Eljutott hozzánk clacka révén egy igen aktuálisnak tűnő vendégposzt.

Előre is csillapítanánk a kedélyeket ugyanis a hét további várható eseményei miatt. Továbbá halkan megjegyeznénk, hogy “ez még nem vót.”

Dr. Nervengang gondterhelten rótta a folyosókat. A máskor oly udvarias, figyelmes és emiatt a kollégák, a dolgozók, a klinika udvarán élő macskák és a betegek körében egyaránt közkedvelt osztályvezető főorvos most csak futólag, már-már foghegyről köszöntötte a mellette elhaladókat. Olyannyira magába merült, hogy még a szokatlan viselkedésével kiváltott meglepett pillantásokat és furcsálkozó összenézéseket sem érzékelte. Bekanyarodott a frissen felvett betegekhez vezető folyosóra, és belépett az első kórterembe.

A 40 körüli, egyébként teljesen átlagos öltözéket viselő férfit előző nap hozták be az utcáról önkívületi állapotban, és bár azóta megszólalt, értelmes beszédnek aligha lehetett volna nevezni az ajkát elhagyó mondatfoszlányokat. Vagy még inkább szóhalmazokat.

A professzor, aki már több mint 30 éve dolgozott a klinikán, komoly és megbecsült szaktekintélynek számított a maga területén. Volt kollégái, akik a kiégés elől menekülve ma már inkább magánpraxist vittek, vagy a pihentetőbb kenyérkeresetnek tartott coachinggal, szupervízióval, esetleg szervezetfejlesztéssel foglalkoztak, állandóan ugratták „maradisága” miatt, de igazából mélyen tisztelték az elhivatottságáért. Azért az elhivatottságért, amely az utóbbi napokban megrendülni tűnt, igaz, kifelé ebből mi sem látszott. Az őt belülről most is emésztő kételyek örvényéből a páciens felhangosodó suttogása rángatta ki:

– A portugált, a portugált ne! Ne engedjétek oda!  Ne, ne, ne, le fogja parkolni a buszt! Ne hagyjátok! Leparkolja a buszt! És a fiatalok, ó, jaj, a fiatalok, annyi, nekik annyi!!!

„Talán valami autóbaleset utáni trauma?” – tette fel magának a kérdést a professzor, aki azonban ezt az eshetőséget azonnal el is vetette. Egyrészt a férfin nem voltak balesetre utaló külsérelmi nyomok, nemhogy törést, de még zúzódást sem találtak a testén. Csupán az utcán kódorgott fényes nappal teljesen elveszetten, és még a legelemibb kérdésekre – Hogy hívják? Hol lakik? Mi járatban van errefelé? – se volt képes épkézláb feleletet adni. Másrészt se a sajtó, se a tévé-rádió nem számolt be mostanság ilyen tragédiáról. Szóval az akut trauma lehetősége kizárható, valami régi traumatikus esemény flashbackjével lehet dolgunk, fűzte tovább gondolatmenetét Dr. Nervengang.

– De vajon ez a portugál sofőr valós személy vagy csak egy fiktív, képzelt rémalak? És mire utal a fiatalokkal? Esetleg a gyerekével történt valami? Egy iskolai buszbaleset? Utána kéne nézni ennek pár évre visszamenőleg – morfondírozott hangosan, majd azonnal rémülten pillantott körbe, nincs-e mellette valaki. De nem volt, így megkönnyebbülten, de szégyenkezve sóhajtott fel:

– Ez nem igaz, most már hangosan is beszélek magamban. Ez aggasztó. Fel kell hívnom a terapeutámat, mert különben gondok lesznek…

Dr. Nervengang fejét csóválva kilépett a szobából, s némi szorongással átsétált a következőbe. Harmincas férfi (fantasy-rajongó biológus?), szintén súlyos disszociatív állapotban, és szintén az utcán találtak rá, két nappal ezelőtt. Ez a beteg is a csendes páciensek közé tartozott, egész nap csak maga elé motyogott, olyan halkan és kissé artikulátlanul, hogy nagyon nehéz volt kivenni a szavait. Mivel most épp hallgatott, a professzor elővette a tegnapi magnófelvétel jegyzőkönyvét: „(…) a walesi varázsló (…) vörös ördögök (…) jó pár évtizedre (…).” Mint valami zagyva átok: értelmetlen mondatcsonkok, visszatérő, de összefüggéstelen szavak-fordulatok. Mindenféle bébik meg fiókák, vagy talán bébifókák? Az ördög tudja! A professzor összeráncolta a homlokát: hozzászokott a valósággal kapcsolatot vesztő páciensekhez, sőt, elég eredményesen is kezelte őket, de ez a már-már járványszerűen felbukkanó, rengeteg új eset ilyen rövid időn belül komoly aggodalommal töltötte el. De nem akart belesüppedni a negativitásba, így sarkon fordult, és lendületesen távozott, hogy a harmadik friss beteghez siessen.

A hangszigetelt kórterembe lépve összerezzent: egy jól öltözött, alapvetően kulturált kinézetű, egyetemista korú fiatalembert talált az ágyhoz szíjazva, aki épp nem túl kulturált módon magából kikelve üvöltözött. A doktor behúzta maga mögött az ajtót, s a fal mellé lépve figyelte a dühkitörést:

– Húzz már el innen, vastulipán! Mindent tönkrevágsz! Hogy mennél már nyugdíjba portugál bort vedelni! Csak ne makogj nekem itt folyamatról meg haladásról! Még a skót is jobb volt!

A pszichiáter hátrébb húzódott. Nem jó olyannak a közelében lenni, aki a démonjaival viaskodik, ezt tapasztalatból tudta. De vajon ki lehet az a démon? Esetleg egy szigorú anyafigura? Vastulipán, vastulipán… Egy átlagember számára talán izgalmas, különleges elnevezés lett volna, ő már ennél azonban jóval cifrábbakat is hallott. Ahogy a nem szakmabeli barátainak szokta volt mondogatni, élete jó részét mindenféle képzeletbeli lények: üvegtigrisek és fapumák, kákalagok és bólintérek, toydariak és gunganek, rémfarkasok és árnyékmacskák társaságában töltötte. Mit neki vámpírok és zombik, ő vérlovagokkal és járkálókkal kelt és feküdt! Az x-aktákon dolgozó és x-szárnyúakat vezető x-emberekről már nem is beszélve. Ezen eltűnődve önkéntelenül levette a fogasról az ott lógó piros-fekete sálat, majd rövid gyömöszkölés és húzogatás után vissza is tette azt. Ez a srác hiába beszélt, jobban mondva ordibált kerek, egész mondatokban, mégse volt benne sok köszönet. Innen is ugyanilyen tanácstalanul távozott, mint az előző szobákból.

A neheze azonban még hátravolt. Az ikrek. Chee Stue főnővér méretes keblei jutottak eszébe. Már megint. A héten vagy huszadszor. Azt hiszem, az anyakomplexusom terápiás feldolgozása se zárult még le teljesen, gondolta kissé még lelombozottabban, már-már teljes lombozatát vesztve. Szóval az ikrek. Chee Stue főnővér. Mondom, az ikrek, mordult rá önmagára, és komoly képpel, szilárd eltökéltséggel benyitott a következő hangszigetelt kórterembe. Az ikrekhez. És nem Chee Stue nővérhez…

Itt még gyorsabban húzta be maga mögött az ajtót: a két, egymással szemben és egymástól biztonságos távolságban lekötözött fiatalember – a „hegymászó” és a „bibliaügynök”, ahogy az ápolók nevezték őket – morbid párbeszédet folytatva szinte már versenyt üvöltött egymással.

– Ott a Blanc, ott a Blanc!

– Az a fukar Lévi úgysem engedi!

– Újra feljutni a csúcsra!

Ennyi elég is volt neki, úgy érezte, megfullad, ezért inkább gyorsan kilépett az ajtón. Végignézett a folyosón, a kórtermekből mindkét oldalról fenyegetőnek vagy elkeseredettnek tűnő és a legtöbbször artikulálatlan hangok szűrődtek ki. Az egész osztály dugig volt, és mindössze pár nap leforgása alatt összejött a telt ház.

– Ennyi idegösszeomlás ilyen rövid időn belül. Abnormális – gondolta. Aztán felhorkant: – Naná, egy elmeosztályon vagyunk!

– (…) úr, elnézést, professzor úr! – rángatta ki a merengéséből egy félénk hang. – Zavarhatom egy pillanatra?

– Persze, fiam – mondta a nagyjából 50 éves osztályvezető-helyettes főorvosának.

Dr. Schizo összerezzent a szokatlan megszólítástól, de csak nyelt egyet, és nem szólt semmit, mert esélye sem volt. A professzor, ha már magához tért, magánál is tartotta a szót:

– Ennyi súlyos eset ilyen rövid időn belül, elég valószínűtlen, igaz-e, kolléga úr? Mint valami fertőző tömegpszichózis, de mindenféle kapcsolódási pont nélkül.

Dr. Schizo megköszörülte a torkát:

– Egyvalami azért lenne itt, bár talán csak véletlen egybeesés…

– Mégpedig?

– Mindegyiküknél volt valamilyen sportrelikvia. Mindegyikük szurkoló.

– Valóban?

– Igen. Mégpedig Manchester United-szurkoló.

– Érdekes – hümmögte a professzor, olyan ember hanghordozásával, aki igazából ennek épp az ellenkezőjét gondolja. – De tudja, van az a híres focis idézet, amit még én is ismerek, csak most nem akar az eszembe jutni, pedig itt van a nyelvem hegyén. A futball, a futball…

– … nem élet és halál kérdése. Sok…

– Igen, ez az, erre gondoltam. Én aztán tényleg semmit nem konyítok a sporthoz, de ez egy úton-útfélen idézett, ennek dacára igen találó mondás… – felelte, majd kollégája furcsán elfancsalodó ábrázata láttán nagylelkűen hozzátette: – De kétségkívül érdekes felvetés, és tán még helytálló is. Csak épp, tudja, nem releváns a mi szempontunkból.

Azzal megfordult, és többször megcsóválva a fejét félhangosan, mintegy magának ennyit mondott:

– Még hogy futball, na persze! Majd pont ettől őrülne meg bárki is…