meg is köszöni. Eddie, az úr itt klubunk egyik legfontosabb partnere, nem mellesleg igazi hazafi és üzletember. Bemutatom Jorge Mendest.

Mert tévedtek, ha azt hiszitek, hogy a portugál sztárügynökhez egy ilyen 60 milliós transzferhez nem volt köze. Di María is a Mendeshez köthető Gestifute ügynökség ügyfele, és mint ilyen, az átigazolási és szerződéskötési ügyleteit Mendes intézi. A játékosügynökök motivációját ugye ismerjük: nekik nem a focista hosszútávú jövője vagy boldogsága a fontos, hanem hogy minél gyakrabban és minél nagyobb összegekért váltson klubot ügyfelük, lehetőleg jó zsíros szerződésekért, amiknek aztán az x százaléka is sokat ér. Elvileg ez a „szakma” azért jött létre, hogy a gonosz klubok ne használják ki a pénz- és jogi ügyekben járatlan focistákat, akik így csak a sporttal törődhettek. De ez jelentősen megváltozott, ma már a farok csóválja a kutyát, és a játékos ott játszik, ahová az ügynöke eladja. Nem hiszem, hogy olyan nagyon elégedetlen lett volna a BL-győztes Realnál Di María. De ismerjük a Balotellit vagy Ibrahimovicot (Pogbát…) ide-oda rángató Raiolát, na meg a Rooney fejét kétévente telebeszélő Stretfordot is. A modern foci inkább hasonlít egy erkölcstelen piaci gépezetre, mint a hősidők romantikus labdarúgására. A játékosügynökök megjelenése egy újabb betegség a foci testén, és Jorge Mendes ennek az alfája és omegája, vagy még inkább ebolája.

A módszereit ismerjük: drága igazolások előtt pár nappal megkötött szerződések, hoppon maradt előző ügynökök pénzmosás, tisztességtelen piaci magatartás. Ő intézi többek között Mourinho vagy Falcao átigazolási ügyeit is, de a Real Madridot is sok-sok millió eurótól szabadította már meg Pepe vagy Contreao túlárazott átigazolásai után. De van egy klub, amelyet különösen szeret fontmilliókkal megrövidíteni: a Manchester Unitedet.
Először Cristiano Ronaldo megszerzése kapcsán hallhattunk róla, a 12,5 millió fontos üzletből ő is hasított egy szeletet (mint ahogyan az eladásából is később, 4 millió fontot). Neki köszönhetjük, hogy Andersont 20 millióért, Nanit meg 17-ért vettük meg (most mennyit érhetnek?), de az igazi csúcspont a teljesen ismeretlen Bébé átigazolása volt. A portugál harmadosztályból ingyen a Guimaraeshez szerződő támadó öt héttel és hat előkészületi meccsel később a Manchester Unitedbe igazolt, 7,4 millió fontért. Már önmagában a transzfer ténye és értéke röhejes volt, de a részletek még több finomságot árulnak el Mendes módszereiről. Bébé saját értékesítési jogainak 30%-át birtokolta, de ezt Mendes megvette tőle 100 ezer euróért, ami az eladáskor már több mint 2 millió fontot ért. Ráadásul az első transzfert még egy másik ügynök, Reis intézte, akit két nappal Manchesterbe igazolása előtt egyszerűen kirúgott Bébé, hogy azonnal szerződtesse a helyére a varázslót.

Más trükkökre is képes ez az arany ember, 2007-es leigazolásuk óta Nani kétszer írt alá új szerződést (legutóbb tavaly szeptemberben, öt évre, bérnövekedéssel!), és Anderson is még legalább ebben a szezonban a nyakunkon marad, heti 60 ezer fontért. Agyatlan portugálunk új szerződése heti 95 ezer fontról szól, ezért cserébe 11 bajnokin lépett pályára, gólt nem szerzett, most pedig a Rojo-biznisz részeként a Sportinghoz ment kölcsönbe, úgy hogy a fizuját mi álljuk. Meg nyilván Mendes fizuját is, bár arról nincs semmilyen információm, hogy a játékosok béréből mekkora részesedést kap, mindenesetre nem csodálkoznék, ha ez is legalább az átigazolási összegekből lecsippentett 5 százalék lenne.

„Ahogy egy bolgár haverom mondaná: öcsém, ha bajod van és nem tudod megoldani pénzzel, oldd meg sok pénzzel.”

Ha azt hinnénk, hogy egy átigazolásnál csak a két klub, illetve a játékos képviselői szólhatnak bele a részletekbe, akkor vagy túl naívak vagyunk, vagy csak átaludtunk pár évet. A színfalak mögött egy óriási csata zajlik a nagy sportszergyártók között, a csak Európában évi 5 millió eladott PL-csapat mezzel igen nagy haszonnal kecsegtető piac két legnagyobb szereplője, a Nike és az Adidas mindent elkövet azért, hogy ne csak a klubokat, válogatottakat, de a játékosokat is magukhoz láncolják. A Nike éppen tavaly előzte meg a németeket, de az Adidasnál sem szarral gurigáznak, és egy egészen elképesztő összegről, 10 év alatt 750 millió fontról szóló szerződést írtak alá a Manchester Uniteddel. Ez bizony évi 100 millió (euróban), ami pont kétszerese annak, amit a lista második helyén szereplő Real Madrid kap (szintén az Adidastól), valamint két és félszerese a szezon végén lejáró Nike-kal kötött szerződésünk évi jussánál. Hogy miért éri ez meg egy cégnek? A részletekbe nyilván földi halandó nem tekinthet bele, de ha a német sportszergyártó nem akar véglegesen lemaradni az agresszív módon terjeszkedő és jól eltalált marketingkampányokkal operáló amerikaiaktól, akkor a világ legnépszerűbb klubjaival kell minél szorosabb kapcsolatot kialakítaniuk.

Nem szeretnék nagyon konteo irányba elmenni, de nem elképzelhetetlen, hogy ezért az összegért (ami több mint a szintén irreális összegekről szóló tévés Sky-szerződés) a németek az igazolásokba is beleszólhatnak. Na nem arra gondolok, hogy ők mondanák meg, kit igazoljunk a középpálya lyukainak befoltozására, hanem egy amolyan Madrid-féle galaktikus átigazolási politika megkezdésére. Évente egy világsztárra simán futja ennyi pénzből, és nem csodálkoznék rajta, ha az Adidasnál ez elvárás is lenne. Di María ugye tegnap óta mosolyog a hetes mezzel, ami még Nike, de jövőre már akár ő lehet az egyik, aki bemutatja az új Adidas-szerelést. Ha hozzáteszem, hogy a Real Madridnak, az argentin válogatottnak, (jövő nyártól) a Manchester Unitednek és magának Di Maríának is szerződése van a céggel, annyira nem elképzelhetetlen, hogy erre a transzferre Németországban is rábólintottak, mielőtt létrejött. Aztán lehet hogy nagy baromság ez az egész eszmefuttatás, de azért érdemes ránézni az Adidas-szal szerződésben álló játékosok listájára, találhatunk rajta pár érdekes nevet (nem Guzmics Ricsire gondolok), akik már akár a nagyon közeli jövőben a United játékosai lehetnek, esetleg már azok is: Hummels, Blind, Shaw, Herrera.