(Azért választottam ezt a dolgozatot, mert így utólag is pontosnak érzem, és még mindig aktuális. Plusz: erre érkeztek a legpozitívabb reakciók. – Beyonder)

Vége.

Egyelőre még nem a világnak, „csak” egy korszaknak. 2013. május 20-tól minden más lesz, még akkor is, ha sokan (köztük maga a Mester is) azt állítják, hogy ugyanolyan szellemben folytatódik (majdnem) minden. Látszólag talán így is van, a keret nagy része megmarad és jövőre is az Old Traffordon játsszuk a hazai meccseinket, vörös mezben. Manchester United szurkolónak lenni azonban nagyon más élmény lesz ezentúl. Nem jobb, de nem is biztos, hogy rosszabb – más.

Azok, akik ezt a posztot olvassák, hozzám hasonlóan soha nem tapasztalhatták meg, milyen egy olyan Unitednek szurkolni, amelyet nem egy bizonyos Alex Ferguson irányít. Neki köszönhetjük, hogy megszerettük ezt a klubot, pontosabban azt a klubot, amelyet ő formált egy 26 éve bajnoki cím nélkül senyvedő középcsapatból a világ talán legnépszerűbb sportintézményévé. Nyilván más csapatoknál is megfordulnak olyan markáns személyiségek, akik a klub identitására komoly hatással vannak, de ennyi ideig, ilyen magas szinten soha nem uralkodott még senki a futballvilágban.

Ha úgy tetszik, Sir Alex egy anomália volt a rendszerben. Hiba a mátrixban. Mert olyan nincs, hogy valaki mindig nyerjen, hogy évtizedeken át ott maradjon a csúcson. Nem normális dolog. Számunkra viszont az volt. Mi, akik a 90-es és a kétezres években ismertük és szerettük meg a SAF-féle Unitedet, úgy nőttük fel, hogy megszoktuk: MU = SIKER = SAF. Magától értetődőnek tűnt, hogy a MU mindig nyer, vagy ha nem, akkor majd legközelebb. Ha csak pár apró ponttal, netán rosszabb gólaránnyal lemaradtunk a bajnoki címről, vagy véletlenül az Európa Ligában találtuk magunkat, biztosak lehettünk benne, hogy jövőre visszavágunk, mert Ferguson számára a kudarc csak kisiklás, a győzelem az alapállapot.

Tudtuk persze, hogy a Mester (és az általa kreált csapatok) nem tökéletesek, hogy sokszor szerepelhettünk volna jobban is, főleg Európában. Kritizáltuk is őt bőven, ahogy más „rendes szurkolók” szokták a menedzserüket, de velük ellentétben, bennünk fel sem merült, hogy váltani kéne. Úgy kérdőjeleztük meg egyes döntéseit, hogy közben teljesen világos volt: az összképet, a „big picture”-t illetően végül mindig neki van igaza. A „Fergie knows” tétel soha egy pillanatra nem dőlt meg, ahogy tényleg csak néhány, pszichiátriai kezelésre szoruló szurkerben merülhetett fel, hogy a United vezetésére nem Sir United a legalkalmasabb. Tisztában voltunk azzal is, hogy más csapatok drukkerei nincsenek ilyen kiváltságos helyzetben, és hogy szurkolónak lenni elvileg nem csak játék és mese, de nagyon más tudni valamit elméletben, és más átélni ugyanazt a gyakorlatban.

A szurkolói léthez ugyanis hozzá tartozik a félelem is – a vereségtől, a lecsúszástól, a kieséstől, az eljelentéktelenedéstől. Nekünk ezt az érzést úgy istenigazából soha nem volt alkalmunk megismerni, köszönhetően annak a biztonságérzetnek, amit SAF jelenléte garantált. Magabiztosságunk nem arroganciából fakadt, ahogy a rivális drukkerek állították, hanem abból a tudatból, hogy amíg Ő ott rágózik a helyén, addig nem történhet semmi komoly baj. Míg máshol jöttek és mentek az edzők, sikerek és kudarcok váltakoztak, addig nálunk az állandóság uralkodott; mintha kiszakadva az időből nem is ugyanabban a közegben léteztünk volna.

Sir Alex egy burkot vont a klub köré, és ez a burok most nincs többé. A mai naptól kezdve hivatalosan is megtörténhet velünk bármi. A Unitedből persze – hála isten a Mesternek – végérvényesen „too big to fail”-típusú gigaklub lett, úgyhogy továbbra sem a bennmaradásért fogunk harcolni, sőt még az is lehet, hogy jövőre is bajnokok leszünk, de ennek a győzelemnek már másmilyen lesz az íze. Ezentúl nincs aki garantálja, hogy a siker a következő szezonban is folytatódik, ami egyfelől egy baromi ijesztő gondolat. De legalább ugyanannyi izgalmat ígérnek a következő évek. Végre megtudhatjuk mi is, milyen érzés „normális szurkolónak” lenni, olyannak, aki nem abban a tudatban nézi kedvenc csapata meccsét, hogy a kispadon egy mindenható félisten ücsörög. Az esetleges kudarcokat, a tartós mélyrepüléseket nyilván nem lesz kellemes élmény átélni, de legalább kiderül, kik a divatdrukkerek, és kik azok, akik nem csak a jóban, hanem a rosszban is kitartanak a csapat mellett.

A MU létezett Ferguson előtt, és létezni fog utána is. Senki sem nagyobb a klubnál, még Ő sem. Elméletben ezt eddig is tudtuk, a gyakorlatban viszont SAF számunkra maga volt a Manchester United. Itt az ideje megszokni a gondolatot, hogy a kettő nem egy és ugyanaz. Ami engem illet, alig várom, hogy lássam, mire megyünk most egyedül, védőháló nélkül. Egy biztos: unatkozni nem fogunk.