Gyenti Bálint még a Soton elleni bukta után küldte el vendégposztját, de “technikai problémák” miatt csak most közöljük. Bálint a 3-5-2-ről elmélkedik, és ugyan Lajos a Cambridge ellen a négyvédős felállás mellett döntött, valószínűleg (és sajnos) nem vesztette el aktualitását az alábbi elemzés.

Idei hullámvasutunk talán legmélyebb pontjára érkeztünk el, ami enyhén szólva furcsa annak tükrében, hogy a november másodiki City-zakót követően először kapott ki a csapat, tízmeccses veretlenségi szériát produkálva a bajnokságban. Ez alapvetően nem hangzik rosszul, de az utóbbi öt bajnokiból mindössze egyet sikerült megnyerni, mindeközben hétvégi győzelmével átlépett rajtunk a Soton, elbitorolva a harmadik helyet, a nyolcadik Poollal szemben pedig 5 pontra fogyott az előnyünk. Eközben a mutatott játék egy mindenféle potenciált és kreativitást nélkülöző valami, erre pedig nehéz magyarázatot találni egy van Gaal-kaliberű edzővel a padon. Megpróbáljuk.

Először érdemes megnézni a sérülések kapcsán már elővett háromvédős felállást. Valószínűleg vészmegoldásnak indult, az utóbbi időben viszont az egyre növekvő számú variációs lehetőségek mellett is ragaszkodni látszik hozzá Lajosunk, így elképzelhető, hogy ennek a felállásnak komolyabb szerepe lesz.

Pedig a háromvédős rendszerek kifejezetten népszerűtlenek Angliában, egyedül a kilencvenes évek közepén-végén jutottak szóhoz egy hosszabb fellángolás erejéig. Ennek oka roppant egyszerű: a 3-5-2-es felállásnak rengeteg előnye volt az unalomig használt 4-4-2 ellen. A plusz belső védő kiváló megoldás volt két csatárral szemben, ráadásul emberelőny alakult ki a középpálya közepén is. A három védőből kettővel lehetett embert fogni, míg a harmadik zónát védekezett közöttük, vagy zónázhatott az egész védelem is, ebben az esetben a két szélső CB-nek alkalmanként fullbacket kellett játszani. Egyértelmű hátránya volt a rendszernek a szélek gyengesége, de ezt a pálya közepén kialakított emberelőny és a jó ütemben tolódó védelem és középpálya remekül ellensúlyozták.

Az őrület hamar lecsengett, és a 4-4-2 visszaszorulásával sosem tért vissza igazán, mivel – mint hamar kiderült -amilyen egyértelmű előnyökkel rendelkezik a háromvédős a két csatárral szemben, olyan egyértelműek a hátrányai egy (vagy három, ízlés szerint) támadó ellen. Az egyszem csatár elveszik három védő között (valószínűleg vissza is fog lépni a középpályára), ez az emberelőny viszont azt jelenti, hogy a piros csapat valahol hátrányban lesz. És bizony, a kék fullbackek szabadon futkározhatnak a pályán. A másik alternatíva a 3v3-as emberfogásos védekezés: a három CB megpróbálja szorosan felvenni az ellenfél három támadóját, a szárnyvédők és egy védekező középpályás pedig megpróbálják őket elszigetelni saját középpályájuktól. Ez viszont veszélyesen széthúzza a védelmi vonalat, amit így gyerekjáték összekuszálni a résekbe mozgó szélsőknek, ráadásul a szélek továbbra is gyengék, a fullbackek könnyedén tudnak emberelőnyös helyzeteket kialakítani felfutásukkal.

Ez természetesen merőben nagyvonalú áttekintés, ebben a formában egyáltalán nem valósul meg a pályán, viszont egyes mozzanatokat és részleteket könnyen fel lehet fedezni (így mégiscsak volt értelme csépelni a szót).

Hogy rögtön ellentmondjak magamnak, nézzünk egy példát, ami a Valencia múltkori Real-verése lesz. Ancelotti három irányítót pakolt a középpályára, ami anno a Milannal nagyon jól működött, előre pedig két világklasszis támadót és Benzemát.

Az érdekes rész pedig most következik: a Valencia 3-4-1-2-t játszott, a három CB pedig embert fogott. És nem is akármilyen embereket. Alapvetően egy-egy középhátvédet ráállítani Ronaldóra és Bale-re hatalmas marhaságnak tűnik, Espirito Santo taktikája azonban bevált: Orban és Mustafi kivonták a forgalomból a két szélsőt, eszközökben nemigen válogattak, de mindketten szinte tökéletes meccset hoztak le. A jó védekezésnek köszönhetően a szárnyvédők előtt megnyílt a lehetőség a támadások építésére, míg védelemben inkább a középpályát segítették. A Real középpályája finoman szólva sem volt stabilnak nevezhető, ezt kihasználva Gaya és Barragán több helyzetet is ki tudott alakítani, amik közül az egyiknek a végén a Valencia megszerezte a győztes gólt. A meséhez hozzátartozik, hogy a háromvédős rendszer szélei itt is gyengék voltak, Marcelo nem egyszer okozott komoly zavart felfutásaival. Összességében: Santo kockáztatott, és nyert, de ehhez szinte tökéletes játék kellett a csapatától.

A meccs egyik kulcspontja, Orban v Bale

Tehát mégsem feltétlenül halott ötlet a háromvédős játék. Működőképes, de precízen kidolgozott taktika és rengeteg gyakorlás szükséges mellé, így látva, hogy a védőinknek mennyire nem fekszik ez a formáció, érdemes lenne más után nézni. A háromvédős rendszer azonban nem okolható egyedüliként az utóbbi idők sikertelenségéért, és sikertelenség alatt a rémesen egysíkú és minden átütőerőt nélkülöző játékot értem. A hiányzó láncszem a sebesség. Ez marhára egyszerűen hangzik, de tulajdonképpen az is. A komótos, lassú passzokkal felépített támadásaink semmi eredményre nem vezetnek, legtöbbször hátul ragad a labda, onnantól pedig egyszerűen nem tudunk mit kezdeni egy szervezetten védekező csapat ellen. Nincsen kontrajáték, nincs labdaszerzés után első szándékból vezetett támadás, és úgy tűnik, hogy van Gaal szándékosan fogja vissza a csapatot, kerülni próbálva a korábbi, adok-kapokba torkolló meccsek bizonytalanságát. Ezt alátámasztja, hogy a stílus egyik előfutáráról, a Hull elleni meccsről Lajos több sajtótájékoztatón is tett említést, tehát valószínűleg ilyen irányba próbálja terelni az építkezést. A lassú játék viszont tulajdonképpen a csapat legfőbb erősségét, a kombinatív támadószekciót fojtja meg, hiszen amíg sikerül előrejuttatni a labdát, az ellenfélnek van ideje visszazárni és elvenni a területet a csatáraink elől. Már ha egyáltalán sikerül előrejuttatni, hiszen a belső védők méretes passzstatisztikái arról árulkodnak, hogy az esetek nagy részében hátul ragadunk.

Játékos, passzok száma, belső védők összesen és ennek aránya az egész csapat passzaiból

Zárójeles megjegyzés: ebbe a táblázatba belefért volna a Southampton elleni hazai is, de a cseréket követően Blind középpályást játszott és Blackett volt védő, így ebben a formában nem lehetett releváns adatokat nyerni a statisztikából. Ugyanez igaz a Villa elleni döntetlenre, ahol Carrick lépett fel a középpályára.

Ha ehhez hozzávennénk a mindenkori védekező középpályás statjait is (általában Carrick volt), még ezeknél is rondább számokat kapnánk. A következtetés kézenfekvő: az idő nagy részében a labda olyanoknál van, akik nemigen tudnak mit kezdeni vele, sőt ami ennél is rosszabb: a labda először hozzájuk kerül. Ha az ellenfél képes a hátulról épülő támadásokat megfojtani vagy a támadókat elszigetelni, meghalt a játékunk. Ha valaki erre nem képes, és teret hagy Carrick és a védők játszadozásának, a csatárok használható labdákat kapnak (Hull, Newcastle).

Juan Mata-kapott passzok, balra a Stoke (1-1), jobbra a Newcastle ellen

Ez a rendszer tulajdonképpen előtérbe helyezi a leggyengébb csapatrészt, ezáltal kihasználatlan marad a fő erősségünk, a támadószekció. Rooney rossz formája is valamilyen szinten magyarázható ezzel, hiszen meccsek óta pozíción kívül játszik, és reménytelen helyzetben kap labdákat. Matára nincs különösebb panasz, viszont ő is képes ennél sokkal többre, akárcsak Carrick. Mindkettejük játékához szükséges, hogy tér legyen körülöttük, Carrick képtelen nyomás alatt teljesíteni, míg Mata nem tudja elegendő terület nélkül kamatoztatni kreativitását. Összességében tehát ez egy rossz rendszer. Valószínűleg olyan játékosokkal sem működne, akik képesek ebben a háromvédős felállásban játszani, hiszen marha nagy közhely, de attól még igaz: a modern foci alapja a sebesség.

Tömörülés-narancssárgával a Stoke elleni (1-1) meccs

Mi tehát a megoldás? Vágjuk ki az egészet a francba, mert a vak is látja, hogy ez nem működik. Ha egy javaslatomat meghallgatná van Gaal az a következő lenne: térjünk vissza a Leicester elleni meccshez. Első hallásra ez baromságnak tűnik, de ássunk kicsit mélyebbre! A meccs első félideje a frissen felavatott diamond legjobb szereplése volt. A védők idegesítő és teljesen értelmetlen passzolgatását nyomokban sem lehetett megtalálni, Blackett 27, Evans majd a helyére beálló Smalling összesen 42 passzt hozott össze. (90 perc alatt. Hasonlítsuk össze a fenti számokkal, nem kell magyarázni a különbséget.) Labdaszerzés után általában keresték a legközelebbi középpályást, néha hosszú labdákkal operálva, így a csatárok egy rendezetlen védelem ellen rohamozhattak. Tehát gyors labdakihozatal pipa.

Blackett-első szándékból előrejáték

Mindemellett a kapu elé érve is gyors megoldásokat kerestek a srácok, bár ez néha kapkodást és rossz kivitelezést eredményezett (di María 10 beadásából 2 volt sikeres, négyet az alapvonaltól 30 méterre engedett el). Ez azonban könnyen orvosolható, hozzáadva az egészhez Mata kreativitását (ezen a meccsen ő nem játszott) és jobb megoldásokat választva pofás összképet kaphatunk. Egy többé-kevésbé jól működő letámadást is prezentált a csapat, amit érdemes lenne erőltetni, hiszen Rooney, di María, Herrera és Blind személyében tökéletes embereink vannak hozzá, egy kis noszogatás hatására pedig Mata és van Persie (vagy Falcao) is hatékonyan szállhat be. Fontos kiemelnünk di Maríát, aki talán a kulcsfigurája volt ennek a rendszernek. Gyors, jól cselező játékos: pontosan ez kellett a középpályára, és az argentin remekül kamatoztatta képességeit. Jól sikerült szólói gyors és egyszerű áttörést jelentettek az ellenfél védelmén, egy ilyen helyzet után született a gólja is, érdemes megnézni még egyszer.

A védelem viszont rossz volt, ezzel kár vitatkozni, viszont alapvetően nem csapatszinten, hanem egyénileg volt rossz. A védők túl sok párharcot vesztettek, és nem reagáltak a Leicester elég egysíkú vágdelőreaszélen játékára – rendszeresen (pontosan 47%-ban) a tapasztalatlan Blackett oldalán próbálkoztak (ezért lenne jó, ha van Gaal néha beböfögne valamit a pályára, ha a játékosoknak nem tűnik fel az ilyesmi, az ő dolga lenne, hogy változtasson). Itt érdemes elővenni Blindet és az ő feladatkörét is. Három támadó középpályással maga körül az ő dolga lett volna elsősorban a középpálya stabilizálása és a védelem kisegítése, ám rendszeresen előrekalandozott. A direkt játék miatt kevésbé tudta kivenni a részét a támadásokból, de a védelemből nagyon hiányzott, és ennek meg is ittuk a levét – de azt, hogy ez mennyire az ő és mennyire Lajos felelőssége, nehéz megállapítani. Egy másik nagyon feltűnő dolog volt vele kapcsolatban, hogy rendszeresen a labda után futott, amikor a terület és a passzsávok lezárása lett volna az elsődleges feladat, így az ellenfél kontrái átfolytak rajta. Utolsó középpályásként ez végzetes hiba, és pontosan ezért nem megfelelő pótléka ő Carricknek, aki ebben a pozícióban hozza a legjobbját (tulajdonképpen ők két nagyon különböző játékos, akiket én nem is szívesen hasonlítgatok össze).

Summa summarum: a labdát minél gyorsabban előre kell juttatni, hiszen ott vagyunk a legerősebbek, így jut elég tér a Mata-Rooney-Di María hármasnak, akiknek meg kell tudni oldani a kreatív támadásépítés feladatát. (Ezen áll vagy bukik minden, a mostani játékunkban is ez hibádzik.) Hátra kell egy védekezésben fegyelmezett, jól helyezkedő karmester, és így befér a csapatba egy befejező és egy box-to-box középpályás is. Védelemben a támadóktól egész pályás letámadás, a védőktől pedig határozott, fizikális játék kell. Ezeket figyelembe véve a saját „tökéletes kezdőmmel” búcsúzom, aki pedig idáig kibírta, annak köszönöm a figyelmet.