Az átigazolási szezon utolsó hetének történései annyira felizgattak benneteket, hogy levelesládánkba csak úgy záporoznak a vendégposztok. Semmi kétség, a United csapata igen rövid idő alatt jelentős változáson ment keresztül (és itt nem a 14. helyre gondolok), és mindannyian csak remélni tudjuk, hogy a jó irányba indulunk el. Mai vendégszerzőnk, giornalista a keményvonalas Moyes-ellenesség után most optimista hangulatban várja a rosszul kezdődő szezont, a hajtás után ki is fejti hogy miért.

Az egyszeri és megismételhetetlen dolgokban pont az a jó, hogy egyszeriek és megismételhetetlenek. Ha a Premier League-ben minden menedzser negyed évszázadig ülne a csapata kispadján és az akadémiáról kinevelt csikókkal vágtázna a hazai és az európai foci csúcsára, ugyan ki foglalkozna az öreg skót legendával, Sir Alex Fergusonnal?

A United azért csodálatos klub és azért különbözik a többitől, mert nálunk az egyszeri az kétszeri volt: Ferguson szellemi elődje Matt Busby és a Busby bébik voltak. Ahhoz, hogy ez a csoda fél évszázadon belül kétszer is megtörténjen nálunk, a szerencse és rengeteg munka mellett még valami kellett: Van Gaal kedvenc szava, a filozófia. Csak az éppen Fergusoné volt.

A tavalyi szezon ha mást nem is, egyvalamit világossá tett: az a United, amit eddig ismertünk, az bizony Ferguson Unitedje volt. Hoztunk egy bohócot, hogy vigye tovább a cirkuszt, de az idegen szervet kivetette magából az élő test. Ferguson elment, és amit ránk hagyott, annak is mennie kellett.

Nem azért, mert így könnyebb, hanem azért, mert csak így lehetséges folytatás. A túlélés és az építkezés. Amikor kineveztük Van Gaalt, nem számíthattunk másra, csak hogy megkezdődik az átépítés, a rombolás és az újjáépítés. Ferguson anno hasonlóan tett, csak ő egy olyan rendszert bombázott szét, amire nem szívesen emlékezünk. A saját munkájával, mondhatni a saját képmására teremtette meg a Manchester Unitedet – beleszőtte, beleírta magát a klubba, a csapatba, a játékosokba, a játékrendszerbe, a taktikába, a mentalitásba és ezek nélküle mind-mind életképtelen, ide-oda csapódó, bizonytalan dolgok lettek.

Fergusont és az élő testként aposztrofált életművét végül szoborba öntötték – és a szobrok jellemzően merev, nehezen alakítható tárgyak, valaminek az emlékéül szolgálnak. Most pedig az új mesternek is kijár, hogy megvalósítsa magát.

Van Gaal Fergusonhoz hasonlóan építész. A négy meccses kudarcszéria miatt mentegetőzésnek hatnak a filozófiáját védő mondatai, de valójában csak megmagyarázza, hogy éppen mi történik a csapattal. Ha jól menne, akkor is ugyanezt hallgatnánk tőle.

Éppen emiatt védhető az, amit Van Gaal a nyáron a Uniteddel tett. Talán ha Welbeck nem az Arsenalhoz ír alá, nem is hördülnek fel ilyen sokan. Welbeck speciális eset. Nyolc éves kora óta a Unitednél nevelkedett, az ereiben manchesteri vér folyik (a stadion közelében született és nőtt fel), az akadémia neveltje, és egyáltalán nem tűnt elveszett, rossz játékosnak (mint például Cleverley sokszor). Mindezek tetejében apróért ment egy riválishoz, akiket könnyen lehet, hogy elénk lő majd a tabellán (ha épp nem cselezi majd át magát az alapvonalon), meg egyáltalán – egy United-vérű gyereket szórtunk oda Wengernek, hogy fejezze be a munkát, amit Ferguson elkezdett.

A játéktudása kevésbé hiányzik majd, annál inkább a jelleme és a gyökerei. A nyári fő gondunk is ez: karakterek, illetve legendák távoztak tőlünk, és magukkal vitték az évtizedek tapasztalatát. Ferdinand, Vidic, Evra és Giggs révén több mint kétezer United-meccsnyi rutin vált köddé, Hernandez és Welbeck karakteres tagjai voltak a csapatnak, Nani és Kagawa pedig jobbak, mint azok, akik a posztjukon végül a csapatnál maradtak (hogy csak Young és Anderson nevét mondjam).

A Welbeck-transzferből a leginkább arra következtethetünk, hogy mi az, ami innentől kezdve prioritás a vezetésnek. Ha Ferguson az edzőnk, Welbeck ma nem az Arsenal, hanem talán a Newcastle vagy a Sunderland játékosa lenne – de ne legyen kétségünk afelől, hogy Falcao ugyanúgy nálunk rúgná a bőrt, Welbeck meg távozott volna. Fergie hasonló helyzetben gond nélkül leigazolta Van Persie-t Welbeck elé. Még a klasszisok szerződtetését is hasonlóan indokolták: mindketten úgy érezték, hogy egy ilyen lehetőséget nem hagyhat ki a United. És mindkétszer Welbeck kárára döntöttek így.

Sokan állítják, hogy Welbeck távozásával feladtuk az identitásunk egy részét, és talán igazuk is van. Ha ma lenne fiatal Gary Neville vagy Fletcher, szinte biztos, hogy nem jutnának az első csapat közelébe, nem kapnának elég időt a bizonyításra. Ugyanakkor ha már 2007 óta Van Gaal irányítaná a csapatot, talán nem lenne még mindig nálunk a haszontalan, bosszantó Anderson. A hollandnál egyvalami számít majd: hogy egy adott játékos mennyire passzol hozzá, a filozófiájához – de nem pont ugyanez tette naggyá Fergusont is?

A skót legenda és a 92-esek egyszeriek és megismételhetetlenek. Tavaly láthattuk, hogy hová vezet az, ha a hullámokat szelő hajóból kirántjuk a kapitányt és egy másikat ültetünk a helyére:zátonyra futottunk, süllyedni kezdtünk. Van Gaal nem a léket tömte be, nem az elavult hajón, neki nem tetsző matrózokkal kezdett küzdeni, hanem rendelt a gyárból egy másik bárkát, hozzá új legénységet. Velük először ő szeli majd a habokat.

És ne tagadjuk: pontosan ezért hoztuk őt ide. Évek óta tudtuk, hogy több téren is lemaradásokkal küszködünk. Taktikailag elszáguldott mellettünk Európa és a Premier League több csapata is. A játékoskeretünkben túl sokáig jegeltünk kiegészítő embereket, hogy aztán végül a keretünk nagy része középszerű, hiányosságokkal küszködő játékosokból álljon. Modernizálni akartuk a klubot, európaibbá tenni, hogy a jövőben se kerüljék el a sikerek.

A Welbeck-dealből kiderült, hogy Van Gaal komolyan gondolja a modernizálást. A romantikus korszaknak vége: ha fenn akarunk maradni, akkor az identitás megtartása mellett idomulnunk is kell a modern trendekhez. Az Athletic Bilbao drukkereinél talán nincs büszkébb a világon, de az ő példájuk a mi számunkra követhetetlen. Amikor új szponzori szerződéseket kötünk Japánban, Dél-Koreában vagy Brazíliában, mindenki örül és reméli, hogy jó játékosokat hozunk a pénzből. Amikor pedig megjönnek a pénzen igazolt jó játékosok, akkor sokan elégedetlenek, hogy „miért kell ennyit elverni a piacon”.

Ugyan már! Welbecken kívül az összes nyári transzfer a falig védhető. Hernandez mostanában már gólokat sem lőtt, játszani akart. Kagawa előtt legalább hárman voltak a posztján, és inkább ő menjen, mint Januzaj. Lawrence ugyan kaphatott volna lehetőséget, de csupán negyven meccsünk van hátra, ha kell valaki, majd beáll Wilson. Naninak mindene van ehhez a játékhoz, csak esze nincs – Van Gaalnál pont az az, ami számít. Az érkezőket meg nem kell magyarázni.

Természetesen mindenkinek jogában áll hallgatni, de ha felteszitek magatoknak a kérdést, hogy nyolcadik hely saját nevelésűekkel, vagy bajnoki cím a zsoldosokkal, mégis melyiket választanátok? Nem a ló üli meg a lovast: a klub az első, a sikerek a fontosak, ez így volt mindig, így is lesz mindig. A 92-esek sem azért kerültek a csapatba, mert a klub nem volt hajlandó igazolni, hanem mert annyira jók voltak, hogy nem rá szükség. Welbeck egyszerűen nem volt annyira jó játékos, hogy kiszorítsa Rooney-t, Van Persie-t vagy az érkező Falcaót, az a kevés játéklehetőség pedig, ami majd az ő távollétükben felszabadul, így Wilsoné lesz. Welbs-nek huszonhárom évesen kezdenie kellett valamit a karrierjével, hát eligazolt.

Az építkezés hivatalosan is elkezdődött: Fergie metaforikus szobrát beállítottuk a szoborparkba, és leraktuk valami újnak az alapjait. Akár fáj, akár nem, tény, hogy ez elkerülhetetlen volt.